Kik ezek a csajok, akik csak ingyen akartak fesztiválozni, de máris begyűjtöttek két Grammy-t?
„Mit is keresünk mi itt?”
– hitetlenkedett zavartan mosolyogva az idei Grammy-díj átadón Rhian Teasdale, miután átvette a legjobb alternatív zenei produkció díjat (a Chaise Lounge című dalért). Pedig még hátra volt a legjobb debütáló alternatív albumért járó elismerés is, amit szintén a – 2019-ben a barátnőjével, Hester Chambers-szel megalapított – Wet Leg nevű formációnak ítélt a zsűri. Egy hétre rá, szombaton a Brit Awardson szintén két trófeát gyűjtöttek be (legjobb zenekar, legjobb új előadó).
Teasdale Merseyside megyében születetett, nem messze Liverpooltól (igen, ahonnan annak idején a Beatles is indult), Formbyban, de még nyolcéves korában átköltözött a családja a Wight-szigetre, ahol egy idő után helyi klubokban lépett fel zongorista-énekesként, RHAIN néven, de közben a bristoli zenei világban is egyre otthonosabban mozgott, és a Wight-szigeti Platform One College of Music-ban (POCM) képezte zenei tudását. A Humdrum Drivel című 2014-es dala viszonylag ismert is lett, ebben már megmutatkozott a fura, újhullámos, néha monoton kántáló, néha sikítozó előadásmódja. De hogy zenéből megéljen, az elképzelhetetlennek tűnt számára, ezért Londonba költözött, ahol stylist-asszisztensként dolgozott.
Időnként persze hazalátogatott, egy ízben a barátnője szállásolta el, bizonyos Hester Chambers, akivel a POCM-ben ismerkedett meg, és aki szintén imádott koncertekre, fesztiválokra járni. Hester és a barátja, a szintis Joshua készített ki neki egy heverőt, amit végül hat hétig használt, és közben nem csinált semmi különöset, mint mondta „sütiket sütöttem, festegettem, nagyokat sétáltam és idétlenül táncoltam”. Az inkriminált heverő (Chaise Longue) viszont megihlette a három zenészt, és írtak róla egy kis dalt, amit fel is vettek maguknak, de soha nem gondolták komolyan, hogy ezt valaha élőben előadják. „Annyira buta kis semmiség volt” – mondta egy interjúban Teasdale, hozzátéve: ők biztosak voltak abban, hogy soha senki nem fogja őket zenészként komolyan venni.
A megénekelt heverő három év múlva kultikus tárgy lett a Wet Leg, és az egyre bővülő rajongótábora életében, ugyanis a „buta kis semmiség” kapta most meg a Grammy-t, és ma már bárhol járnak a világban, rajongók tömege üvölti a megfelelő pillanatban az „Excuse me”-re válaszul, hogy „what?”.
De ne rohanjunk ennyire előre, még ott vagyunk, hogy a lányok csak zenélgetnek, semmi komoly céljuk nincs. Néha összejártak, koncertre, bulizni mentek. A legenda szerint 2018-ban például a dél-angliai End of the Road fesztiválon jártak, ahol egy IDLES-koncert után, kicsit becsiccsentve, felültek egy óriáskerékre, ahol azon morfondíroztak, hogy jó lenne, ha nem kéne kifizetniük a drága jegyeket az ilyen rendezvényeken, és ennek a legegyszerűbb módja, ha zenekart alapítanak. Ebből lett a Wet Leg.
Egyébként már a zenekarnév sem vehető túl komolyan, mert mi az, hogy „nedves láb”, ugye. Ők maguk is több verziót meséltek a névadásról. Az egyik szerint egyszerűen emojikat próbálgattak, mi is nézne ki jól egy pólóra nyomtatva, és egyszer csak a „nedves” meg a „láb” megtetszett nekik egymás után. A romantikusabb változat, amit szintén ők meséltek az az, hogy ez a kifejezés egy régi Wight-szigeteki szófordulat az oda betelepülőkre. „Akik átkeltek a Solent-csatornán, nedves volt lábuk a csónakból való kiszállás miatt.”
Rhian énekelt és ritmusgitározott, Hester szólógitározott, Josh szintizett, ehhez már csak a ritmus szekciót kellett hozzácsapni. Ez két haverból, a dobos Henry Holmes-ból és a basszusgitáros Ellis Durandból állt – és így kialakult a mai napig is stabil zenekar.
Volt már a „kis semmiség” daluk, ugye, meg még pár a szobai jammelésekből, ezeket elővették, kicsit meghangszerelték, és a világ picit vidámabb hely lett.
Egy évvel később leszerződtek a londoni Domino Recordinghoz, kiadták 2021-ben a Chaise Longue és később a Wet Dream című dalukat, amelyek már felkerülnek a slágerlistákra. 2022-ben pedig – néhány újabb dal után – áprilisban kijön a bemutatkozó nagylemez is.
Nem akartak Rhianék nagyot (csak ingyenjegyeket), az volt az elképzelésük, hogy ők pusztán szórakozni és szórakoztatni akarnak („Good times all the time” – a zenekar egyfajta jelszava ez az Angelica című dalukból ismerős szlogen, az Instagramjukon is ez olvasható), és le akarnak számolni azzal, hogy egy nő és egy női előadó egyetlen értéke, hogy szép és szexi. Ezért aztán az első dalukhoz készült – minimál költségvetésű – klipben felöltöztek Wight-szigeteki népviseletbe, és csináltak egy agro-pop bolondozást, ami lassan eléri a tízmilliós megtekintést a YouTube-on. És ha már így alakult, a koncerteken és a további klipekben is hasonló szellemben nyomják mind a ruhákat tekintve, mind a szórakoztatást.
A most díjazott lemezen szereplő humoros, ironikus szövegű dalokból sugárzik a komolytalan, laza hozzáállás, egyszerűen nem lehet nem teli szájjal mosolyogni azok hallgatása alatt. Zenéjükről eszünkbe juthat a The B-52s, vagy máskor Courtney Barnett világa, de konkrétan az egyik dalban (I Don’t Wanna Go Out) megidézik David Bowie The Man Who Sold the World gitártémáját is. Néha bolondos és szürreális poszt-punk, máskor klasszikus, pimasz újhullám, táncra hív és elgondolkodtat egyszerre.
Nem világot váltani akartak, hanem csak egy (vagy sok) jó bulit csinálni. És igazából ezzel nyűgözték le a világot. Mert mi mást írna fel egy univerzális – vagy mondjuk azt: isteni – doktor ezen egyre elkeserítőbb hellyé váló bolygón élők számára, mint sok-sok mosolygást.
Nem feltétlenül fontos általában, kinek is osztják a Grammy-t meg az egyéb popkult-díjakat, de ezúttal a legjobb kezekbe került. Mi, magyarok igazán akkor örülhetnénk, ha ide is elhoznák ezt a „légy laza, légy vidám” üzenetet, de egyelőre vagy Bécsig kell mennünk (igaz, az ott egy Harry Styles-szal súlyosbított buli lesz július 8-án), vagy a trencséni Pohoda Fesztiválra július 6-án, ha el akarjuk csípni a két sezlonos csajt és zenekarukat.
