Ki vagyok én mások szemében?
Nem elegáns közhellyel kezdeni egy cikket, mégis ezt teszem: az ember társas lény – kapcsolataink alapvetően meghatározzák a hangulatunkat, a viselkedésünket, az egészségi állapotunkat, sőt a várható élettartamunkat is. Mélyen gyökerező hajlamunk van arra, hogy figyeljük, milyennek látnak minket mások – hiszen az evolúciós múltban a kirekesztés a csoportból általában végzetes következményekkel járt.
Abban azonban nagy különbségek vannak köztünk, mennyire hat ránk, hogy mások milyennek látnak minket, mit gondolnak rólunk. Van, aki akkor is képes jól érezni magát, ha másoktól nem kap pozitív visszajelzést (vagy esetleg negatív visszajelzést kap). Egyesek azonban ki vannak élezve arra, hogy mások mit gondolhatnak róluk – és ez alapjaiban befolyásolja a hangulatukat.
Ilyen volt például a harmincas Zsófia, aki „szelfifüggősége” kezelésében kért segítséget. Naponta több tucat képet készített önmagáról, és miután kiposztolta őket, árgus szemmel figyelte, milyen reakciók érkeznek az ismerőseitől. Egy idő után ez a tevékenység töltötte ki a mindennapjait, és a hangulata attól függött, mennyire érezte megfelelőnek a like-ok számát.
Tükörneuronok és gének
Nem vagyunk mind olyan mértékben kiélezve a társas visszajelzésekre, mint Zsófi, azonban a másoktól érkező visszajelzések mindannyiunkra hatással vannak idegrendszeri szinten.
Tükörneuronnak nevezzük azokat az idegsejteket az agyunkban, amelyek egyrészt aktiválni tudnak bennünk egy cselekvésprogramot, másrészt akkor is aktiválódnak, ha tanúja leszünk annak, hogy a másik ember ezt a cselekvést végrehajtja (például ásít, és erre mi is ásítani kezdünk). A tükörneuron-rendszer az empátia biológiai alapja – a másik személy negatív érzelmi állapotának megfigyelése bennem is hasonló érzéseket válthat ki, anélkül, hogy átélném ugyanazt a szituációt.
A társas motiváció biológiai meghatározottságára utal az is, hogy a pozitív és negatív interakciók biológiai hatásokkal járnak. A társas elutasítás sok esetben valóban aktiválja az agy fájdalomérzékelésért felelős területeit – az elutasítás tehát valóban fáj. Másrészt tudjuk azt is, hogy a pozitív pszichoszociális interakciók (például egy-egy empatikus, mély beszélgetés) pozitív hatással vannak a génjeink működésére („bekapcsolja” az immunrendszer hatékonyabb működésért felelős interleukin–2 géneket).
Amikor túlságosan fontos a visszajelzés
A kapcsolatokból érkező visszajelzés tehát mindenki számára fontos – de mitől válik valaki „Zsófivá”? Mitől kezdjük monitorozni, hogy mások mit gondolnak rólunk? Mitől lesz fenyegető annak a gondolata, hogy valaki esetleg negatív véleménnyel lehet rólunk?
Emögött a legtöbb esetben olyan családi háttér áll, amelynek jellemzője a feltételen alapuló elfogadás: a gyermek azt érzi, hogy nem lehet „valódi önmaga”, ha szeretetet, figyelmet és elismerést akar kapni a szüleitől. Szintén gyakori, hogy a szülők számára fontosabb a társadalmi státus és az elfogadottság („mit szólnak a szomszédok?!”), mint a gyerek szükségletei és érzései.
Ennek következtében az egykori gyerek később, felnőttként túlzottan mások érzéseire és reakcióira fókuszál – azt érzi, hogy csak így tudja elkerülni az elutasítást vagy mások rosszallását. Így aztán sokszor a valódi igényei, vágyai, szükségletei nem is tudatosulnak, nem kerülnek felszínre.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
