Kaleidoszkóp: A Netflix csal, de ha csak a kezeit figyeljük, a trükk működik
Elvileg több mint negyvenezer (egész konkrétan 40 320) különböző módon lehet megnézni a Netflix új, nyolcrészes, bankrablásos sztoriját. A Kaleidoszkópot Eric Garcia ötlete alapján deklaráltan úgy készítettek el, hogy felrúgják vele a sorozatfogyasztás klasszikus linearitását: a sorszámok helyett színkóddal megkülönböztetett epizódok elvileg nem egymásra épülnek, a történetnek így a részek sorrendjétől függetlenül össze kellene állnia a nézőkben. Igaz, a készítők egyetlen szabálya, hogy a befejezést ők jelölték ki, ez alapján 8 rész közül a Fehéret kellene a legvégére hagyni.
Ha ezt betartjuk, akkor is marad 5040 különböző lehetőség a teljes sorozat elfogyasztására,
a streamingszolgáltató ezekből kínál fel egy-egy véletlenszerű sorrendet minden felhasználójának, úgy, hogy előre szól, mások más sorrendben fogják nézni ezt. Ez pedig egy csomó kérdést felvet. Működhet-e egy csavaros történet össze-vissza sorrendben egymásra dobált epizódokkal? Van jó és rossz nézési sorrendje a Kaleidoszkóp részeinek? És egyáltalán, valóban lehet ötezer különböző élményt kihozni ugyanabból a 8 részből pusztán a sorrend variálásával?
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük meg előbb, hogy ha megpróbálunk eltekinteni a kirakósként tálalt epizódszerkezettől, akkor mivel állunk szemben.
A Kaleidoszkóp sztorijából egy elég klasszikus, nagyszabású bankrablós film (angolul: heist movie) is készülhetett volna: adott egy idősödő, börtönviselt tolvaj, a Giancarlo Esposito által alakított Leo Pap, aki megtervez egy 7 milliárd dollár megszerzésének lehetőségével kecsegtető, utolsó nagy balhét, amihez különböző specialistákat (például csempészt, vegyészt, sofőrt, kasszafúrót és belsőst) toboroz. A hipermodern biztonsági rendszerrel őrzött, New York-i széf kirablásának megtervezése és kivitelezése mellett a balhé következményeire is kitér a történet, miközben azt is felvillantja, hogy Leót és a hozzá csatlakozó csapattagokat (Paz Vega, Rosaline Elbay, Jai Courtney, Tati Gabrielle és Peter Mark Kendall) milyen személyes motivációk hajthatják.
Egy olyan skálán, ahol a hollywoodi Oceans-filmek tükörsima lazasága és eleganciája az egyik végpont, a másik szélsőséget pedig a Netflixnek köszönhetően világhírű, spanyol Nagy pénzrablás melodramatikus, olykor szappanoperába is átcsapó kaotikussága képviseli, a Kaleidoszkóp valahol félúton egyensúlyoz, de inkább az utóbbi felé leng ki időnként. A mesterterv nem működik óraműpontossággal, a specialisták eleve sem megkérdőjelezhetetlen szakértelme menetközben meg-megbicsaklik, és minél több homokszem kerül a gépezetbe, annál több a rögtönzés és az érzelem is.
Nem öli meg a csavarokat az összevisszaság?
A rablásos mozik kulcseleme az átverés, és ez alatt nem csak azt értjük, hogy a tolvajok hogyan játsszák ki az áldozataikat, a hatóságokat és olykor egymást is, hanem azt is, hogy maga a film hogyan zavarja össze és lepi meg a nézőket. Hogy ezek a csavarok működjenek, az alapesetben az információk megfelelő adagolásán és időzítésén múlik, emiatt akár bátor vállalás is lehet az epizódsorrend variálhatósága. A készítők azonban nem tettek le arról, hogy megpróbálják a nézőket az orruknál fogva vezetni:
azért rögzítették, hogy mindenki számára a Fehér rész legyen az utolsó, mert egy pontosan időzíthető nagy csavart is be akartak dobni.
Így azonban kevésbé függ a korábbi epizódsorrendtől az, hogy kire milyen hatással van a rablás éjszakáját bemutató záróepizód. Az, hogy bizonyos epizódsorrendet kifogva kuszább, nehezebben követhető sztorit kapunk, csak abból a szempontból necces, hogy akár el is mehet a kedvünk a folytatástól. De miután végigküzdi magát az ember az elsőre kontextus nélkülinek tűnő részeken, a sorozat a végére eléggé a szájába rágja majd, hogy mikről kell okvetlenül tudnia a végjáték előtt.
A készítők a történetmesélési munka nehezét a fordulatok helyett sokkal inkább bízhatták volna a karakterábrázolásra is, de mégis inkább a csavarosságot erőltették. A legárnyaltabb ábrázolást egyértelműen a balhé agya, Leo kapta, és ez nem csak annak köszönhető, hogy az övé a legtöbb játékidő és ezzel együtt a legkidolgozottabb háttérsztori. A Breaking Badből, a Mandalorianból is ismert Giancarlo Esposito játékában életszerű egyensúlyban vannak a magabiztosságot sugalló vezetői utasítások, a nüansznyi elbizonytalanodások és a pánikszerű kétségbeesések, illetve az elfojtott traumák és a kirobbanó érzelmek. Mindez ráadásul még abban a részben is igaz, amit úgy játszott végig, hogy digitálisan fiatalítottak rajta 25 évet, amitől karikaturisztikussá vált a mimikája.
Leóhoz képest a többi csapattag megformálása felszínesnek, elnagyoltnak vagy színpadiasan túlzónak hat. Hogy csak egy konkrét példát említsünk: a baltával faragott kasszafúró, Bob nem csak akkor viselkedik két lábon járó kliséhalmazként, amikor ostobaságával, kapzsiságával vagy épp erőszakosságával hátráltatja a többieket. Akkor is sablonos marad, amikor olyan érzelmes pillanatokat kap, amelyekben szembenézhet(ne) a saját gyarlóságával. Ilyenkor akár esendőbb és kedvelhetőbb is lehetne, mint az egydimenziós izomagy skatulyájában, de inkább csak humorfaktorként szolgál.
Mennyit számít az epizódok sorrendje?
Bár a „nagy csavar” előkészítését nem befolyásolja lényegesen az epizódsorrend, azt befolyásolhatja, hogy mennyire feltűnőek és zavaróak a karakterábrázolás esetleges hiányosságai, sőt a sorrend befolyásolhatja azt is, hogy a Kaleidoszkóp hangulata milyen korábbi film- vagy sorozatélményekre emlékezteti a nézőt.
Nem véletlen, hogy néhány nappal a sorozat premierje után már se szeri, se száma az „ideális” nézési sorrendről szóló ajánlásoknak (amelyek között egyáltalán nem ritka az sem, hogy nem a Fehér című epizódot hagyják utolsónak):
A kronologikus sorrend
A Vulture ajánlása:
A „detektívfilmes” sorrend:
Az „Orange is the new black” logikáját követő sorrend
A „Tarantino”-felépítést idéző sorrend:
Mivel a Netflix híres arról, hogy a felhasználói szokások monitorozásával mindenki számára személyre szabottan ajánl tartalmat, ezen a ponton felmerülhetne, hogy a Kaleidoszkóp részeit a felhasználók korábban kiismert igényeihez igazított sorrendben tálalják. Ezzel viszont láthatóan nem bajlódott most a streamingszolgáltató, ugyanis azok, akik egy előfizetésen belül használnak több különböző, személyes ízlésre szabott profilt, most azt tapasztalhatják, hogy minden összetartozó profilon ugyanaz az epizódsorrend várja őket.
Kijön ebből ötezer különböző élmény?
A Netflix nem a Kaleidoszkópban próbálkozott először a lineáris történetmesélés megtörésével, ezzel játszottak például már négy éve, az interaktív Black Mirror részben is. A két kísérlet abban hasonlít, hogy a koncepció önmagában sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint a végeredmény, amit kihoztak belőlük.
A Kaleidoszkóp trükkje mégis izgalmasabban működik, mint a Bandersnatché, ezúttal ugyanis senki nem ígérte azt nekünk, nézőnek, hogy a döntéseinkkel befolyásolhatjuk a történet alakulását. Csupán folyamatosan a szemünk előtt lebegtetik megannyi más, potenciálisan jobb sorozatélmény lehetőségét, és amíg ezzel vagyunk elfoglalva, addig könnyebben átsiklunk a sztori hiányosságain, a logikai buktatókon és a többnyire felejthető színészi játékon is.
Hacsak nem evezünk kifejezetten filozófiai vizekre, nem fogjuk tudni megválaszolni azt, hogy egy-egy epizód felcserélése miatt mennyiben változik a mi sorozatélményünk, hiszen ha már egyszer már végignéztük az összes epizódot, akkor elveszítettük az ennek megítéléséhez szükséges szűz szemeket. Az, hogy a sorrend variálásából tényleg ötezernyi, szignifikánsan különböző sorozat állna össze, nyilvánvaló túlzás, ha a végére érünk.
Mégis erős lesz a kísértés, hogy újra nekifussunk, és teszteljük, hogy ugyanezekből az elemekből ki tudunk-e rakni egy jobb sorozatot.
