Kováts Adél: Sokszor meg lehet élni, hogy ez nem sikerült, nem vagyok tökéletes anya
November 16-án vetítik az A kategóriás tallini filmfesztivál versenyprogramjában Gyimesi Anna Affrikáta című rövidfilmjét, amelyben Kováts Adél egy olyan anyát játszik, aki mindent feladott, hogy nevelhesse két lányát, akik közül az idősebb mozgáskorlátozott. A film egy nyaralás története, amelyen a lányok csak élnék a kamaszok életét, anyjuk, Klára viszont aggodalma, féltése, talán szégyene miatt képtelen elfogadni, hogy nem kontrollálhatja mindig a mozgássérült lány életét. A nyaraláson ugyanakkor egy fiatal fiú udvarlása is szembesíti a nőt elfojtott vágyaival.
Kováts Adéllal a filmen kívül a téma és az ő saját életének hasonlóságairól is beszélgettünk. A színész anyaként is érintett: lánya, Kováts Laura Rozália Belső tenger című könyvében is megírta születése után kialakult betegségének és életének történetét.
hvg.hu: Szándékosan azért önt kérte fel Gyimesi Anna az Affrikáta főszerepére, mert tudta, hogy bizonyos tekintetben érintett a témában?
Kováts Adél: Nem tudott róla, így nem is befolyásolta a megkeresésben. Többünket megnézett a szerepre, hosszú casting-folyamaton vettem részt; életemben ennyit nem castingoltam még filmhez: Anna nagyon biztosra akart menni a téma miatt. Ez az egyedülálló anya két kamaszlányt nevel, és a nagyobb lány mozgáskorlátozott: kérdés volt, hogy ezt színész játssza el, vagy tényleg mozgáskorlátozott embert keressen a szerepre. Én nagyon támogattam Annát abban, hogy az utóbbi mellett döntsön, és végül így is tett, noha tartott tőle, hogyan tud majd a szakmán kívülről érkező szereplőt rendezni, de Csutak-Hoffmann Kinga elképesztően ügyes volt, csodáltam azt ösztönös játékintelligenciát, ami azonnal áradt belőle. Az ilyesmi tanulhatatlan. A forgatáson derült ki számunkra, hogy Kinga a lányommal együtt járt gépi írást tanulni; rögtön kialakult köztünk a bizalom. És azt hiszem, neki is sokat segített, hogy egy érintett szülő a partnere a filmben.
hvg.hu: Miért javasolta, hogy valóban mozgáskorlátozott szereplő játssza a szerepet?
K. A.: Persze mindig vannak csodák, mint Daniel Day-Lewis A bal lábamban, de ő talán fél évig is készült a szerepre. Olyan rövid idő alatt, ami nekünk állt rendelkezésünkre a forgatásig, szerintem egy színész nem tudja elég kifinomultan felépíteni egy mozgáskorlátozott figuráját. Hiszen az érintettség mindig komplex, egy egész testrendszert kell felépíteni, akkor is, ha csak az egyik testrész érintett. Van, akinek például ez a beszédét is befolyásolja, lehet ilyenkor más a mimika, a hangszín is attól, hogy a testben valahol van egy feszülés. Nagyon összetett kérdés, mi mit vált ki, mi miért történik, és azt hiszem, ebben nekem megvolt az a tapasztalatom, amit át tudtam adni Annának, mert érintett szülőként sokféle emberrel találkoztam. Úgy gondoltam, egy filmben erőt ad, ha a valóságot látjuk, még akkor is, ha esetleg a néző erről nem is tud; akkor is érezhető, ha minden rendben van, és nem zökkenti ki semmi. Emellett úgy gondoltam, ha valakinek fontos ez a téma, furcsa is lenne, ha nem vállalná fel, hogy valóban mozgáskorlátozott játsszon benne.
hvg.hu: Nehézséget vagy könnyebbséget jelentett, hogy a karakteréhez hasonlóan ön is tartósan beteg gyereket nevel?
K. Á.: Ez a film abszolút beszűkült élethelyzetben ábrázolja Klárát, még akkor is, ha elvileg épp arra teremtett magának alkalmat egy tengerparti nyaralással, hogy ellazuljon. De azt látjuk, mennyire képtelen erre, mennyire képtelen kijönni a túlféltéssel teli állapotból, amiben a hétköznapjait tölti tizenvalahány éve. Anna a hiánnyal mélyítette el a filmet, abból derülnek ki az információk; szerintem ezáltal találhat benne mindenki olyan rétegeket, amelyek fontosak neki. Noha női filmről van szó, a férfiaknak is fontos lehet, akár azoknak a férfiaknak, akik elhagyják ezeket az anyákat és családokat:
nagyon sok család sérül azáltal, hogy megjelenik egy betegség, ami miatt nem lehet gördülékenyen bonyolítani a napi életet.
A legnagyobb teher általában az anyákra hárul, és ezt szépen megmutatja a film, ahogyan azt is, hogy az anya nőisége a nullával egyenlő, mivel a gyerekekre való figyelem mindennél fontosabb számára, és mert egy zárt rendszerben él.
A létezésnek ezt a fajta beszűkülését én is pontosan ismerem. És azt is tudom, milyen, amikor a gyerekem elkezd előbbre tartani, mint ahol én gondolom, hogy tart: újabbnál újabb dolgokkal találkozik, én viszont még ottmaradtam egy korábbi fejlődési szakasznál, és még mindig ugyanazokat a mechanizmusokat működtetem, ugyanabban a féltésrendszerben „babásítom” őt. Ezért is érintett meg annyira a forgatókönyv. És úgy éreztem, ez a szerepet nem kell sokáig keresgélnem magamban, hogy hogyan kérek számon vagy teremtek le valakit, szerethető vagy sem a karakter, vagy hogy úgy tűnik-e a keménységem miatt, mintha nem szeretném a gyerekem: nem, a keménység pont azt mutatja, hogy mennyire szeretem. És ismertem a figura gyengédségét és a fásultságát is. Persze, Klára nem én vagyok, de ezeknek az érzéseknek bennem vannak a lenyomatai, így egy kicsit még terápiás is volt számomra a forgatás.
hvg.hu: Rálátott azokra a működési módjaira, amelyeket nem feltétlenül szeretne működtetni?
K. A.: Ez tulajdonképpen minden szereppel így van: az ember szembesül a saját árnyékországával, kiélheti a vágyait, vagy éppen csak beemelhet dolgokat az életéből, amik fednek valamit a szerepből. És jó volt a munka Annával, szeretem az ízlését, és hogy maximálisan őszinte volt velem szakmailag.
hvg.hu: A féltés szót többször is használta; a filmet nézve úgy éreztem, a féltés és a szégyen folyamatosan viaskodik Klárában egymással, akár nem is a szó egyszerű értelmében, inkább mintha a szégyentől is félteni kellene a szereplőket.
K. A.: Sok emberben van szégyen ilyen helyzetben; bennem nincs. Találkoztam már olyan anyukával, aki azt mondta, nem szeret az érintett gyerekével nyilvánosan mutatkozni, mert nem szeret az egészséges közeggel szembesülni. Ez nekem furcsa volt, de ilyen is létezik. Ugyanakkor a filmben épp azt látjuk, hogy a gyereket nem nagyon foglalkoztatja ez a téma, csak az anya szenved az ilyen pillantásoktól, ő reagálja túl, ő kéri ki magának. De azt az érzést is jól ismerem anyaként, amikor a gyereket nem úgy fogadják el, kirekesztik, csúfolják, és ő szenved tőle, és ezt valahogy helyre kell tennem benne és magamban is, hogy enyhíteni tudjam a fájdalmát.
hvg.hu: Hogyan tudja ezt helyretenni magában?
K. A.: Ha egy társadalomban jól kezelik az ilyen helyzeteket, és létezik szociális védőháló – amivel nemcsak az akadálymentesítésre vagy a szociális ellátórendszerre gondolok, hanem arra, hogy az emberek lelkében is legyen szociális védőháló –, akkor sokkal egészségesebb helyzetek jönnek létre, mert nem érik ilyen sérülések az embereket. Minden lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme, és a mi láncunkban ott vannak az érintettek, a betegek, a szegények. Persze létrejöhetnek civil szerveződések, de azt gondolom, a társadalmak alapköveit eleve úgy kéne lerakni, hogy már csak egy picit kelljen pótolni rajtuk.
Ma Magyarországon egyre kevésbé van így;
az iskolákban alig vannak fejlesztőpedagógusok, akiknek kettesével-hármasával kell a gyerekekkel foglalkozniuk, még akkor is, ha egymást kizáró érintettségük van, mondjuk egyszerre egy figyelemzavaros és egy hiperaktív gyerekkel. És akkor a szegregációról még nem is beszéltem.
hvg.hu: A film egy olyan nőről szól, aki gyakorlatilag feladta a saját életét, hogy a sérült gyerekét nevelje. Minden érintett szülő fejében megfordul, hogy mindent fel kellene adnia a „normális” életből a megfelelő gondoskodás érdekében?
K. A.: Szerintem nem. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor szinte képtelenség máshogy tenni, de az én helyzetem nem ilyen. És vannak olyan helyzetek is, amikor valaki nem akar mindent feladni, van munkahelye, családja, de a dolgok észrevétlenül is el tudnak veszni.
Sőt: szerintem nem is határozza el senki, hogy mindent felad. Az ellenkezőjét határozzák el,
amit aztán vagy sikerül tartani, vagy nem. Mert ahhoz, hogy sikerüljön, kell a család, kell a segítség, jó szervezőkészség és sok minden más is, pénz is. Egy ilyen helyzetben az ember sok tekintetben több lesz, hiszen minden kihívás, minden, ami erőfeszítést kíván tőlünk, az épít is. És ez igaz az érintettekre is: sokszor mélyebben, árnyaltabban látják a dolgokat.
hvg.hu: Érzett társadalmi nyomást arra, hogy márpedig egy anya feladata csakis a teljes odaadás lehet ilyen helyzetben, és micsoda dolog például visszamenni dolgozni?
K. A.: Nem foglalkoztam az elvárásokkal. Fontos szempont volt, hogy a lányomnak a lehető legtöbbet meg tudjam adni, de tudtam, hogy ezt úgy nem tudom megtenni, ha elveszem magamtól azt, ami engem teljessé tesz – márpedig nekem teljességet ad a hivatásom: az olyan örömforrás, amit vissza tudok forgatni az élet más területeire. És valahogy azt is hittem, hogy talán nem véletlenül engem választott a lányom, márpedig én így tudok jó lenni, én úgy tudok teljesíteni, ha közben megmaradok a hivatásomban. Persze, néha nehéz volt, és igen, néha volt emiatt lelkiismeret-furdalásom. Sokszor meg lehet élni, hogy „ez most nem sikerült, ezt nem tudtam tökéletesen csinálni, nem vagyok tökéletes anya”. Nem kívánnám vissza azt a sok szenvedést, amin át kellett mennem, és legfőképp a gyerekemnek nem kívántam volna, de az biztos, hogy ha nem kapom az élettől vagy a sorstól, ha nem éljük át mindezt együtt, akkor nem lenne ennyire gazdag az életem, és a világból is kevesebbet értenék.
hvg.hu: Szóba hozta a lelkifurdalást. Mennyire általános érzés ez?
K. A.: Az ember naponta érezhet lelkiismeret-furdalást, és érez is. Nálam ez mindig mulasztással, halogatással függ össze, vagy azzal, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Az ember mindig a legjobbat akarja, nincs olyan ember, aki direkt rosszul akar dönteni, de van, hogy azzal kell szembesülni, most ennyire voltam képes. Azt gondolom, eléggé megpróbálok mindenben elmenni a falig, ezért nem élek állandó lelkiismeret-furdalásban. De sokszor nem lehet mindent megoldani, és vagy ez, vagy az az oldal sérül.
hvg.hu: Van egy másik, ezek szerint szintén véletlen hasonlóság a film és a valóság között: az egyik erős jelenet egy zenés-táncos tehetségkutató színpadán játszódik, ahol a filmbeli lánya is fellép, a valóságban pedig Rozi tényleg tagja az ArtMan mozgásterápiás együttesnek, nemrég együtt is felléptek a Radnóti Színházban.
K. A.: Igen, csodálatos, hogy az ArtManben táncol. A közös fellépés kicsit ambivalens volt: utólag kiderült, hogy bár jó érzés is volt Rozinak, azt is érezte, hogy én hatoltam be az ő terepére, ahol ő töltötte a saját „énidejét”. Egyébként szinte véletlen volt az együttműködés: ők helyszínt kerestek, a Radnótinak pedig még megvolt a Tesla Laborja, és a társulatból szinte mindenki próbált, csak Nagy Márk és én voltunk szabadok. Szívesen csatlakoztam, de volt, amikor azt láttam, hogy Rozi egy kicsit eltartja ezt magától.
Én nem vettem részt az egész éves terápiás munkában, csak az előadás próbáiban, de ez is fantasztikus élmény volt. Minden fejlesztő, terápiás foglalkozásban mindenkinek megvan az esélye, hogy a saját ritmusában vegyen részt benne, hiszen ilyenkor nem az előadás, egy produkció megvalósulása a cél, az csak egy melléktermék: maga a folyamat van fókuszban, és ennek a folyamatnak a megéléséért vagyunk együtt. Csodálatos volt belekerülni ebbe és átélni ezt a folyamatot. De a mozgás nemcsak lelkileg, hanem testileg is terápia: az ember fizikai határait is tágítja, és ahogy el tudja engedni magát, a feszes izmok is kiengednek. Persze ez nem egy tornagyakorlat, így a lelki folyamat az, ami előrevisz.
hvg.hu: Érdekes, hogy azt mondja, mintha behatolt volna Rozi terepébe, mert ez megint kapcsolódik a film témájához: hogy mennyire tudja elengedni, bizonyos tekintetben szabadon engedni a szülő a speciális helyzetű gyerekét.
K. A.: Mindig az adott életszakasz határozza meg, hogy miben lehet már elengedni, és miben nem.
Azzal szembesülni, hogy van, amiben sosem engedhetem el, az nagyon erős érzet; az tényleg nyomasztó tud lenni.
De ebben is segít, ha van, akire az ember mindig számítani tud, vagy ha tudja, hogy a társadalomban számíthat rendszerszintű védőhálóra. Nem szabadna olyan felületnek lennie a társadalomban, amire nincs valamilyen megoldás. Egy gyerek roppant kiszolgáltatott, hiszen nem ő dönt a saját sorsáról, ami rengeteg felelősséget tesz a szülő nyakába, és ez az én életemben is rendkívül fájdalmas téma; ezért kellene minél több olyan helynek léteznie, ahol kevesebb lehetőség van hibázni. De most Magyarországon nem efelé megyünk; most még a jól működő intézmények is sérülnek, minden egyre fogyatkozik. Ezt nagyon nehéz megélni. Ez sajnos még inkább érzékennyé teszi a szülő-gyerek viszonyt. Hiszen egy érintett gyermek még inkább érzi a szerettei felé a kiszolgáltatottságát, ezt felnőtt fejjel még nehezebb megélniük.
hvg.hu: Az Affrikáta alapvetően sötét képet fest az anya helyzetéről. A valóságban is inkább negatívan éli meg az élethelyzetét?
K. A.: Dehogy! Mindenki azzal tanul meg együtt élni, amivel együtt kell élnie, máskülönben mindenki boldogtalan lenne, akinek nehézséggel kell szembenéznie, és soha nem is lennének boldog napjai. De ez nem így van, sőt: az örömforrásokat, az elért eredményeket így még sokkal többre tartom, sokkal értékesebbek az egyszerű dolgok is. Másrészt az anyai, szülői örömök, amiket egy gyerek ad, nem függnek az ilyen nehézségektől, szinte összefüggés sincs köztük. Ráadásul ebben a helyzetében az ember olyan csodálatos közösségeket ismer meg, amelyekkel máskülönben nem találkozott volna.
Jobb, ha a maga természetességükben nézzük ezeket a kérdéseket. De sokszor még az olyan helyzetek is problémát okoznak, ha valaki cukorbeteg, és nem ehet a születésnapi tortából. Pedig nincs ezzel semmi gond, annyi az egész, hogy neki kell egy külön szelet torta, mert az nem lehet, hogy ő kimaradjon. Ez igényel némi gondoskodást, de azért egyáltalán nem egy ördöglakat. Ha ez a szemlélet szövi át egy közösség életét, akkor egyáltalán semmi sem bonyolult, mert akkor azoknak, akiknek sok dolguk lenne egy helyzettel, nem kell állandóan kérniük és megoldást keresniük. Az akadálymentesítés annyit jelent, hogy annak, aki egyébként nem tudna megcsinálni valamit, adjunk egy kis segítséget, hogy meg tudja csinálni. Jó lenne, ha ez természetes lenne, és nem azt néznénk, ez nekünk jelent-e plusz energiát. Ennyi az egész: ezért mondom, hogy
elég lenne, ha mindenki a lelkében akadálymentesítene.
