Két és fél órás utazás a Robert Smith-galaxisban – ilyen volt a Cure Budapesten
Negyven pluszos rockzenekarnak lenni nem könnyű dolog. Mármint nem negyven pluszosokból álló zenekarnak – minden bizonnyal az is nehéz –, hanem olyan együttesnek, amely több mint negyven éve létezik. Ráadásul egy olyannak, amely nemcsak sikeres, hanem egyenesen kultikus. Amelyhez rengeteg embernek szoros viszonya van. Felnőtté válás, kamaszkor, szerelmek, ilyen-olyan emberi viszonyok, helyzetek, sorsfordító pillanatok. Egy olyannak, amely a világ zenehallgatói közül egy szemmel jól látható csoport számára élete filmzenéjét jelenti. A gyógymódot és a vigasztalást is alkalmasint.
Vegyünk például egy koncertet. Egy negyven pluszos zenekar vállát nemcsak az nyomhatja, ami bármely más együttesét is, vagyis, hogy jelenlétet kell produkálniuk, ott kell lenniük koncentráltan testben és lélekben is a színpadon, hanem az is, hogy jobb esetben jelen idejűnek is kell látszaniuk. Nem elég jelen idejűnek lenni, annak is kell látszani, ugye. Persze vannak olyan idősödő együttesek, amelyek nem törekszenek erre, világossá teszik, hogy ők ott és akkor éppen csak elbábozzák önmagukat, megidéznek valami önmagukról, azokat az éveket, amikor nagyon akartak valamit. A fontos pillanatokat.
A Robert Smith vezette Cure-t láthatóan nem az az ambíció hajtja még most sem, hogy önmaga nosztalgiaváltozatát állítsa elő, és állítsa színpadra. Erre nézvést meglehetősen határozott gesztusnak tűnik az, hogy a koncertprogramjukat kapásból egy vadonatúj dallal indítják. A közel telt házas (vagy telt házas, nem teljesen bízom a szemmértékemben, nem lennék tüntetésnézőszám-becslő sem) Budapest Aréna közönségének az angol zenekar az Alone című új dallal köszönt be, és nem valami hatásos és jól ismert közönségkedvenccel. Ez azért meglehetősen határozott statement az ügyben, hogy nem kifejezetten csak a múltjukból szeretnének megélni. Az igen hosszú, több mint kétórás koncert alatt összesen négy új dalt vittek színpadra. Ráadásul a koncertnyitó gesztust azzal fejelték meg, hogy az első ráadást is egy friss szerzeménnyel, az I Can Never Say Goodbye-jal nyitották. Ezeket majd a már beharangozott, de még készülő, vagy megjelenés előtt álló Songs Of a Lost World című lemezen hallhatjuk majd, valamikor.
De amúgy sem volt ez közönségnek behízelgő koncertműsor. Még annyira sem, mint a hat évvel ezelőtti, egészen fantasztikus budapesti Cure-fellépés műsora.
Az első, tizenhat dalból álló blokk például kifejezetten ínyenc összeállítás volt. Pictures Of You, A Forest, oké, Lovesong, persze-persze, ezek közönségkedvencek, de azért előkerült a Cold a Pornographyról, a Charlotte Sometimes, a Closedown, a Play For Today, a From The Edge Of the Deep Green Sea. Szépen, lassan, módszeresen építették fel a műsort Robert Smithék. Nem kell mindjárt ajtóstul rontani a házba. De hát nem is olyanok ezek az idősödő gótok, akik egyébként majdhogynem teljes egészében a 2016-ban Budapesten koncertező felállásban jöttek el hozzánk ismét. Összesen egy változás volt, az sem tagcsere: Perry Bamonte gitáros-billentyűs, aki 1990-től 2005-ig már volt a zenekar tagja, most ismét csatlakozott az együtteshez. Itt volt megint a nagyszerű gitáros, David Bowie egykori zenésztársa, Reeves Gabrels, aki továbbra is különleges színekkel gazdagítja a Cure-palettát. Ez, mármint az állandóság kifejezetten kiemelendő, ismerve a Cure korábbi történetét, és Robert Smith heveny és hektikus személyzeti politikáját.
Ami a dalsorrendet illeti, a szerkesztői szigor az első ráadásban sem lazult. Sőt, basszus, szerkesztőnk még mogorvábbra vette a figurát: a már említett új dal, plusz a The Figurehead egy újabb dal a Pornography-ról, a zenekar legsúlyosabb nagylemezéről, amely annak idején fel is robbantotta a Cure aktuális felállását. Majd a Plainsong a Disintegrationről, és ugyanannak az albumnak a címadó dala. Láthatóan (vagy hallhatóan) egyébként ez a lemez áll a turnétematika fókuszában, ami nem meglepő, tekintve, hogy ez Robert Smithék egy csúcslemeze. Az már sokkal érdekesebb, hogy a zenekar másik közmegegyezéses nagy művét, a Kiss Me Kiss Me Kiss Me című lemezt összesen egy dal, a Just Like Heaven képviselte.
És ezzel rá is fordulhatunk a koncert utolsó szakaszára, amit nemcsak azért nem neveznék mulatós blokknak, mert a Cure esetében mulatásról beszélni nem biztos, hogy adekvát, hanem azért sem, mert a Cure popdalai is szellemes, jól megírt és veretes cuccok, nincs bennük semmi talmi vagy vásári, vagy indokolatlanul könnyed. Azonban mégis ez volt a koncert leginkább közönségbarát szakasza.
Közben rácsodálkozom pár dologra. Például arra, hogy milyen jó állapotban van Robert Smith – a hangja, a kedélye, a fizikai állapota; oké megöregedett, 63 éves, de a hangja perfekt, pont olyan, mint huszon-harmincévvel ezelőtt, a létezéssel láthatóan rendben van. Az a fickó, akiről a világnak alapértelmezésben (és közhelyesen), a borongósság, a szomorúság, horribile dictu, a halálvágy jut eszébe. Itt áll előttünk, és dől belőle a szeretet.
Nem sokat tudunk a magánéletéről, a privát mozgásáról, meglehetősen visszavonult életet él. Lehet, hogy éppen ez a titka. Robert Smith világa amúgy is zárt rendszer, egy külön bejáratú univerzum, ahol talán, ki tudja, lassabban telik az idő. És azon is elmélázom, hogy mi minden fért, fér bele ebbe az életműbe, hogyan tud valami ennyire széttartó, sokszínű, és mégis egységes lenni. Hogy van az, hogy a Cure-nak jól áll az az eklektika, ami másoknál már csiricsáré összevisszaság lenne. Valószínűleg itt is Robert Smith lehet a megfejtés.
No, de a záró blokk. Szinte kívánságműsor: többek közt a Friday I’m In Love, In Between Days, Close to Me, Just Like Heaven, és a legvégén Boys Don’t Cry, ami talán az egyetlen dal, aminek nem áll jól ez a kimódolt, soktagú zenekari hangzás, de persze azt is örömmel hallgattuk. Ezen az estén semmi nem ment kárba.
