Kérdés, kihordja-e Európa lábon az energiaválságot, amíg megépülnek az LNG-terminálok
Az idei, történelmi mértékű aszály emlékeztethette a magyar közvéleményt arra, milyen az, amikor szélsőséges időjárási folyamatok komoly gazdasági következményekkel járnak az egész országra, sőt, az egész kontinensre nézve. Augusztus közepén az ország több mint 80 százalékát, Európa termőterületeinek 46 százalékát sújtotta súlyos aszály, és bár Nagy István agrárminiszter igazi szállóigévé tette a „Magyarország élelmiszerellátása biztosítva van” mondatot, ott és akkor ez sokakat – különösen a gazdákat – nem tudott megnyugtatni.
Az idei aszálykárokra eddig közel negyven milliárd forintot fizettek ki a biztosítók a tavalyi tízhez képest, a kormánynak rendkívüli mezőgazdasági kamattámogatási programot kellett indítania. A meleg ősszel sem hagyott alább, az utóbbi tíz év egyik legmelegebb őszi időszakát éljük, aminek szintén vannak makrogazdasági következményei, csak ezúttal nem az élelmiszer, hanem a gázipar a főszereplő, a hatások pedig nem negatívak, hanem pozitívak.
Az orosz-ukrán háború kitörése után nem sokkal, március közepén Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke egy javaslatcsomagot tett le az asztalra, „a gázpiaci probléma kiváltó okainak kezelésére és az ellátás biztonságának ésszerű árakon történő biztosítására a következő télen és azon túl”. A javaslat alapján a tagállamoknak november 1-ig legalább 80, a következő években pedig legalább 90 százalékig fel kell tölteniük a földgáztárolóikat. Ezzel párhuzamosan a EU elkezdett leválni az orosz gázról, ami az ukrajnai invázióig az Unió gázszükségleteinek közel 40 százalékát tette ki. Az európai gázpiacokon tehát megnőtt a kereslet, miközben csökkent a kínálat, így az árak, a gáz köbméterenkénti ára, nőni kezdett. Augusztusban volt, hogy 300 euróért vették a gázt az európai szereplők, ami pont harmincszor annyi, mint amennyit a korábbi években megszokhattak. Ekkoriban vált bizonyossá, hogy az oroszok elzárják az Északi Áramlat 1 gázvezetéket, a tagállamok pedig attól tartottak, hogy nem fogják tudni feltölteni a tárolóikat az első őszi hideg előtt, ezért hajlandóak voltak csillagászati áron venni a földgázt. Az orosz vezetékes gáz pótlására elkezdett egyre több tagállam cseppfolyósított földgázt (LNG, liquified natural gas) vásárolni, ami a vezetékesnél drágább – noha a tankerhajón történő szállítás és a bonyolult, energiaigényés eljárással járó extraköltségek sem indokolják azokat az elképesztő összegeket, amit az LNG-ért elkértek a nyár végén –, és az LNG fogadására alkalmas terminálokból sincs minden országban, tehát a kapacitáshiány is hajtotta fel az árakat.
A gáztárolók töltöttségi szintjei mindeközben egyre jobb képet mutattak, az ipari szereplők visszafogták a fogyasztásukat, az államok pedig pénz nem számít alapon vették a fölgázt, hogy november 1-re meglegyen a 80 százalék. Nem azért, mert az Európai Bizottság azt mondta, hanem mert a gáztárolók töltöttsége – amellett, hogy a szó szoros értelmében létkérdés – fontos belpolitikai téma lett az európai országokban.
Németországban eleve ráraktak 5 százalékot a töltöttségi célkitűzésre, Robert Habeck (Zöldek) alkancellár, gazdasági és éghajlatvédelmi miniszter pedig rendszeres, Szilícium-völgyi topmenedzsereket idéző, feltűrt ingujjas videóüzenetekben magyarázta a német állampolgároknak, hogyan állnak éppen a gáztárolók feltöltésével, abból mennyi az orosz gáz, és hogyan lesz nemsokára sokkal kevesebb. A Bundesnetzagentur, a telekommunikációs-, posta-, vasút- és energiahálózatokért felelős központi szövetségi hivatal minden hétköznap posztolja a Twitterre a gáztárolók aktuális töltöttségi szintjét, de a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak is van egy külön oldala a weboldalán belül, ami csak a német energiahelyzetre vonatkozó legfrissebb adatokat vizualizálja, hasonlóan a koronavírus-járvány idején működtetett különoldalukhoz, amin a járványhelyzet aktuális állását lehetett nyomon követni.
Ezek után nem csoda, hogy a németek a saját, 85 százalékos célkitűzésüket is két hónappal a tervezett határidő lejárta előtt, szeptember 2-án teljesítették. A teljes töltöttséget október 25-én érték el, utóbbi mérföldkőhöz már hozzájárult a szokatlanul enyhe idő, amivel ugye nehéz előre számolni, így a német kormány rengeteg LNG-t kötött le, annak ellenére, hogy nem lehetett biztos benne, hogy fogja tudni hova rakni.
Gázt nagy mennyiségben tárolni alapvetően kiürült földgázmezőkből kialakított speciális tárolókban lehet. Vagyis a földgáztárolói kapacitások adottságok, vannak olyan országok, amelyek az éves fogyasztásuk több mint felét el tudják tárolni, mint Magyarország, de olyanok is, amelyeknek egyáltalán nincsen tárolói kapacitásuk, mint Szlovénia vagy Görögország (utóbbiak általában más országokkal kötött szolidaritási megállapodásokkal biztosítják a tartalékaikat). Újakat tehát nem lehet kialakítani, földgázmezőt is nehéz találni, nem hogy üres földgázmezőt. (Ezek a tárolók sosem teljesen üresek persze, szükség van az úgynevezett párnagázra, ami a nyomásegyensúlyt fenntartja. A kormány a hajdúszoboszlói tárolóegység párnagázának egy részét tervezi most eladni, amit az iparági szakértők nem tartanak a legjobb ötletnek, a párnagázt ugyanis nem érdemes piszkálni, mert visszafordíthatatlanul csökkenhet a tároló befogadóképessége – ugyanakkor jó pénz, ha a párnagázt még alacsonyabb árfolyamon vásárolta az ember.)
Az LNG-vel megrakott tankerhajók egymás után futottak be az európai partokra, a gond csak az volt, hogy már nem volt hova rakni, amit hoztak. Októberben volt, hogy csak a spanyol partoknál 35 cseppfolyósított földgázzal megrakott tankerhajó várakozott, hogy leadhassa a rakományát. A gyakorlatban ez a tárolói kapacitásokon felüli rendelkezésre álló gázt jelentett, úszó tárolók formájában, ami tovább hajtotta lefelé a gáz árát. Egyes hajók nem tudtak sokáig várakozni, mert fordulniuk kellett vissza az Egyesült Államokba, hogy felvegyék a következő rakomány LNG-t, a kereskedőknek így fizetnie kellett azért, hogy valaki levegye a kezükről a tankereken vesztegelő cseppfolyós földgázt, amitől október végén az irányadó holland gáztőzsdén az azonnali (spot) gázár egy rövid időre negatívba fordult. Mindehhez hozzájárult az is, hogy Kínának a zéró-Covid politika miatt továbbra sincs szüksége annyi energiára mint korábban, vagyis könnyebb vele osztozni a rendelkezésre álló LNG-n.
Sokszor nem is az volt a baj, hogy ne fért volna el még valahol a kontinensen egy kevés gáz, hanem hogy nem volt hol visszagázosítani és betölteni a vezetékbe a hajókon érkező cseppfolyós földgázt. A tengeri kijárattal nem rendelkező országoknak értelemszerűen nincsenek ilyen kapacitásaik, a meglévő LNG-terminálok pedig az elképesztő kereslettől hirtelen túltelitődtek. Az Ibériai-félszigetnek ebből a szempontból speciális a helyzete, az Európában lévő 27 LNG-terminálból 7 ott van, együtt a kontinens teljes kapacitásainak 40 százalékáért felelnek, azonban nincs meg a megfelelő infrastruktúra ahhoz, hogy a beérkező és visszagázosított földgázt tovább tudják küldeni azoknak az európai országoknak, amelyeknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Az Ibériai-félszigetet Európa többi részével összekötő földgázvezeték ügyében nemrég volt előrelépés, de a BarMar nevű, Barcelonát és Marseille-t összekötő tengeri vezeték nem a közeljövőben fog bekapcsolódni az európai gázinfrastruktúrába, a részletekről csak december elején tárgyalnak majd Spanyolország, Portugália és Franciaország vezetői.
A történelme legnagyobb "én megmondtam" pillanatát élő Lengyelországot a többi európai országhoz képest felkészülten érte az orosz gáz kiesése. Korábban minden irányba építettek ki interkonnektorokat, a háború kitörése óta felavattak egy litván-lengyel és egy norvég-lengyel csővezetéket, emellett a Balti-tengeri Świnoujściéban 2016 óta egy LNG-terminál is működik. Németország ezzel szemben a háború kitörése után szánta el magát LNG-terminálok építésére, jóllehet elképesztő sebbeséggel haladnak. Robert Habeck gazdasági miniszter május 5-én személyesen végezte el az első kapavágást az észak-nyugat németországi Wilhelmshavenben – néhány nappal ezelőtt a létesítményt át is adták. A wilhelmshaveni LNG-terminál egy úgynevezett Floating Storage and Regasification Unit (FSRU), vagyis úszó tároló és visszagázosító egység, gyakorlatilag egy hajó, a horvátországi Krk szigete mellett is ilyen van. További négy FSRU van még tervben (még egy Wilhelmshavenben, és 1-1 Brunsbüttelben, Stadeban és Lubminban), október közepén pedig a szövetségi kormány aláírta az ötödik, államilag bérelt LNG-terminálra vonatkozó szerződést is. Ezeket az úszó terminálokat ideiglenes megoldásnak szánják, ugyanis amellett, hogy viszonylag gyorsan üzembe helyezhetők – tulajdonképpen csak a csövet kell odavinni, a visszagázosítás a hajón történik – rendkívül költséges a bérlésük, a wilhelmshaveni úszó terminál bérleti díja például napi 120 ezer euróba kerül (400-as euróval számolva ez 48 millió forint). Hosszabb távon ezért a mostani úszó terminálok helyén szárazföldi visszagázosító létesítmények építését tervezik.
Ezen a télen Németországban sem számítanak komoly nehézségekre az energiaellátást illetően, bár egy hosszabb márciusi hideg ott is, ahogy nálunk is, fájdalmas lehet, addigra ugyanis jórészt kiürülnek a tárolók. A szakértők szerint inkább a 2023/24-es tél kérdéses, jövőre ugyanis teljesen kieshet az orosz gázimport, ami Németország esetében a 2020-as évben 56 milliárd köbmétert tett ki, a 90 milliárd köbméteres éves felhasználás több mint felét. Ha az összes új LNG-terminált beüzemelik, akkor együtt Németország éves fogyasztásának közel egyharmadát ellensúlyozhatják: a wilhelmshaveni terminálból induló csővezeték éves kapacitása tízmilliárd köbméter, a Brunsbüttelből induló gázvezeték várhatóan három és fél milliárd köbméter földgázt tud átangedni, Stadeban és Lubminban pedig egyaránt ötmilliárd köbméterrel számolnak.
Az LNG alapvetően az Egyesült Államokból, Kanadából, Katarból, Ausztráliából és Oroszországból jön, utóbbi az európai vásárlóknak nyilván kiesik, a többi beszállítóval pedig jellemzően évekre előre megállapodtak az ázsiai országok, de ha lenne is szabadon elvihető cseppfolyós földgáz, az európai kapacitások nem elegendőek ahhoz, hogy teljes egészében kiváltsák a vezetékes gázt, mivel egyszerűen nincs elég terminál. Egyelőre.
Az átállás ugyanis mindenképpen elkezdődött, és annak ellenére, hogy a kapacitások kiépítése nem megy egyik napról a másikra, az energetikai diverzifikáció most is, ahogy a háború előtt is politikai szándék kérdése, abból pedig nincs hiány. Jövőre a kapacitáshiány még gondot fog jelenteni, és az ázsiai vásárlókkal való éles versenyben sem lesz nagy mozgástere az európai vásárlóknak, de ha minden jól megy ezeket a problémákat 2 év alatt át lehet hidalni, és 2025/26 telén már senkinek nem fog hiányozni az orosz gáz.
