Kínlódó folyóink nem tudnak kiabálni, ez a film kiált hát helyettük
Talán többen emlékeznek tavaly nyárról azokra a sokkoló fotókra, amelyeken a Békésszentandrásnál szó szerint pocsolyává zsugorodott Hármas-Körös volt látható. A folyó nem duzzasztott szakaszán gyakorlatilag eltűnt a víz a mederből, a vízszint mínusz 201 centiméteres vízállással negatív rekordot döntött. Aztán a hvg.hu-n, ugyancsak egy évvel ezelőtt a Homokhátság és az Alföld elsivatagosodásáról szóló videóriportunkban bemutattunk egy tavat, amely nemcsak kiszáradt, de még a medre is kiégett, miután kigyulladt benne a nád.
A szomjazó tájról készült ilyen és ehhez hasonló, döbbenetes felvételek láttán a 2022-es év sokak számára talán először hozta el zsigerileg is azt a felismerést, amelyre kutatók már régóta figyelmeztetnek, és amit a gazdálkodásból élők már régóta tapasztalnak: a klímaválság nem lesz, hanem már nyakig benne vagyunk, és ennek egyik következményeként Magyarországot az egyre gyakoribb és egyre hosszabb aszályos időszakok sújtják. (Mintha a kormány is csak most ébredt volna rá erre: tavaly először állítottak fel Aszály Veszélyhelyzeti Operatív Törzset).
Ugyancsak 2022 volt az az év, amikor intenzívebben a társadalmi párbeszéd része lett végre az is, hogy a kiszáradásért nem csak a csapadékhiány, hanem az arra ráerősítő, a talajból a nedvességet kiszipolyozó mezőgazdaság (a monokultúrás szántőföldi műveléssel), az iparszerű öntözés, a folyók síkvidéki duzzasztása, vagyis közvetlenül mi, emberek is felelősek vagyunk.
A dolgot sajnos már eleink elrontották azzal, hogy a folyószabályozással szándékosan lecsapolták és kiszárították az Alföldet, hogy minél nagyobb területeket lehessen beszántani. Azonban hiába jöttek rá már száz évvel ezelőtt is, hogy ez bizonyos szempontból elhibázott lépés volt, nem tűnik úgy, mintha igazán tanultunk volna belőle. Bár a kutatók szerint árvízvédelem helyett inkább szabadjára kellene engedni a folyóinkat, és azon kellene dolgoznunk, hogy minél inkább megtartsuk az árvizeket, hogy aztán kerüljön elég nedvesség a talajba, a kormány továbbra is a folyószabályozás híve, és hosszú távon a kiszáradást csak fokozó megoldásokkal, csatornák mélyítésével és duzzasztók építésével orvosolná a problémát.
Ezért készült el nagyon jó időben, nulla állami támogatásból, független produkcióként Szendőfi Balázs egész estés természetfilmje, amely éppen azt mutatja be, hogy micsoda tévedést követtek el az 1800-as években a honatyák és földesurak.
Hogy mivé lesz a táj, ha a folyóinkat megcsonkítjuk, egyenes mederbe kényszerítjük, felduzzasztjuk, majd gyorsan levezetjük a tájban; hogy a magasból nézve sakktáblára hasonlító agrársivatag miként szorítja ki a még foltokban megmaradt természetet; hogy az élővilág sokat emlegetett érzékeny egyensúlyába nem lehet betonmonstrumokkal beavatkozni, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A Volt egyszer egy vadvízország Magyarország – a Balatonhoz, az Őrséghez vagy a Szigetközhöz képest – egy ritkán emlegetett vidékének a tragédiájával, és néhány megmentett természeti értékének bemutatásával hívja fel minderre a figyelmet.
Az Alföld délkeleti részén található Körös-vidék egykor vadregényes, nehezen megközelíthető, hatalmas kiterjedésű vizes táj volt. A romániai Erdélyi-szigethegységben eredő sebes, vad patakok folyókká duzzadtak, majd ezek a folyók, a Fehér-, a Fekete- és a Sebes-Körös, az Alföldre érkezvén lelassultak, szétterültek, nagy ívekben kígyózni kezdtek, kanyarogtak és kiöntöttek. „Létrehozták Európa legnagyobb belvízi mocsárvidékeinek egyikét, a Sárrétet” – hangzik el Gáti Oszkár narrálásában.
Az ingoványos vidék zugait csak a helyiek ismerhették, a mocsárvilág áthatolhatatlan volt az idegen tatárok és a törökök számára, és minden bizonnyal voltak a Sárrétnek az ember által teljesen érintetlen részei is. Csakhogy ez a sértetlen tájék, így ebben a régi formájában már Móricz Zsigmond korában sem létezett. A film is gyakran idézi az írót, aki a harmincas évek végén csalódottan vette tudomásul, hogy az egykor burjánzó természetből jóformán semmi sem maradt, mivel a Sárrétet a 19. században lecsapolták, a hegyekből érkező folyók szoros kapcsolatát megszüntették a környezetükkel, gyakorlatilag elvágták azokat a tájtól.
Szendőfi Balázs filmjében az emberi beavatkozás következtében tönkrement környezet egyik olyan példáját látjuk, amit talán a környéken kirándulva, szemmagaságból nem is venne észre az ember, hiszen nem egy elhagyott bánya egyértelmű tájsebe éktelenkedik előtte. De a drónfelvételeken egy csapásra láthatóvá válik a folyószabályozás maradványaként a megannyi leválasztott holtág, mintha csak egy élőlény levágott végtagjaként hevernének a test körül, és a magasból szemlélve sötét ívek rajzolódnak ki a felszántott földeken – a valaha játékosan kanyargó folyó emlékezeteként.
A filmben elhangzott adatok nem kevésbé döbbenetesek. Ezek szerint Magyarországon a Körösöket szabták át a legdrasztikusabban annak idején, összesen 546 kilométert lemetszve róluk. Egykor 200 ezer hektár állt egész évben víz alatt a Körös-vidéken, most a kiöntésekre csak néhány hektárnyi területet biztosít az ember, és ezek a területek is mindössze alig egy hétig állnak víz alatt.
A szinte vonalzó mentén kifeszített folyók gyorsan leszaladnak a Tisza felé, hordalékukat nem teszik le, nincs idejük és lehetőségük a terebélyes kiöntésekre, márpedig az árterek sekély vizei kedvelt élőhelyei a madaraknak, szaporodásra tökéletes ívóhelyek a halak számára, és ha a folyó terjengősen, lassan halad, akkor a talajnak, a környező növényzetnek is elegendő nedvességet biztosít, amire a csapadékhiányos Alföldön nagy szükség lenne.
Az egykori Sárrét már csak nyomokban maradt meg az utókornak, és a rendező ezekbe az apró oázisokba enged bepillantást. Mert az Alföld nemcsak a szürkemarhák és a vadlovak territóriuma. Vonuló és fészkelő vízimadarak, gémek, kócsagok, kárókatonák, a Fekete-Körösön pedig tiszavirágok is élnek erre felé, és itt találjuk Európa legnagyobb testű, még röpképes madarát, a túzokot is. Csukák, pontyok, a monogám rétisasok, parlagi sasok, vaddisznók, sőt még dámszarvasok, őstölgyesek is megtalálhatók a Körösök vidékén.
Mármint megtalálhatók abban az esetben, ha nagyítóval keressük őket. Ami régen az egész térségre jellemző flóra és fauna volt, azt most leginkább néhány mesterségesen kialakított, védett élőhelyen, például a dévaványai túzokrezervátumban, a Biharugrai–halastavaknál vagy az erdőnek csak erős jóindulattal mondható, felparcellázott faültetvényekből álló Mályvádi-erdőben kell keresnünk.
Szendőfi Balázs eredeti végzettsége szerint basszusgitáros és zeneszerző. A zenei munkák mellett azonban már nagyon korán elkezdett madármentéssel foglalkozni, később madarászként tevékenykedett, majd akvarista és halkutató lett. Innen már csak egy ugrás volt számára a természetfilmezés: első filmje a budapesti vizek ökológiai sokféleségéről szólt, de többrészes dokumentumfilmet forgatott a Tisza-tó élővilágáról is. A filmjeit ő írja, vágja és fényképezi általában horgászszövetségek, egyesületek felkérésére.
Pedig a Volt egyszer egy vadvízország nemcsak a horgászokat, a hal- és madárbarátokat kell, hogy érdekelje, mert az üzenete mindenkinek szól: a természeti értékek még most is megmenthetők, csak szándék kell hozzá. Igaz, a gond éppen az, hogy ebből a szándékból van egyelőre kevés. „Míg Európa legtöbb országában már inkább bontják a vízlépcsőket, addig mi továbbra is újakat építünk. A belvizet azonnal elvezetjük, az árhullámokat nem engedjük a tájba, a csatornák medréből minden életet kikotrunk, a nádasokat kiírtjuk, a hódgátakat elbontjuk” – hangzanak el a rendező zárógondolatai.
Ahogy Móricz Zsigmond írja:
Ha Széchenyi tévedett, az korának tévedése volt, de ha a mai ember téved, az a legsúlyosabb bűn a nemzeti gazdálkodás ellen.
A rendező a hvg.hu-nak adott tájékoztatása szerint, a filmet várhatóan ingyenes mozis vetítéseken és művelődési házakban mutatják majd be, továbbá lesz tévés premier; idővel pedig a film felkerül a YouTube-ra is.
