Kevés nagyobb csibész élt nála: az ember, aki színházzal mentette meg gyerekek életét
Csak egy egyszerű vakációra indulunk,
mondta a fiatal, jópofa figura a több tucatnyi gyereknek. A gyerekek szerettek vele lenni, mert szórakoztatta őket, és a vicces előadásai elhozták azokat a perceket, amikor egy kicsit nem arra gondoltak, ami történt, ami éppen történik vagy ami bármikor megtörténhet, pedig ezektől a gondolatoktól nehéz volt szabadulni. A viszonylagos biztonság és a többi gyerek zsivaja sem tudta senki fejéből kiverni, hogy a szüleiket meggyilkolták a nácik, vagy elvitték őket valahová, és ha arról beszélnek, hogy még biztos visszajönnek, a felnőttek csak elnézően mosolyognak. Legfeljebb csak azok nem gondoltak mindig erre, akik annak idején még túl kicsik voltak, hogy felfogják.
A jópofa fickó a vonatúton is folytatta a műsorát, mint máskor is, egész előadásokat hoztak létre együtt: most a gyerekek voltak a cserkészek, akik vidékre készülnek kirándulni, ő pedig a vezetőjük. Megszólalni pedig nem volt szabad, hiszen a pantomimnak épp ez a lényege: az ember csak mutogat és pofákat vág. Így könnyű utazni, így könnyű néma csendben maradni.
A fiatal, jópofa figura neve ekkor még nem volt ismert, sőt a tinta is épp csak megszáradt a dokumentumon, amire először leírták, na nem azért, mert egy újszülöttről lett volna szó, hanem mert a név nem volt valódi. A fickó Marcel Mangel néven született épp száz éve, 1923. március 22-én Strasbourgban, egy kóser hentesboltot üzemeltető lengyel és egy ukrán származású anya gyerekeként, kamaszkorában viszont Limoges-ba költöztek, nem önszántukból: a nácik megszállták Franciaországot, a határra eső Strasbourgot pedig kiürítették. És nem ártott egy kevésbé zsidó hangzású név sem, így amikor a bátyja, Alain megkérdezte, mi legyen az új nevük, a francia forradalom egyik tisztje, François Séverin Marceau-Desgraviers után Marcel a Marceau-t választotta, mivel a bátyja szerint veszélyes lett volna úgy áthamisítani a dokumentumaikat, hogy még a monogram se stimmeljen – maradt az M. M., a háború idejére, és aztán az örökkévalóság számára is. Marcel Marceau.
Kis gyászolók
Ez az „újszülött” utazott a francia ellenállás jelentős alakja, az unokatestvére, Georges Loinger hívására az árvaházba, ahol persze nem csak zsidók is voltak, nem a vallás vagy a származás számított úgysem, hanem egy sokkal kézzelfoghatóbb körülmény: hogy a nácik miatt többé nem voltak szüleik. Korábban még lehetett egyszerűbb, elmés ötletekkel is dolgozni, nem kellett egy egész sereg gyereket vonaton kimenekíteni a háború dúlta országból, és Loinger vérében ugyanúgy megvolt a csibészség, ahogy unokatestvéréében, Marcelében is, aki az árvaházban a békésebb pillanatokban is színházzal, saját előadásokkal, pantomimmel szórakoztatta a gyerekeket.
Megesett, hogy Loinger fekete ruhába öltöztette a gyerekeket, és annak, aki kérdezte, azt állította, gyászolni mennek a temetőbe. Ahol aztán fogták a sírásók létráját, nekitámasztották a nyugati falnak, és megvárták, amíg az összes kis feketeruhás gyászoló átmászik rajta – egyenesen a semleges Svájcba, hiszen a temető épp a határon volt. Máskor Loinger – aki maga is azért úszta meg a halált, mert szőke hajával, atlétikus termetével a németek szerint nem tűnt zsidónak, így meg tudott szökni abból a fogolytáborból, ahová rögtön a háború elején került – futni tanította a gyerekeket, hogy legyenek minél gyorsabbak és gyorsabbak. Egyrészt, mert ki tudja, mikor kellhet a futás. Másrészt, mert jól jött annál a játéknál, amikor Loinger átdobta a labdát az országhatáron, és azt mondta a gyerekeknek, akkor most fussanak érte. A 108 éves korában, 2018 utolsó napjainak egyikén meghalt Loinger háromszáznál több gyereket mentett meg így a haláltól.
De nemcsak így, hanem az olyan, szinte már abszurd módszerekkel is, mint hogy az ellenállás tagjai zsírpapírba csomagolva majonézes szendvicsekbe rejtették a zsidó gyerekek papírjait, megtudták ugyanis, hogy a náci katonák sosem vizsgálják át igazán alaposan a majonézes szendvicseket, mert az makacs foltokat okozna az egyenruhájukon.
De aztán ahogy a helyzet egyre súlyosabb lett, már Loinger sem mert labdákkal és sírásókkal játszani, ha a gyerekek élete volt a tét. Ezért jött a vonatút Svájc felé, Marcel Marceau játékos csoportvezetésével. A rettegő és a fegyveres katonák golyóira gondoló gyerekek csoportjait ugyanis nem túl könnyű némán tartani. Marceau-nak a maga módszereivel mégis sikerült.
Mégsem ezt tartotta a saját legnagyobb tettének a háborúban, hanem azt, amikor
a színészete segítségével foglyul ejtett harminc német katonát.
Egy alkalommal ugyanis az ellenállás tagjaival együtt a francia erdőkben összefutott egy német különítménnyel, és mivel hirtelen kellett kitalálnia valamit, nem volt jobb ötlete, mint eljátszani, hogy ő egy éppen érkező, hatalmas francia sereg parancsnoka. Az előadás olyan hitelesen sikerült, hogy a németek inkább megadták magukat nekik. Loinger viszont úgy később úgy fogalmazott, nem gondolja, hogy ez volt unokatestvére legnagyobb teljesítménye a háborúban. „Hanem az, hogy túlélte.”
Álmok és rémálmok
De nemcsak az árvaházban, már korábban is segített a francia fiataloknak: a német megszállás utáni időkben bevezettek egy törvényt, amely alapján a 18-19 éves francia fiatal fiúknak be kellett vonulniuk kényszermunkára a német hadseregbe. De mivel a később festőként is ismertté vált Marceau-nak jó volt a kézügyessége, könnyedén át tudta hamisítani a sajátján kívül mások okmányait is, hogy azok fiatalabbnak tűnjenek, és így még mentesüljenek a kényszermunka alól.
„Nem szeretek magamról beszélni, mert mindaz, amit a háború alatt csináltam, csak csekélység volt mindahhoz képest, amit azok a hősök tettek nagy veszélyek közepette, akik kötelességük teljesítése közben haltak meg” – mondta beszédében Marcel Marceau 2001-ben, amikor hősies tetteiért átvette a Raoul Wallenberg-medált. Egy mondást azért idézett, amit egyesek a Talmud, mások a Korán idézetének tartanak:
Aki egy életet megment, az egész világot menti meg.
De mindezek előtt a csend művésze, a némaság költője persze beszéde első szavaiként kijelentette: „Hölgyeim és uraim, remélem, tudom, hogyan kell beszélni.”
Ugyanebben a beszédében mondta el azt is, hogy hiába volt Chaplin a legnagyobb bálványa, hiába köszönhető neki a Marcel Marceau nevű művész megszületése, valójában ő előbb alkotta meg A nagy diktátort, mint hogy Charlie Chaplin elkészítette azonos címmel a maga filmjét. Egész gyerekkorában Chaplint utánozta, így amikor gyerekként azt hallotta, hogy a felnőttek Hitlerről beszélnek, szokásos Chaplin-imitációja közben felvett egy álbajuszt, mintha Chaplin Hitlert parodizálná. „A paródiából aztán sajnos rémálom lett” – tette hozzá.
Mindezeknek a háborús időknek viszont egyesek szerint még nem volt köze a művészethez; legalábbis így fogalmaz az ellenállás egyik nagy alakja, a Loinger-vel és Marceau-val együtt küzdő – az említett ötlet kitalálása miatt Mr. Majonéznek is nevezett – Georges Mora fia, Philippe Mora dokumentumfilm-rendező. „Marceau azért pantomimezett, hogy csendben tartsa a gyerekeket menekülés közben. Ennek semmi köze nem volt a show businesshez.
Az életéért pantomimezett.
A show business csak később következett. „A sors megengedte, hogy tovább éljek. Ezért kell reményt adnom azoknak, akik küzdenek a világban, és a művészetemmel álmokat hozok nekik” – mondta Marceau.
Ezek az álmok viszont mind keserédesek voltak; Marceau ismerői szerint azért, mert az alapjuk a családapa elvesztése volt. Hiába szólt neki ugyanis az ellenállás tagjaként jól értesült Loinger a haláltáborokról, a deportálásokról, Charles Mangel mégsem tudta vagy akarta elhinni a jövőt, és készületlenül érte a Gestapo dörömbölése az ajtaján: Auschwitzban pusztították el.
Szép remények
A háború legvégén Marceau már hivatalosan a francia hadsereg tagja volt, együtt szolgált az amerikai katonákkal, ráadásul jól is beszélt angolul. 1945 decemberében egy bizonyos Parker kapitány kérdezte meg tőle, mivel akar foglalkozni az életben, mire rávágta, hogy pantomimmel. „Az meg mi?” „Tudja, Chaplin, Buster Keaton… Színházat akarok csinálni anélkül, hogy megszólalnék” – felelte Marceau (aki ekkor még nem mert elárulni eredeti nevét senkinek, így maradt az új személyazonosságnál), és tartott is egy rövid bemutatót, ami olyan jól sikerült, hogy Parker felkérte, tartson előadást a jelenlévő 3000 amerikai katonának. Marceau haláláig büszke volt rá, hogy élete első kritikája a művészetéről az amerikai katonai újságban, a Stars and Stripesban jelent meg.
Ami ezután jön, már jobban ismert része a karrierútnak: Marceau Párizsban kitanulta a pantomim művészetét, és hamar olyan sikeres lett benne, hogy létrehozhatta első saját előadásait, egyúttal saját művészi alteregóját, Bipet, akit Chaplin melletti másik nagy bálványa, Charles Dickens Szép remények című regényének főszereplője, Pip után nevezett el, „mert amikor húszéves vagy, tele vagy szép reményekkel”.
Miután Amerikában is fellépett, a világhír is elérte, és a fehérre festett arcú bohóc, Bip aztán olyan nagy hatást gyakorolt a világra, hogy a Széllel szemben járni című jelenetéből Michael Jackson megalkotta a moonwalkot, sőt Jackson közös koncertet is tervezett vele, ami végül a popsztár kórházi kezelése miatt hiúsult meg, de Mr. Bean figurája sem jöhetett volna létre Bip nagy sikere nélkül, és Rudolf Nurejev, a balett egyik legnagyobb alakja is bevallottan sokat merített Marceau mozgáskultúrájából. Ő maga pedig filmekben is szerepelt – például a Barbarellában, Mel Brooks Bombasikerében vagy az Oscar-jelölt A bábmesterben –, bár filmsztárként sosem lett olyan sikeres, mint a színházban. Írt könyveket, tanított, sőt megalapította saját pantomimiskoláját is, és csak 2005-ben, 82 évesen vonult vissza, két évvel halála előtt, ami 2007. szeptember 22-én, az egyik legnagyobb zsidó ünnep, a Jom kippur, az engesztelés napján következett be.
Annyi mindent tud elmondani némán, két percben, mint sok író több kötet alatt sem
– írták róla kritikusai. Ennek ellenére a pantomim mára szinte elfelejtődött, más művészeti ágak vették át a helyét – de Marceau öröksége nem merül feledésbe.
A művész a háború után keveset beszélt zsidóságáról, nem akart zsidó aktivista lenni. „Bip nem zsidó figura. Tisztelem a történelmünket és a szenvedésünket, és biztos vagyok benne, annak, hogy zsidónak születtem és az ellenállásban dolgoztam, hatása volt rám. De a művészetem az egész világé, túl minden valláson, a zsidóké, a keresztényeké és a muszlimoké is” – mondta. „Ami a legfontosabb számomra, az az emberségesség. Békét kell találnunk – az iszlámmal is –, különben elpusztulunk.”
De azért a háború és a csendes, nem félelmetes, csak szórakoztató vonatutak után még visszajárt a zsidó árvaházakba – mondta el annak idején az egyik zsidó cserkészszövetség tagja, Philip Kauffmann, aki 120 zsidó árvának hozott létre otthont nem messze Párizstól. „Azért jött, mert zsidó gyerekek voltak. Boldoggá akarta tenni őket az után, hogy át kellett élniük szüleik elvesztésének fájdalmát.
Itt kezdődött a karrierje.
