Kiből lesz aktivista? Ezt mondja a pszichológia
Versengő társadalomban gyakran győzteseket és veszteseket látunk, és senki sem akar az utóbbi csoportba tartozni. Igen ám, de a társadalomban mindenki boldogulása a másiktól függ, az pedig rajtunk múlik, mennyire igazságtalan a különbség köztünk.
Ennek megváltoztatásához kollektív cselekvésre van szükség. Stephen Wright amerikai szociálpszichológus és munkatársai 1990-ben kollektív cselekvésnek nevezték el, amikor valaki fellép azért, hogy egy csoport (legyen az saját vagy külső, másik csoport) társadalmi helyzetén javítson.
Ennek egyik formája az aktivizmus, amely alapvetően erkölcsi, vallási, társadalmi, politikai, vagy akár egyesületi, szakszervezeti kérdések iránti kollektív elkötelezettség és tiltakozás a vélt igazságtalanságokkal szemben. Egyik altípusa a politikai aktivizmus, amely a közvetlen cselekvést támogató politikai elkötelezettségként értelmezhető. Ide tartozhatnak a demonstrációk, tiltakozások, petíciók vagy akár az állampolgári engedetlenség.
Hogy részt veszünk-e a kollektív cselekvés e formáiban, az részben egyéni értékeink, motivációink, részben a társas és társadalmi észlelések függvénye: például felismerjük-e kiváltságos csoporthelyzetünket, vagy látjuk-e más csoportok hátrányos helyzetét. Mindehhez pedig az érzelmeink szolgáltatnak tüzelőanyagot.
Elegendő énhatékonyság
A hajlandóságot, hogy tenni akarunk-e a változásért, részben a fennálló helyzet megítélése dönti el. Ha azt gondoljuk, hogy a hatalom illegitim, azaz a nép felhatalmazása nélkül hoz döntéseket, akkor nagyobb erőfeszítéseket vagyunk hajlandók tenni, hogy a dolgok megváltozzanak. Ahogy akkor is, ha a helyzetet igazságtalannak észleljük.
Melvin J. Lerner amerikai szociálpszichológus 1961-ben leírt „észlelt igazságtalanság” fogalma kimondja, hogy az igazságtalanság megítélése erősen szubjektív, mivel saját helyzetünket a hozzánk közel állókéhoz hasonlítjuk. Szubjektív megítélésünk alapján könnyen érezhetjük a helyzetünket méltánytalannak, például ha adókat emelnek, még akkor is, ha az emberek jelentős részénél továbbra is többünk van.
Lényeges annak a megítélése is, hogy képesek vagyunk-e változtatni a helyzeten, azaz elegendő-e az „énhatékonyságunk” ahhoz, hogy az erőfeszítéseink célba érnek (például csatlakozás egy tüntetéshez). Albert Bandura kanadai-amerikai pszichológus szerint ha úgy ítéljük meg, hogy a próbálkozásaink következtében nem történik semmi, akkor küzdeni sem fogunk érte.
A saját csoport igazságtalansága
Rendelje meg online!
Továbbá a (politikai) aktivizmus iránti motivációnkat az is meghatározza, hogy milyen csoporthoz tartozunk – legyen az választott, mint egy civil szervezet, vagy „született”, mint a nemünk. Ehhez John Turner amerikai szociálpszichológus 1970-es társas identitásról szóló elmélete ad támpontot. Ennek egyik kiemelkedő megállapítása, hogy pozitív önértékelésünk egyik forrása saját csoportunk pozitív megítélése, így ezt akár torzítások árán is szeretnénk fenntartani.
Ide kapcsolódik Martin van Zomeren holland szociálpszichológus és munkatársai kutatása, akik 2008-ban úgy találták, hogy a csoporttal azonosulás a leginkább meghatározó a politikai cselekvés melletti elköteleződésünk során, ugyanis ez hat leginkább az önértékelésünkre. Vagyis minél erősebben azonosulunk a csoporttal, annál erősebben érzékeljük a csoporttal szembeni igazságtalanságot, és annál erősebben hisszük, hogy a csoport képes elérni a célját.
