Károly király csak jól jön ki A korona legújabb évadának tampongate-jéből
A korona (The Crown) című sorozat és a brit királyi család között furcsa szimbiózis alakult ki azóta, hogy Peter Morgan a Netflixre álmodta ezt a dramaturgiailag eleve termékeny családtörténetet. A sorozat népszerűsége magával húzta a Windsorok népszerűségét, ugyanakkor kellett a királyi család tagjainak a glamúrja, titokzatossága és esendősége is ahhoz, hogy a sorozat sikeres legyen. A kettő összefonódását mi sem jelzi jobban, hogy amióta debütált az első epizód, lázas kérdésként vetődik fel újra meg újra, hogy a királyi család tagjai vajon nézik-e A koronát, és ha igen, mit gondolnak róla. És a királyi család tagjai sejtelmesen nem mondanak semmit a témában, konzerválva a feszültséget (kivéve Harry herceget, aki James Cordennek a megannyi szennyes között kiteregette azt is, hogy nézi A koronát, sőt szereti, persze mi mást is mondhatott volna, ha már a Netflix a munkaadója, és egyébként is kiírta magát a királyi családból).
Peter Morgan a grandiózus díszleteknek és a jól eltalált karaktereknek köszönhetően elhitette a nézőkkel, hogy itt a királyi valóság rekonstruálását látják, még úgy is, hogy ezt a valóságot olykor kénytelen volt feláldozni a szórakoztatás oltárán. Hogy mennyire jól sikerült elmosnia a határvonalakat a történelmi hűség és a fikció között, azt megint csak jól jelzi a sürgetés, majd követelés, hogy a Netflix legyen szíves jelezni: A korona nem dokumentumfilm, hanem kitalált történet. A Netflix ellenállt, bolond is lett volna szájba rágni és eltartani, miközben pont ez az elmosódott ábrázolás adta a sorozat egyik legfőbb vonzerejét – egészen mostanáig, az ötödik évadig. Judi Dench méltóságteljes dühe előtt meghajoltak, és jól láthatóan jelzik ma már: A korona fikció, kitalált történet, amelynek csak annyi köze a valós eseményekhez, hogy azok inspirálták.
Paradox módon azonban épp a legtöbbet vitatott ötödik évad lett az, amelyiknél a legnehezebben hisszük el az alkotóknak, hogy ez egy dokumentumfilm, épp itt van a legkevésbé szükség erre a disclaimerre. Mire a kilencvenes évekhez ért, A korona kicsit önmaga karikatúrája lett, az addigi izgalmasan eltalált jellemfejlődések, jól felépített konfliktusok összecsapott, egymást követő, de egymáshoz nem kapcsolódó jelenetek gyűjteményei lettek, és az egyébként drámában gazdag kilencvenes évek filmes reprodukciója olyan lassan indul be, hogy az első részeknél meglepődve tapasztaltuk, hogy unatkozunk. Nem mintha a forgatókönyv ne akarta volna megfűszerezni az eseményeket.
Csakhogy bármennyire kor- és valósághűen mutatja be az ötödik évad a windsori tüzet, Károly (Dominic West) és Diana (Elizabeth Debicki) botrányos interjúit, Tony Blair (Bertie Carvel) győzelmét, a kitalált történetszálak elvesznek ebből a hűségből: erőltetettnek és feleslegesnek hatnak. És épp az a két történetszál lóg ki a leginkább, amely már jó előre ellenérzéseket és felháborodást váltott ki.
John Major volt miniszterelnök személyesen erősítette meg, hogy soha nem tárgyalt Károllyal az előrehozott trónátadásról (az új király nyilván soha nem fog beszélni erről), és bármennyire is fontos dramaturgiailag Károly akkor még walesi herceg reformok iránti szenvedélyét és a családi keretek közötti boldogtalanságát kidomborítani, egész egyszerűen karakteridegen tőle, hogy ezt meglépje. Károly ugyanis tisztában volt azzal, hogy trónörökösként sokkal nagyobb a mozgástere, mint uralkodóként, és legyen szó véleménynyilvánításról vagy cselekvésről, walesi hercegként sokkal nagyobb szabadságot élvezett.
Ugyanígy karakteridegen Fülöp herceg (Jonathan Pryce) afférja, vagy legalábbis afférnak beállított barátsága a nála 30 évvel fiatalabb Penny Knatchbull-lal (Natascha McElhone). Olyan, mintha csak beleerőszakolták volna ezt a történetszálat Erzsébet (Imelda Staunton) és Fülöp kapcsolatába, mert túl unalmasnak tűnt egy sírig tartó házasságnak az ábrázolása. És talán itt, ennél az érzelmi elágazásnál csúszik bele egyfajta bulváros, szappanoperás mocsárba is a sorozat, miközben semmit nem ad hozzá Fülöp karakteréhez, cserébe elvesz a történelmű hűségből. (Az új évad castingja egyébként talán épp Fülöp hercegnél sántít a leginkább, az őt alakító Jonathan Pryce egy színtelen nyugdíjas szerepét játssza, és nem segít az sem, hogy A két pápa című filmben tökéletesen hozta Ferenc pápát, így A koronában is mindig ő jut róla eszünkbe.)
Fülöp és Penny romantikus színezetű kapcsolatára semmi bizonyítékot nem kínál a valóság, ráadásul nem az edinburgh-i herceg volt az egyetlen a királyi családból, akihez a fiatal nő közel állt: jó barátságot ápolt például Erzsébet királynővel is, és szoros kapcsolatban maradt vele Fülöp halála után is.
A 2016-ban indult sorozat mindig is a szórakoztatást szem előtt tartva írta át a valóságot, ez a bűvészkedés az első évadokban talán kevésbé volt észrevehető, hiszen időben távolabb volt minden. De ahogy közeledünk a jelenhez, a csúsztatások egyre sutábban állnak a Netflix kasszasikerének. Sokkal erősebb volt A korona, amikor a szereplői fejébe próbált meg látni, nem pedig történeteken keresztül akarta megrajzolni őket.
A korona akkor volt igazán hatásos, amikor a szereplői négy fal közötti interakcióit próbálta meg elképzelni, azokat a párbeszédeket, gesztusokat, amelyek nincsen dokumentálva, történelmileg jegyzőkönyvezve. De ehhez az is kellene, hogy árnyaltan ábrázolja az elképzelt valóságot, ezt az árnyaltságot Morgan ebben az évadban kétségkívül a szenzációhajhászás javára szorította háttérbe: nem volt elég az a rengeteg dráma, amit a kilencvenes évek produkáltak, ő kitalált botrányokkal tett rá ezekre még egy lapáttal.
És ez az az évad, amikor metaforamérgezést is kapunk a végére. A korona forgatókönyve mindig is játszott a szimbólumokkal, a kétértelmű üzenetekkel, de ennyi metaforával nem lehet egy idő után büntetlenül dobálózni. Morgan már akkor túlfeszíti a húrt, amikor Erzsébet hanyatló népszerűségét és idősödését a Britannia királyi jacht rozsdásodásával állítja párhuzamba, vagy amikor szájba rágósan felváltva mutatja a jeleneteket, ahol egyrészt szegény Vilmos herceg (Senan West) az 1605-ben királyellenes összeesküvésben részt vevő Guy Fawkesról tanul az iskolában, miközben a jelenben, 390 évvel később Diana szintén a királyságot megrengető interjúra készül. De ott már végképp betelik a pohár, amikor Erzsébet a sercegő képernyőre nézve azt mondja: Ebben a palotában még a tévék is divatjamúltak. Igen, értjük, Erzsébet öregszik, felfogtuk.
Az interjúra visszatérve: a walesi hercegnő 1995-ös beszélgetése Martin Bashirral (Prasanna Puwanarajah) felforgató volt, de hogy mennyire, az csak 25 évvel a sugárzása után vált nyilvánvalóvá, miután egy vizsgálatnak köszönhetően kiderült: a riporter félrevezette a hercegnőt, hogy a bizalmába férkőzzön. Vilmos és Harry is egyértelművé tette, hogy soha többé nem szabad levetíteni az interjút, A korona mégis két epizódot is szentel a BBC és Bashir botrányos produkciójának. Az események megértése szempontjából mégis ezek a részek lesznek a legértékesebbek: megmutatják, hogy abban az interjúban nem Diana beszélt, hanem a paranoia, a sorozat pedig itt visszafordul a bulvár irányából, hogy az oknyomozás mélységét adja – legalábbis a sorozat keretei között – a történetnek.
Hogy összeségében mennyire ízléses két hónappal a királynő halála után kihozni A korona új évadát, ráadásul a szórakoztató célú, hatásvadász csúsztatásokkal, és Károlytól kezdve Margit hercegnőn át Fülöp hercegig, és persze Dianáig lényegében az összes szereplőt Erzsébet ellen fordítani, arról természetesen lehet vitatkozni, bár talán a sorozatnak jót tett volna, ha ad egy kis időt a valós történések lecsillapodásának. (Értjük persze, hogy meg kell ágyazni Harry herceg és Meghan Markle hamarosan talán már tényleg debütáló valóság-show-jához. Meg azt is, hogy a királynő halála végső soron jót tesz a nézettségnek, az elmúlt hetekben nem véletlenül kezdték el nézni az emberek a korábbi évadokat, ismét a nézettségi lista elejére repítve a sorozatot.)
De azzal is lehet vitatkozni, hogy A korona – úgy általában, és külön az új ötödik évaddal – mennyire árt a brit monarchiának és a királyi családnak. A várakozásokkal szemben ugyanis Peter Morgan továbbra is empátiával és csodálattal közelít a szereplőihez, még akkor is, amikor felülírja a valóságot. Így lehetséges, hogy a szintén előre kifogásolt „botrányos” történetszál, az úgynevezett tampongate még jó színben is tünteti fel Károlyt, egyfajta legitimációt és hitelességet adva a Kamilla iránt érzett szerelmének, amelyet ma már az idő és a királyi PR is kellőképpen rehabilitált. Károlyt talán egyik jelentben sem látjuk annyira emberinek, mint annál a telefonbeszélgetésnél. Ahogy a Károlyt alakító Dominic West fogalmazott egy interjúban: „két középkorú szerelmest látunk, amint épp cukiskodnak egymással.”
Nem is szólva arról, hogy az egyik epizód végén már-már propagandába csap át a sorozat, amikor a vége főcímnél Károly jótékonysági munkásságát méltatja, és az emberarcú uralkodó ábrázolása érdekében feleleveníti a teljes joggal virálissá lett breaktáncolását 1985-ből.
Lehet fanyalogni, de A korona még mindig az egyik legjobb reklámja a monarchiának.
