Keleten írják az európai védelemi politika jövőjét, de mi ebből is kimaradunk
Emmanuel Macron alig több mint egy héttel az orosz-ukrán háború kitörése után 14 perces televíziós beszédet intézett a francia néphez. A választások előtt álló elnök arról beszélt, hogy „nem hagyatkozhatunk másokra a védelmünkben sem a szárazföldön, sem a tengeren, sem a tenger alatt, sem a levegőben, sem az űrben vagy a kibertérben”, hogy „az európai védelmünknek új lépést kell tennie előre”, hiszen „egy európai háború már nem a történelemkönyvekre vagy az iskolai tankönyvekre tartozik, hanem itt van, a szemünk előtt”. Mint mondta: „A történelmi tragédiáknak erre a brutális visszatérésére történelmi döntésekkel kell válaszolnunk." A francia elnök tehát meghirdette az összeurópai fellépést a fegyverkezés és a védelem területén.
Németországban Olaf Scholz kancellár francia kollégáját megelőzve február 27-én, három nappal a háború kitörése után adta azóta híressé vált „Zeitenwende” beszédét a Bundestagban, melyben korszakváltást hirdetett meg a német védelmi politikában. Scholz határozott szakítást ígért Németországnak a külügyekkel szembeni passzív hozzáállásával, és ígéretet tett arra, hogy "mostantól kezdve" évente a GDP több mint 2 százalékát fordítják majd a védelemre, ennek az elősegítésére 100 milliárd eurós vészhelyzeti alapot biztosítanak, és a hosszú ideje érvényben lévő német fegyverexport-politika megfordításával nehézfegyvereket szállítanak Ukrajnának.
Több mint hét hónap telt el azóta, hogy Európa két legnagyobb gazdasági, katonai és politikai hatalmának vezetői kijelölték az Unió és benne saját országaik jövőjét, az orosz agresszióra való válaszokat. A hét hónap mérlege, hogy ezekből az ígéretekből, irányvonalakból jórészt semmi nem lett. Más európai vezetők ellenben tudtak élni a történelmi pillanat adta lehetőségekkel, és új szintekre emelték országuk geopolitikai tekintélyét.
Nem hajt a tatár
A francia elképzelés inkább vonatkozott az unió egészére, mint Franciaországra, a franciák ugyanis viszonylag konzekvensek abban, hogy az ország GDP-jének 2 százalékát – ez a NATO által megkövetelt arány – védelemre fordítják (2015 és 2020 között a GDP 1.8 és 2.1 százaléka között alakult a védelmi költségvetés). Macron egy olyan időszakban fogalmazta meg elképzeléseit, amikor éppen Franciaország látta el az Európai Unió Tanácsa soros elnökségét, vagyis lehetősége volt a szokásosnál is jobban alakítani a politika stratégiai irányokat az unióban.
Az Európai Bizottság be is nyújtott egy javaslatot az uniós tagállamok katonai kiadásainak összehangolására. Ahogy arról a Politico is beszámolt, a javaslatot jelenleg a Tanács védelmi szakértői tanulmányozzák, és remélhetőleg novemberben a védelmi miniszterek asztalára, és onnan az Európai Parlament elé kerülhet. A dosszién dolgozó diplomaták azonban nincsenek meggyőződve arról, hogy ez az ütemterv megvalósítható, mivel a vita még mindig a korai szakaszban van. A javasolt keret emellett roppant alacsony, a Bizottság két év alatt 500 millió eurót javasol a közös fegyverbeszerzés támogatására. Összehasonlításképpen: ennek közel a dupláját adta eddig Kanada Ukrajnának a háború kitörése óta, tisztán katonai segítség formájában (azaz a gazdasági és humanitárius segélyeket nem számolva).
Az, hogy az uniós országok amerikai vagy európai felszerelést vásároljanak-e, a vita egyik sarokpontja. Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője hangsúlyozta, hogy Európa a felszerelésének mintegy 60 százalékát a blokkon kívülről szerzi be, és sürgette a hazai forrásokra való áttérést, miközben egyes országok (például Olaszország, Svédország, vagy Lengyelország) közel sem ragaszkodnak annyira a hazaihoz, mint mondjuk Franciaország. A Politico úgy tudja, hogy a Bizottság részéről egy másik, ambiciózusabb javaslat is várható, de nem világos, hogy pontosan mikor.
„Zeitenwende”
A Foreign Policy augusztus elején úgy számolt, hogy a rendes német védelmi költségvetés 2026-ig 50 milliárd euró körül marad, és a vészhelyzeti alapból is csak 8,5 milliárd eurót különítettek el 2023-ra. A védelmi kiadások így elmaradnak a 2 százalékos céltól, ami jelenleg mintegy 70 milliárd eurót jelentene, de sok múlik majd a vészhelyzeti alap további felhasználásán. Németország 2015 és 2020 között a GDP-je 1,1-1,4 százalékát fordította védelmi kiadásokra, és bár mind Franciaországban, mind Németországban tulajdonképpen már a 60-as évek közepe óta rohamosan csökken a GDP arányos védelmi ráfordítás, Németországban a 90-es évektől, de különösen a Merkel-erában végképp hagyták lerohadni a Bundeswehrt. A német hadseregnek állítólag mindössze néhány napnyi teljes körű harcra elegendő lőszere van, ami annak az eredménye, hogy Berlin a NATO lőszerkészletekre vonatkozó minimális követelményeit sem volt hajlandó teljesíteni. Scholz beszéde óta eltelt több mint fél év, de a kormánya még mindig nem mutatott be semmilyen komolyan vehető stratégiát a Bundeswehr jövőjéről, arról, hogy Németország milyen szerepet kíván játszani az európai kollektív biztonságban, vagy hogy Németország továbbfejlesztett hadereje hogyan járul hozzá az orosz fenyegetés elhárításához.
„Határozottan az volt az érzésem, hogy kezdünk jelentéktelenné válni”
Október elején arról számolt be a BBC, hogy a lengyelországi és ukrajnai helyszíni elemzések szerint az Ukrajnának nyújtott külföldi fegyverszállításokban Franciaország részesedése kevesebb mint 2 százalék. Ezzel a világ harmadik – 11 százalékkal 2017 és 2021 között, csak az Egyesült Államok és Oroszország előzi meg –, és Európa legnagyobb fegyverexportőre messze le van maradva az Egyesült Államoktól (49 százalékos szerepvállalás Ukrajnában), Lengyelországtól (22 százalék), de még Németországtól (9 százalék) is.
Francois Heisbourg, Franciaország talán legbefolyásosabb védelmi elemzője kételkedett a statisztikák megbízhatóságában, ezért elutazott a fő lengyelországi elosztóközpontba, hogy megnézze, hány tonna szállítmány érkezik meg ténylegesen Franciaországból. "Sajnos a számok igazolták a félelmeimet. Franciaország a lista végén, a kilencedik helyen áll" – mondta Heisbourg a BBC-nek.
A francia védelmi tisztviselők azzal védekeznek, hogy a katonai segítség igazi mércéje a minőség, nem pedig a mennyiség. Egyes országok elavult felszerelések tömegeit szállítják, míg Franciaország többek között 18 Caesar önjáró tüzérségi egységet adott, ami kategóriájában az egyik legfejlettebb eszköz – mondják. Ráadásul a Le Monde értesülései szerint további 6-12, eredetileg Dániának szánt új Caesart terveznek átadni. Az ukránoknál lévő Caesarok Franciaország teljes mozgó tüzérségének egynegyedét teszik ki, vagyis nem tudnak sokkal többet nyújtani anélkül, hogy ne tennék magukat sebezhetővé azokban a régiókban, ahol már elkötelezték magukat, ilyen például a Szaharától délre húzódó Száhel-övezet, vagy az indiai-csendes-óceáni térség.
"Úgy tűnhet, hogy le vagyunk maradva más országoktól, de Franciaországnak minden szándéka megvan arra, hogy kivegye a részét" – mondta a BBC-nek Jérome Pellistrandi tábornok, a National Defence Review szerkesztője. Heisbourg szerint nem is ez a probléma: „A probléma az, hogy azzal, hogy Franciaország nincs jelen a hadszíntéren, azt kockáztatja, hogy kiírja magát a cselekményből.” "Amikor Kijevben voltam, mindenki nagyon udvarias volt. Nem éreztem, hogy az ukránok rossz szemmel néznének ránk. Bizonyos szempontból rosszabb volt. Határozottan az volt az érzésem, hogy kezdünk jelentéktelenné válni” – mondta.
Emmanuel Macron ajánlatot tett Európának arra, hogy a közös védelem és fegyverkezés területén Franciaország vezetésével egy új korszak kezdődhet. Franciaország viszonylagos ukrajnai tartózkodása aláássa ezt a kezdeményezést. Mint arra a BBC is felhívja a figyelmet, Kelet-Közép-Európa számos országa már most is óvatos Macronnal, szerintük ugyanis a háború első hónapjaiban túlságosan elnéző volt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szemben. Gyökeret vert egy narratíva, amely szerint Franciaország még mindig nem támogat egy teljes körű ukrán győzelmet. Ezen az olvasaton egyáltalán nem segített, hogy Macron többször is a konfliktus „mediátoraként” próbálta magát feltüntetni, vagy hogy nyíltan arról beszélt, hogy nem szabadna megalázni Oroszországot, ezért „menekülőutat” kell biztosítani Putyinnak.
Pierre Haroche, aki a londoni Queen Mary Egyetemen tart előadásokat nemzetközi biztonságpolitkáról, a BBC-nek azt mondta, hogy ő maga ugyan igazságtalannak tartja ezeket az állításokat, mégis azon a véleményen van, hogy Franciaországnak meg kellene erősítenie kelet-európai partnereit abban, hogy „mindannyian ugyanazon az oldalon állunk”.
Mint mondta: "Franciaország európai stratégiai autonómiára irányuló szándéka elsősorban a védelmi iparunk közös beszerzéseken keresztül történő fejlesztésére összpontosít. De ha közös beszerzéseket akarunk, demonstrálnunk kell a többi országnak, hogy ugyanaz az elképzelésünk a közös biztonságunkról".
Politikai vezetés
A zeitenwende, vagyis a német fordulat bejelentésének egyik legfontosabb hozadéka az, hogy bár korábban Németország korábban mereven elzárkózott attól, hogy konfliktuszónákba német gyártmányú fegyvereket szállítson – januárban Berlin még csak 5000 sisakot küldött Ukrajnának –, vagy más, német gyártmányú fegyvereket használó országok azokat konfliktuszónákba adhassák tovább, Olaf Scholz belement abba, hogy kormánya nehézfegyvereket szállítson Ukrajnának. Ez azóta részben meg is valósult, de a német fegyveripar kapacitásaihoz (Németország 4,5 százalékos részesedéssel az ötödik legnagyobb fegyverexportőr a világon), és az európai partnerországok nyomásához képest Scholz mintha ebben a kérdésben is inkább csak az időt húzná.
Ahogy az a korábban már hivatkozott, augusztus eleji Foreign Policy cikkben is szerepel, Lengyelország 200 darab T-72-es harckocsit adományozott Ukrajnának, ami a lengyel hadsereg összes harckocsijának mintegy harmada. Berlin ígérete, miszerint a lengyel fegyveres erőket német gyártmányú Leopard 2-es harckocsikkal kompenzálja a Bundeswehr készleteiből, nem vált valóra. Erre a német fegyvergyártók felajánlották, hogy leszállítanak Lengyelországnak mintegy 100 elavult Leopard 1-es harckocsit és 100 Marder gyalogsági harcjárművet, Berlin azonban elhalasztotta az üzlet jóváhagyását. Eközben a Cseh Köztársasággal még mindig folynak a tárgyalások egy hasonló megállapodásról.
Lengyelország nem várt sokáig a németekre, máshol keresett megbízhatóbb partnereket, és Dél-Koreából rendelt mintegy 1000 harckocsit, 650 tüzérségi löveget és több tucat harci repülőgépet. Az üzlet egyes számítások szerint többe kerülhet mint Lengyelország idei teljes, 14.1 milliárd dolláros védelmi költségvetése. A német vezetés döntésképtelensége így nem csak Európa biztonságát, hanem a közös Uniós fegyverbeszerzések tervét is veszélyezteti.
A német kancellár következetesen arról beszél, hogy a fegyverszállítások ügyében nem lesz különutas politika német részről. Bár, ahogy azt a Franfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) washingtoni tudósítója, Majid Sattar egy szeptember végi cikkében megjegyezte, a német különutasság nem példa nélküli, a Nord Stream 2 megépítésénél például mind az Egyesült Államok ellenérzéseit, mind Kelet-Európa biztonságát semmibe vette a német vezetés, jóllehet a gázvezeték végül nem került üzembe.
A német kormány tehát azt mondja, eddig is mindig egyeztettek Washingtonnal, mielőtt egy új típusú fegyverrendszert szállítottak Ukrajnának, és ezután is így fognak eljárni. E logika szerint német Leopard 2-es harckocsikat – amelyeknek a szállításáról a német közvéleményben tulajdonképpen hónapok óta folyik a vita – csak akkor lehetne küldeni, ha az Egyesült Államok is szállít Abrams harckocsikat. A valóságban az Egyesült Államok nem ragaszkodna ehhez az együttmozgáshoz, különösen, hogy tankok szállítása jár bizonyos logisztikai nehézségekkel, és az Egyesült Államok kb. 8 ezer kilométerrel messzebb van Ukrajnától, mint Németország.
A valóság Majid Sattar szerint az, hogy Scholz bujócskázik. A német kancellár mindig nagyon figyel arra, hogy úgy fogalmazzon, hogy a későbbi kijelentései ne tűnjenek korrekciónak. A német kormány eleve azért ment bele Ukrajna támogatásába, mert a német közvélemény egyértelműen az ukránok mellett tette le a voksát a háború kitörésekor. Scholz pártja, a német szociáldemokraták (SPD) tradícionálisan oroszbarát, a párt befolyásos balszárnya pedig kimondottan pacifista, és továbbra is szkeptikus minden politikai fordulatot illetően. A német lakosságnak bármikor megváltozhat a hozzáállása a háborúhoz – például egy gazdasági válság, vagy egy hideg tél hatására –, Scholz pedig szeretné a politikai mozgásterét a lehető legkevésbé leszűkíteni, hogy képes maradjon idomulni az esetleges változásokhoz. Mindezt akár roppant okosnak is mondhatnánk, csak, ahogy azt a fentebb hivatkozott FAZ-os újságíró írta, nagyon távol áll attól, amit „politikai vezetésnek” szoktunk nevezni.
Hol vannak a vezetők?
Az új európai biztonság-, és védelempoltikát a jelek szerint nem a „jelentéktelen” Franciaország, vagy a passzív Németország alakítja. De akkor kik? Egyrészt, természetesen, Ukrajna, amelynek a hadserege szép lassan a világ egyik legharcedzettebb hadseregévé növi ki magát, miközben a katonai vezetése menet közben írja a tankönyvet arról, hogyan kell a 21. században háborút viselni. Másrészt Lengyelország, amely több katonai segítséget ajánlott fel Ukrajnának, mint Németország, Franciaország és Olaszország összesen, miközben a GDP-je 14-szer kisebb. Az Egyesült Államok 288,6 millió dollárral kompenzálta őket nemrég az erőfeszítéseikért, Csehországot pedig 100 millióval.
Lengyelország az Ukrajnát támogató európai országok vezetőjévé vált, közben pedig olyan szoros katonai stratégiai együttműködést alakított ki az európai védelempolitikát leginkább meghatározó szövetség, a NATO vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal, hogy megkerülhetetlen szereplővé vált az európai védelmi politikában, amit végső soron még mindig a NATO alakít. De ez lehet, hogy nem is akkora baj.
Amellett is lehet ugyanis meggyőzően érvelni, hogy az Európai Uniónak nincs szüksége egy új, közös védelem- és biztonságpolitikára, hiszen melyik uniós ország lesz hajlandó átruházni a döntését egy uniós szervnek arról, hogy mikor küldi az állampolgárait egy háborúba meghalni? Ki irányítana egy közös EU-s hadsereget? Ebben is egyhangú döntéshozatalra lenne szükség? Ezeket a kérdéseket mind meg kellene válaszolni, ráadásul egy közös európai hadsereg éppenhogy elfordítaná az Egyesült Államokat Európától, miközben már jelenleg sem itt látják az amerikai döntéshozók az elkövetkező évtizedek meghatározó kihívásait, hanem a csendes-óceáni térségben, a kihívó pedig nem Oroszország, hanem Kína. Tudja-e pótolni az Egyesült Államok által Európának nyújtott védelmet – beleértve a „nukleáris ernyőt” – Franciaország vagy Németország? Washington több mint 10 ezer katonával van jelen a NATO keleti szárnyán, szemben Berlin 1500 és Párizs 1000 katonájával. A NATO 30 tagjából 21 tagja az Európai Uniónak is, Svédország és Finnország csatlakozásával ez a szám 23-ra nő. Mondhatnánk úgy is, hogy a NATO már most is 70 százalékban EU.
Az uniós védelempolitikában tapasztalható hangsúlyeltolódás a Párizs-Berlin-tengelyről Varsó-Tallin-Riga-Vilnius irányba történelmi lehetőség utóbbi országok számára. Lengyelország a hatodik legnagyobb gazdaság (GDP szempontból, 2021-es adat), és a maga 38 milliós lakosságával az ötödik legnagyobb ország az unióban, így a befolyása a döntéshozatalra eddig sem volt elhanyagolható, de a háború, és az Egyesült Államokkal kialakított szorosabb viszony óta még fontosabb alakítója lett az európai politikának.
Magyarország pedig – aminek a vezetője régóta unja a belpolitikát, és nemzetközi babérokra tör –, történelmi lehetőséget szalaszt el azzal, hogy az európai politikai viszonyrendszer első történelmi átalakulásából a rendszerváltozások óta, oroszbarátsága és rövidlátása miatt kimarad.
