Jóságos isten, mi lesz velünk? – Egy hónap a színházban, 1. rész
Az évadot az UP Rendezvényközpontban Pintér Béla Az imádkozó című darabja nyitja. A magyar színházcsinálók egy részét erősen foglalkoztatja az a mind jobban érzékelhető emberi – erkölcsi és fizikai – hanyatlás, aminek mindannyian részesei és tanúi, s tulajdonképpen tettestársai vagyunk. Iszonyú ára van a mindennapok túlélésének a honi művésztársadalomban is, különösen, ha a család és a gyermekáldás gondja súlyosbítja azt. Pintér Béla huszonkilencedik darabjában Fodor Annamária, Jankovics Péter, Messaoudi Emina, Szabó Zoltán és Takács Géza segít a magunkra ismerésben.
Fontos, keserű, kijózanító este.
Csak győzzük erővel.
Csiky Gergely után, miatt és helyett írták a Mohácsi testvérek Az üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony című darabot, írja a Budaörsi Latinovits Színház színlapja, s a friss mű hosszú címe tulajdonképpen egyetlen „Phíjjj!”-t, egy, a galád hősökre vonatkozó, utálkozó alkotói kiköpést takar. Az indulatos véleménynyilvánítás sikerül. És közben Spolarics Andrea, Mertz Tibor, Ilyés Róbert, Hartai Petra meg a többiek igazolják, hogy
a budaörsi színház fölívelő szakaszát éli, figyelni kell rájuk, menni kell hozzájuk.
Az nyilvánvalónak tűnik, hogy azzal az alkotói módszerrel, amivel a rendező Mohácsi János dolgozik, a rendelkezésre álló, más feladatokkal is terhelt két hónap alatt nemigen lehet érettebb elődást összehozni, legalábbis először látott csapattal. A bizonytalanságokat el nem tagadva, megállapítható, hogy a „metodikai fölébresztés” megtörtént, érzik a budaörsiek a Mohácsi-féle stílust, élnek is vele, így igen reményteljes lehet a munka folytatása.
A budapesti Örkény Színház új előadása emlékeztet: az utóbbi évtizedek Ibsen-művekkel telt világszínpadi repertoárja önmagában is azt jelzi, hogy valami nagyon fontosat tudott a hajdani norvég író. A magyar színházi alkotók új fordításokkal, átírásokkal, saját élményben fűszeresre és személyesre pácolt változatokkal ünneplik őt. Jeles példája ennek a Gáspár Ildikó által fordított és rendezett, komiszan mindent tudó mű, az öregedő építőmester érzelemteli végnapjait bemutató Solness építőmester című darab előadása az Örkény Színházban.
A mű most Solnessre rövidített címmel, egy szűk folyósónyi, szuszogó térbe hívja a nézőket. Azt sejtettem, hogy
Mácsai Pál a címszerepben képes lesz maga köré tekerni múlt és jelen hullámzó szövedékét,
de nem tudtam, hogy micsoda társa lesz neki ebben a szertartásban az ifjúság minden szépségével és kegyetlenségével bíró Hilde alakját megszemélyesítő, nagyszerű Szaplonczay Mária egyetemi hallgató, akinek személyében – jelentem – hatásosan lépett fel valaki a hazai „deszkákra”.
Molnár Ferenc Liliom című drámájának címszerepét Patkós Mártonra osztották az Örkény nagyszínpadán. Ő megbetegedett. A Katonából vendégségbe hívott Tasnádi Bence beugrásának híre az érzékenyebb nézőknek diónyira húzza össze a gyomrát. Aztán ez alább hagy. Én ugyan még ilyen lírai, finom Liliomot nem láttam, de érzek benne egy, a mai nagyvárosi esték tévelygői között bajba sodródott, igazszívű, belpesti srácot, akit végül is elhiszek, és megszeretek. Bíró Bence, a dramaturg, Kovács D. Dániellel, a rendezővel, alaposan átforgatta a jeleneteket, s ami fontosabb, írt egy remek monológot bele, Linzmann, a pénztáros, vagyis Csuja Imre számára. Próbálom elterelni minden előző Liliomok emlékét, de nemigen megy.
A történet most, ebben a formában valami más, ez már a mai fiatalok világa.
De élő valami, szóval rendjén van ez. Izgalommal várom a Patkós Márton fellépésével eltérő izomzatúnak, gorombábbnak képzelt, következő előadásokat is.
„Rómában Cassius valék, / Helvéciában Tell Vilmos, / Párizsban Desmoulins Kamill…/ itt is leszek tán valami” – írta Petőfi Halhatlan a lélek című versében, s ezt azért idézem, mert Krisztik Csaba tűzben égő Cassius alakítása a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Julius Caesar-előadásában hosszú napokon át foglalkoztatott. Látva Brutus (Sághy Tamás) alvajáró módjára teljesített történelmi küldetését és Bagó Bertalan hűvösen okos, visszafogott indulatoktól feszülő rendezését, azon is töprenghetünk,
megy-e előbbre a mi polgárháborúval kacérkodó világunk? Nem úgy tűnik.
Shakespeare mindent pontosan látott. És mi újra meg újra keressük a dátumot, hogy majd találkozunk, Philippinél… De a lényeg: Krisztik Csabát látni kell, Cassiusa az évad fénylő alakítása.
Az 1967-ben született szovjet-orosz Griskovec Tél című, jéggel írott Godot-variációja látható a Katona József Színház Sufnijában, Tompa Andrea fordításában. Hópelyhecskét, az orosz gyerekmesék hócsipkekoronás hősnőjét Tóth Zsófia játssza, akit Hegymegi Máté Woyzeckjének Marie-alakítása és Pass Andrea A jelentéktelen címmel futó Gogol-átiratában látott alakítása óta követek kíváncsian. A dértől fehér tájban, fehér overallban halálra fagyó, két ifjú katona: Béres Bence és Lengyel Benjámin. A díszlet és jelmez Kálmán Eszter és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező hallgatói, Király Betti, Jákóhalmi Zsófi és Kovács Alíz munkája. 2018 januárjában láttam Dankó István Gogol Holt lelkek című művéből készült rendezését a Sufniban, azóta tudom, figyelni kell minden megmozdulására. Ebben a munkájában sem csalódom. Bár a végén csak azt tudom nyögni:
Jóságos isten… Mi lesz velünk?
Hubay Miklósnak van egy puhafonálú gobelinhímzéseket idéző keserédese: az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásos, ami a nagytermészetű zeneszerző, Hector Berlioz (Blaskó Péter) öregkori találkozását képzeli el a muzsikus gyerekkorában meglesett, akkor már nagylány-szerelmével, Estellával (Udvaros Dorottya), annak karót nyelt veje (Tóth László), merev és butácska asszonylánya (Tóth Auguszta), valamint épérzésű unokája (Csapó Judit e.h.) közelében.
A fölvezető jelenet afféle színházszakmai időutazás a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében: a szobalány és az ezredkürtös enyelgése egyrészt zavaró módon avíttas, másrészt erősen műanyagízű. Amint a családtagok jőnek, látszik, ez valami tudatos forma, rendezőileg vannak megegyezve ebben a recsegő stilizációban. Hát, akkor ma ez lesz – gondolja a néző. De nem! Mert
megjelenik Udvaros, ősz prókával, és Blaskó, a maga ezüst hajával, s meggörbül a tér, ahogy bejönnek.
Nincs erre jobb szó: gyönyörűek ők ketten. Olyannyira, hogy elporladnak a sutaságok a közelükben. Hatalmasak és mindentudóak, mint a király, meg a királyné. Nézed őket, és semmi, de semmi egyéb nem számít. Csak az, hogy élnek, játszanak, s láthatod őket.
És megint Ibsen, most Hedda Gabler a Katona József Színházban: Jordán Adél Heddája fekete selyem nadrágszoknyában, hol mezítláb, hol fekete magassarkúban, úgy járkál az otthonában, mint egy kecses gém a megunt mocsárban. Pici gyehennaláng rajta a fakó piros, kombinévállú selyemtop. Hedda Gabler, mint a lélekgyilkos teremtések általában, fájdalmasan pontos érzékelő. Zakatolva keresi, mi rossz fedezhető fel a másikban. A nevetségességtől való rettegés és a jelentéktelenségtől való undorodás nem ad neki elég hajtóerőt. Ám a királycsinálás izgalma, vagy ha az már lehetetlennek látszik, a tragikus hős talapzatra emelése előhívja Heddából a személyes próbatétel vágyát és lehetőségét is.
S itt van a férfi, Mészáros Béla Lövborgja, akire Hedda annak idején szívesen befizetett volna, mert ebben a melankolikus testű tudósban érezte meg az igazi erőt, és a csak és csakis tehetséggel kivívható szabadságot. Jordán Adéllal és Mészáros Bélával a főszerepekben, Kiss Eszter, Bányai Kelemen Barna és Takátsy Péter izgalmas közreműködésével,
nagy és erőteljes előadás született a Katonában,
Székely Kriszta rendezésében.
Közönségbarát, formás népszínház a Liliomfi Szolnokon. Az erősen stilizált, s majdnem mindvégig kiváló ritmusú produkció rendezője Keresztes Attila, koreográfusa Gergye Krisztián, zeneszerzője Cári Tibor. A menyétmozgású, sistergően friss Liliomfi Csákvári Krisztián, aki már az előző évad remek Sirály-előadásának Trepljovjaként is felhívta magára a figyelmet. Szigligeti főhősének csodás köpönyegét Papp Janó tervezte. Mariskát Molnár Nikolett, Erzsikét az artista ügyességű Cseke Lilla Csenge, a nagyon kitalált Gyuri pincért Polgár Kristóf alakítja.
Vevő vagyok erre a commedia dell’arté-t idéző játékmódra, erre a
pamutparókás, fehérre festett arcú bohócériára,
s tapasztalom, hogy az először kissé meghökkent közönség is közel engedi magához az előadást. Néhány férfiúi köpködést elengedtem volna. De a Kamilla kisasszonyt alakító, fergetegesen komédiázó Gombos Judit például úgy tudta kérdezni Mariskától, hogy „Hoztál pamutot?”, hogy hazáig nevettem rajta.
Hú, de nagyon kéne egy hős! – üzeni, mondja, zenéli a középiskolásoknak szánt délutáni Jézus Krisztus szupersztár előadás minden szereplője a Miskolci Nemzeti Színházban. „Csak épp hogy nem jön ám le Ő arról a Fáról / Csak úgy marad függőben Ő / azon a Fán hol / oltári egy ruhát kapott / és lett oltári hűs / valamint a megszokott gyanús forrásokból továbbadott / újabb hírek szerint / oltári halott” – jut eszembe Lawrence Ferlinghetti Géher István által fordított verse (Az elme vidámparkja), miközben ámulva nézem a nagy történet legdrámaibb hősének, Júdásnak szerepében a nagyszerű Rózsa Krisztiánt.
Ez itt, Miskolcon, Júdás délutánja.
Szintén Miskolcon, Keszég László lélegzetnyi ernyedést nem engedélyező Thomas Bernhard-rendezésében zenészi pontossággal vannak jelen A színházcsinálóban közreműködő színészek, így Mészöly Anna alig látó kamaszlánya, s a levesszagot magával hozó vendéglősné, Kerekes Valéria is. Máhr Ági a megnyomorított anya, Farkas Sándor a lesajnált fiú, Rusznák Adrienn az indulattól feszülő, felnőtt lány. Briliánsan kidolgozott alakítás Görög László tévetegen is erőszakos színházcsinálója, s felejthetetlen Kokics Péter szúrós jelenlétű, vidéki vendéglőse.
Két másik előadást is lemondok, hogy az Eiffel Műhelyházban megnézhessem a koreográfus Barta Dóra szívmelengető Dido és Aeneas rendezését. Hektikus időegyeztetés, levélváltások. Megtanulom, hogy itt a kifizetendő jegyet csak irodai órákban feladott, s a hangsúlyozó nagybetűket elkerülő levéllel illik kérni. És semmi újbóli rákérdezés! Nem győzök elnézést kérni. De a Purcell-dallamok és gyönyörű mozdulatok emlékét megőrzöm.
Ahogyan a víz tükrözi az arcot címmel, 11 évvel ezelőtt jött létre egy életjáték, aminek 600. előadását látom a Sufniban. Az Osonó Színházműhely vendégjátéka után elgondolkozom azon, milyen törvényszerű változások következnek be egy, a kollektív dráma technikáival életre hívott produkcióban, ha annak eredeti szereplőit később hivatásos színművészek váltják fel. Tanulságos este.
Szivák-Tóth Viktor Fényeskedjék neki című darabjával
új magyar színpadi szerzőt avatunk
egy végzett színész-drámatanár személyében, aki – nevelőszínházi anyaggyűjtés után – pompás színészekkel rendezte meg saját, jambikus lejtésű művét a Szkénében. Hozzá kell olvasnom, hogy megértsem, mi osztja meg a közönséget, miért kevésbé lelkesek az idősebbek, s miért lelkesek a fiatalok. Fontos alkalom ez. Addig is Szikszai Rémusz alfahím vállalkozóját látom magam előtt, babarózsaszín zakóban, galambkék, puha ingben. Nem távolodik. Sőt!
Nick Payne, a termékeny és 38 évesen világhírű szerző Inkognitó című munkája is meg fogja osztani a Pesti Színház közönségét. Vannak rejtvényfejtő agyakra specializálódott darabok. Néha, ha megfejted őket, vagyis összerakod a cselekmény szétvert idejét, gráfokba rendezed a szereplő személyeket, kitalálod, hogy kinek mondja és miért mondja valaki, amit oly hevesen mond,
nem marad a kezedben más, csak egy léggömb foszlánya. Meg a kérdés, hogy… mi is volt ez?
Pedig – Kovács Patríciával az élen – mindenki eljátszik mindent. És érezhető, hogy ott, fönt, a Pesti Színház színpadán, értik egymást. Baráthy György, a fordító, és Szőcs Artur, a rendező, nagyon elhitte ezt a darabot. De hogy lényegében miről van szó, s miért is érdekes mindez, az az egyszerű néző számára nem akar kiderülni. Pedig mennyi munka van benne!
Semmi kétség: elindult az évad.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott, megtartották a Színikritikusok díjának átadó ünnepségét is, amit ifjú kollégáink, a Céh két társelnöke, Kovács Bálint és Puskás Panni, és a mindent kézben tartó Papp Tímea készítettek elő, sok-sok munkával. Mácsai Pál és az Örkény Színház csapata – megtörve a sokéves hagyományt – nem dallal-tánccal, jelenetekkel és monológokkal szórakoztatták az egybegyűlteket, hanem valami egészen mással. Színészek olvasták föl régebben díjazott színésztársaik összegyűjtött vélekedéseit a honi színikritikáról. E megszívlelendő észrevételekkel teli leveleket aztán, szép kis üzenőfüzetbe gyűjtve, minden kritikus megkapta – ajándékba. Miheztartásunk végett.
(A Színházi Kritikusok Céhe társelnöke Kovács Bálint, a hvg.hu újságírója.)
