Kódolva volt a tragédia a saját legendáját üldöző Whitney Houston életébe
A mai napig minden idők egyik legsikeresebb előadójaként tartják számon Whitney Houstont, aki a karrierje során olyan tempóban halmozta egymásra a sikereket és a díjakat, hogy kvázi már a rekorddöntésben is rekordot döntött. Olyasvalaki volt, akinek nem kellett létra ahhoz, hogy felérjen az istenekhez, mert már a legelejétől fogva köztük járt. Azzal viszont, hogy ilyen magasra tette a lécet, nem maradt más választása, újra és újra át kellett lépnie saját magán. Ezt pedig bajosan lehetett a végtelenségig fenntartani, a túlhajszoltság pedig egyenes út volt az énekes tragédiájához. Legalábbis ez a benyomásunk támad, miközben Kasi Lemmons I Wanna Dance With Somebody című Whitney Houston életrajzi filmjét nézzük.
A film többször is visszaugrik Whitney Houston 1994-es fellépésére az American Music Awards díjátadón, amely nem csak arról volt nevezetes, hogy az énekes nyolc díjjal lett gazdagabb és ezzel utolérte a korábbi rekordert, Michael Jacksont, hanem arról a három számból álló dalfüzérről is, amelyet Whitney előadott. A mintegy tízperces előadásban, amelyben három, vokálisan nagy kihívást jelentő ballada, az I Loves You, Porgy, az I Am Telling You, I’m Not Going és az I Have Nothing című követte egymást szinte szünet nélkül, Whitney Houston a széles hangterjedelméről és technikai tudásáról is tanúbizonyságot adott, miközben valódi dívaként uralta a színpadot.
A karrierje csúcsán lévő énekes ekkor még mindig csak 31 éves volt, de már elénekelte az amerikai himnuszt 73 ezer focirajongó és 750 millió tévénéző előtt a Super Bowlon, valamint túl volt a Több, mint testőr című film és az azóta rogyásig elhasznált betétdala, az I Will Always Love You megasikerén.
Az 1973-ban megjelent dalt egyébként Dolly Parton szerezte és énekelte fel először, aki bár szép sikereket ért el vele, a szám sosem lett olyan népszerű, mint Houston feldolgozása, amelyet filmbéli partnere, Kevin Costner ajánlott a figyelmébe.
Kasi Lemmons filmjében, amely igyekszik komplex képet festeni a kiemelkedően tehetséges, de hányatott sorsú énekesről, mindvégig a zenén van a fókusz. Azon túl, hogy több dalrészlet is elhangzik, amelyek nem a Whitney karakterét egyébként elég jól elkapó Naomi Ackie, hanem maga az énekesnő hangján csendülnek fel, a filmnek pluszhitelességet kölcsönöz az is, hogy a producerek közt ott van Whitney Houston sógornője és egykori menedzsere, Pat Houston, valamint az őt felfedező, majd egész karrierjét végigkísérő lemezproducer, Clive Davis is. Lemmons ízlésesen csak annyit mutat meg Whitney Houston magánéleti botrányaiból, amennyi háttérképpen feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük, milyen események befolyásolták a karrierje alakulását, és mik járultak aztán hozzá a tragikus halálához.
Szemben a 2015-ben bemutatott Whitney című filmmel, amely egy mindössze ötéves periódust ölel fel a díva életéből, és több kritika is érte amiatt, hogy túlságosan is Whitney és az erőszakos férje Bobbi Brown kapcsolatát, valamint az énekes drogfüggőségét helyezi a középpontba, Lemmons közel két és fél órás alkotása a karrierje kezdetétől a végéig, vagyis majdnem a haláláig kíséri a főszereplőt.
Az I Wanna Dance With Somebody-ban megismert Whitney nem feltétlenül a legkreatívabb előadó, nem szerez saját dalokat, és nem játszik hangszeren, de már egészen fiatalon tudja, mit akar, és ösztönösen ráérez arra, hogy milyen számok állnak jól neki. A templomi kórusban, majd a gospel énekes édesanyja vokalistájaként fellépő kezdő énekesnek huszonévesen még nincs kiforrott ízlése, és a műfajok tekintetében sem válogatós. Csupán egyetlen igényt fogalmaz meg a zenei producere felé: „hatalmas dalokat” akar énekelni, ebbe pedig a Stanley Tucci által játszott Clive Davis sem tud belekötni, elvégre egy hatalmas hanghoz valóban hatalmas dalok dukálnak. Ezzel azonban együtt jár a dívaszerep is, amely a film tanúsága szerint nem jött rögtön a farmernadrágos-melegítőpulcsis énekesnőnek. Ahogyan arra sem volt felkészülve, mennyi támadás éri majd amiatt, hogy fekete előadóként nem játszik eléggé fekete zenét. Noha a film ezt többé-kevésbé az énekes saját döntéseként állítja be, nyilvánvaló, hogy egy tudatos brandépítés is van emögött a szülők és a lemezkiadó részéről – rétegzenével aligha lehetett volna akkoriban egy Whitney Houston szintű népszerűségre szert tenni.
Nem is kell hozzá sok, a huszonéves Whitney-nek hamar a fejébe száll a siker, és nem mellesleg a sok üveg pezsgő, amit a toplistás számai után kap a producerétől, mindeközben pedig naivan meg van róla győződve, hogy nála a kontroll. Gyakorlatilag az egész családja neki dolgozik, a valóságban mégis a karrierjét igazgató apja tartja a gyeplőt, és egy idő után már nem csak Whitney-nek esik nehezére szétválasztani a basáskodó szülőt és a milliárdokat érő brandért aggódó vállalkozót. A rendezőt érezhetően foglalkoztatta a komplikált apa-lánya viszony, amely bizonyos szempontból Whitney Houston és a férje, Bobbi Brown kapcsolatának is az előképe. Bár a film során nem egyszer intik óva az énekest a rosszhírű Browntól, akinek a megbízhatatlan és erőszakos természete többször megmutatkozik, a készítők nem akarják egyedül a férfit hibáztatni a felesége tragédiájáért. Olyannyira, hogy a korrektségre irányuló erőfeszítéseik nem egyszer túlzott óvatoskodásba csapnak át. Meglehetősen szájbarágósra sikeredett például az a jelenet, amelyben Whitney szakít Bobbival, és amelyben lényegében felmenti a férjét az alól a felelősség alól, amit a szerfüggésének kialakulásában játszott.
Kasi Lemmons alkotása ugyanakkor hangsúlyosan foglalkozik egy másik, talán kevésbé dokumentált kapcsolattal, amely Whitney-t a kreatív asszisztenséhez, Robyn Crawfordhoz fűzte. A két nő – film tanúsága és Crawford bevallása szerint is – kezdetben egy párt alkotott, Whitney karrierje (és az azt egyengető édesapja) viszont azt kívánta meg, hogy az énekes elejét vegye a pletykáknak, és több időt töltsön férfitársaságban. Ennek következtében egy idő után már csak barátok és munkatársak voltak, ez utóbbira azonban szintén kihatással volt Bobbi Brown személye, akinek az apjához hasonlóan meglehetősen nagy beleszólása volt Whitney karrierjébe.
A magát üzletasszonyként is definiáló Whitney Houston pályája üstökösként ívelt fel, és ahogy múlt az idő, egyre többen lettek érdekeltek a sikerében. Az énekesnek nem csak az 1994-es American Music Awardson előadott dalfüzérben nem volt ideje szusszanni, hanem az egész életútja egy végtelennek tűnő menetelés volt. Legyen szó egy újabb karriercsúcsról, vagy a közelgő anyagi csődről, mindig akadt valamilyen ok, ami miatt akkor éppen nem lehetett abbahagyni. Nem állhatott le akkor sem, amikor elvetélt, hiszen éppen akkor forgatták a Több, mint testőrt, de a turnézást sem lehetett félbehagyni később a kislánya születése után az anyaság kedvéért. Az énekes pedig egy idő után már nem tudta segítség nélkül megugrani az akadályokat – a széthullóban lévő családjától hiába remélt támogatást, ezért a drogok felé fordult.
A film utolsó harmada ezt a lejtmenetet mutatja be Whitney függőségének tagadásától kezdve az elvonókúrán át a visszakapaszkodásra tett sikertelen kísérletig. A jelek szerint ugyanis hiába jutott el odáig, hogy rendbe tegye az életét, és tiszta lappal kezdjen, előadóként már nem tudta többé a megszokott magas színvonalat hozni.
Whitney Houston számára pedig alighanem egyetlen nagyobb teher volt annál, hogy folyamatosan a csúcson kell lenni. Az a felismerés, hogy többé már nem képes erre. Ennek az eredményét pedig mindannyian ismerjük. A 48 éves énekes holttestére a fürdőkádban bukkantak rá a Beverly Hills-i szállodaszobájában 2012-ben, a Grammy-díjak kiosztását megelőző éjszakán.
