„Jópofa sör, gyereknek is adnám” – Megkóstoltuk a legfurcsább karácsonyi söröket
Megint itt van az évnek az a szakasza, ami a normális embereknek talán a karácsonyi vásárokat, a szaloncukrot meg a bejglit jelenti, a magunkfajtának viszont azt, amikor a kézműves sörfőzdék előjönnek a legelvetemültebb ízvilágú söreikkel, mert hát ha karácsonykor belefér száznegyvenkettedszer megnézni a Reszkessetek, betörők!-et és tizenkettedszer is összeveszni a nagybácsival azon, hogy Gyurcsány jobb volt-e, akkor nehogy már egy vörösáfonyás, rókagombás sör ne férjen bele!
Persze a kommentelők áldásos tevékenysége révén mindannyian tudjuk, hogy ennek semmi értelme, és különben is, a sör csak akkor nevezhető sörnek, ha áldását adta rá egy bárnadrágos bajor kecskepásztor és egy kimondhatatlan nevű cseh gyári munkás is, de mi titkon mégis azt gondoljuk, ameddig senkinek nem kötelező részt venni benne, addig jó játék a kísérletezés, de mindenképpen élvezetesebb, mint szabályokat gyártani, mit szabad megenni vagy meginni, és mit nem.
Persze a fenti mondat nem mindenkire igaz, például szegény kollégáimra nem, nekik ugyanis kötelező volt mindent megkóstolni, amit eléjük raktam az idei évvégi, hazai kisüzemi sörtermés legbizarrabb kreációiból. És hogy egy kicsit előre rohanjunk: már tavalyelőtt és tavaly is végigkóstoltuk a hasonló söröket lilahagymalekvárostól meggyes-mákoson és banánoscukorkás-csokison át baklavásig, de idén korántsem bírtunk az összes vonatkozó tételből bevásárolni. Egyrészt azért, mert ahogy minden, a kézműves sörök is rettentően drágák lettek (1600 forint körül jött ki az átlag, 1200 forint alatt már semmi nem volt, és 3 decis dobozokról beszélünk), másrészt pedig azért, mert a főzdék nagyon belejöttek, és minimum kétszer, de talán háromszor ennyi sör közül is válogathattunk volna, ha feltétlen csiliscsoki- és tonkababfelhőben akartunk volna vállalhatatlanul berúgni. Ennek ellenére idén úgy éreztük: jóval kevesebb volt az igazán izgalmas és élvezetes darab, mint eddig. És ezt olyan emberek mondják, akik párás szemmel és gyermeki boldogsággal gondolnak vissza a tavalyi lilahagymalekváros sörre.
SØRT Northern Tale
Úgyhogy kezdjük is a tavalyi nem hivatalos győztessel, a kizárólag különleges kreációkban utazó, apró főzde, a SØRT legújabb kreációjával, a valódi vörösáfonya, rókagomba és szerecsendió hozzáadásával készült stouttal. Várakozásaink az egekbe szöknek, hiszen anyu megengedte, hogy a legnagyobb ajándékot bontsuk ki először, de kiderül, hogy a playstationös dobozt ezek az álnokok csak csomagolásra használták, és nem is az van benne, hanem zokni. Jó, de legalább egy nagyon szép zokni, amire amúgy tényleg szükségünk volt, de akkor is.
Félreértés ne essék, ezúttal is egy egészen különleges sörről van szó, de a stout erős, karakteres alapíze most kevésbé engedi átszűrődni a háttérből a bolondos dallamokat. Harmonikus ízről van szó, az ismertebb, lila verziójával szemben fanyar vörösáfonya csak lassan bújik elő, a rókagomba íze meg azért nem annyira erőszakos, mint anno a hagymáé, és igen, én ezt negatívumként írom. Ballai Vince szerint le is lehet tudni vele a karácsonyi menüben a tejszínes gombakrémlevest, Galicza Dorinának pedig leginkább a csomagolás jön be, ami mint mindig ennél a főzdénél, most is gyönyörű: „Tök jó ágynemű lenne belőle!” Ilyet se mondtak még sörre. Gyükeri Mercédesz viszont úgy érzi, ez a kreáció inkább egy laborba, nem a kocsmába való, és megfogalmazza azt, amit egy marslakó mondhat, ha szerencsétlent épp Magyarországon dobják le, és itt kell leélnie pár évet:
Élvezni képtelenség, de nagyon érdekes!
One Beer Bount(sdk)y
Át is nyergelünk egy jóval népszerűbb ötletre: a One Beer sörbolt idén évvégére lefőzött egy teljes csokispolcot az áruházból, a legnépszerűbbekből készítve desszertsöröket. De amiben kókusz van, azzal engem úgy lehet vezetni, mint szamarat az orra elé lógatott répával a rajzfilmekben, annál már csak egy dolgot szeretek jobban: azt, amiben kókusz és kilenc százalék alkohol is van, így nyilván nem a marsos, snickerses és milkywayes, hanem a bountys mellett döntök, és mivel nálam a bevásárlószatyor, a többiek kénytelenek az én hülye ízlésemhez igazodni.
A számításom bejön, ahogy felbontom, többen felvisítanak a brutális kókuszillattól, újra az oviban vagyunk, csak most már ihatunk sört, cserébe nem engedik, hogy délután aludjunk. Vincének is a gyerekkora jön elő, mondjuk nem olyan pozitívan:
Olyan, mint kis hülyegyerekként először szagolni kókuszos sampont az uszodai haverokkal, amikor jó ötletnek tűnik a vonzó illat nyomán belekóstolni,
mondja, majd kis gondolkodás után megengedően hozzáteszi: „Oké, ízre a sampon rosszabb”. Na akkor jó. A konyakos aroma miatt többen a Malibuhoz hasonlítják, mások a Bounty olcsóbb, kínai verzióihoz, abban viszont egyetértés van, hogy a csoki dominál, nem a kókusz, de hát a porter már csak ilyen. „Az íze vicces, gyerekeknek is adnám, ha nem volna benne alkohol” – mondja Kiricsi Gábor, reméljük, a gyámügy nem hallgatózik a sarokban.
Mad Scientist Nasty Riff
„Olyan a pohár fölé hajolni, mint besétálni egy konyhába, ahol egyszerre rotyog a csilisbab és sül a brownie” – mondja Dorina a legbohókásabb magyar főzde, a Mad Scientist igazi nagyvadjára, a kétféle csilivel készített, kakóbabos, narancshéjas, citromhéjas és vaníliás, állítólag egy mexikói süteményt idéző imperial stoutjára. Hát ilyen sütit még nem ettünk, igaz, Mexikóban sem voltunk még, de ha mennénk, ennénk. Vince költői hangulatba kerül, ami valószínűleg a 14 százalékos alkoholtartalomnak köszönhető, olvadt csokiról, likőrről és csokiszökőkútról beszél, és közben könnyes a szeme, ami a csilinek köszönhető. Mindenképp különleges sör ez, egyszerre selymes és kormos a korty,
és a vége csíp, mint a nadrágszíjé.
De ez nemcsak alkoholtartalma miatt nagyvad, hanem testessége miatt is, egy doboz kitart belőle órákig, lassan, harmonikusan jönnek elő az ízei, igaz, sokan úgy gondolják, elég belőle fél deci, mint egy ennél alig erősebb likőrből, sőt van, aki azt mondja, egy dobozt sem bírna egy ültő helyében meginni. „Sosem venném meg, mert sörből nem érdemes olyan keveset inni, amennyi ebből a maximum” – véli Gábor, pedig pont hogy igazi rezsisör ez: egy egész estére nem is kell mást venni, csak ezt.
Sima Fekete Kincs Stout
Vince azóta izgatott, hogy megtudta, lesz olyan sör, amiben sulyom van: a pesti főzde, a Sima nem először működik együtt az Egy csepp Tisza-tóval, így hozzáférve a természetvédelmi okból már nagyon limitáltan „szüretelhető” növényhez, a főként a Tisza-tó felszínén lebegő, a parton nagyon kellemetlen sérüléseket okozni képes minitankcsapdához, a sulyomhoz. Vince ugyanakkor még nem kóstolt sulymot (sulyomot? ki tudja), és nem tudja, amit én: a sulyomnak szinte semmi íze nincs. Vince az első korty után csalódott.
De a főzde korábbi sulymos (sulyomos? tényleg nem tudom) pale ale-jével szemben ezúttal csokis stoutot főzött, és legalább nagyon különleges, semmihez sem hasonlítható illata van, ami nem teljesen igaz, Mercédesz ugyanis gondolkodás nélkül a Népszínház utcai Kashmir bazáréhoz hasonlítja, amit a tesztnek ezen a pontján még nehéz a részegségre fogni, pedig valamire kéne. „Ehhez képest az előző jó volt, az legalább különleges”, mondja Dorina, Kiricsi Gábor szerint olyan, mintha túl sok vízzel hígították volna fel a szörpöt. Csendben ülünk, és gondolkodunk az életünkön, amikor Mercédesz sóhajtva összefoglalja a gondolatainkat:
Még mindig nem tudom, milyen íze van a sulyomnak.
Viharsarok Szaloncukor
A gyulai Viharsarok főzde minden karácsonykor nagyon tudja, mitől döglik a légy: az almás pite és a mézeskalács után eljutottak az alfáig és az ómegáig, a szaloncukorig, egy laktózos-zabpelyhes stoutig kakaóval és naranccsal. Viszont azok jók voltak, de ez most nem igazán áll össze. Már az illatnál összezavarodunk, szerintem lábszaga van, Dorina már kedvesebb, szerinte vízipipa-dohányra emlékeztet, ugyanakkor ez csak addig tűnik kedvesnek, amíg hozzá nem teszi, az íze meg olyan, mintha a vízipipázás után megmaradt vizet inná meg. Ahogy Mercédesz fegyvere is kétélű: bár érzi benne a szaloncukrot, azt azért hozzáteszi, hogy egy kisebb áruházlánc sajátmárkás zselés darabjára emlékezteti az illat.
Az ízéről már kevesebben nyilatkoznak, ami ilyen előzmények után lehet, hogy még a jobbik verzió; narancsot nemigen találunk benne, olyan sok mást se nagyon, Vince el is megy inkább befejezni a hírt, amit másfél órája kezdett el. Alkalmi tesztelőnek a helyére ül Bihari Ádám, aki egyetlen korty alatt akkora hangulatingadozáson megy keresztül, mint aki baltával faragja bele a karácsonyfát a talpba, de magába vág bele, viszont a vértől legalább a fa is becsúszik végre, ahová kell:
Na, ez nem is rossz! Várj csak, most jön az utóíze. De, ez rossz.
Szentandrási Esthajnal ’22
Az egyik legnagyobb múltú magyar főzde, a békésszentandrási is régi versenyző a karácsonyi piacon, az adott év számával megjelölt Esthajnal-szériájuk első darabja már akkor kijött, amikor nem egy mai sörmester még nem ihatott legálisan alkoholt. Sok különlegesebb kreációjuk után ők is idén jutottak el az egyértelműbb választásig, a mézeskalácsig, és üdítő, hogy ők nem feketét készítettek, hanem egy belga ale-t, benne minden mézeskalács-fűszerrel, fahéjjal, korianderrel, kardamomnal, szegfűszeggel, szegfűborssal, gyömbérrel, szerecsendióval és vaníliával. Az illata mézeskalács, az íze mézeskalács, tényleg azt hozza, amit ígér,
én szívesen lecserélném rá az igazi mézeskalácsot, bár ami azt illeti, szívesen lecserélném rá a karácsonyi őrület legtöbb részét is, igaz, azt akármilyen sörre hajlandó lennék, még rá is fizetnék.
És még csak túlzásba sem viszi, pedig Vince gejl édességet várt volna, de őt is meggyőzte a sörös keserűség. Mercédesz azért párosítaná némi savasabb étellel, mondjuk mákos bejglivel, kész szerencse, hogy az mostanában pont elég sok helyen elérhető, de érdemes utánanézni, akad-e még a Szentandrási tavalyi Esthajnalából, az pont meggyes-mákos volt. Igaz, nem tudom, érdemes-e Mercédeszre hallgatni ebben az ügyben, ő aszalt szilva illatát érezte benne. Lehet, hogy ő valami mást ivott, mint mi.
Löwolf Dö B Port
A minden sörét csak egy szériai erejéig árusító, kis hazai főzde, a Löwolf új tételének „12 százalékos imperial balitic porter aszaltszilvával, vaniliával és fahéjjal” megnevezése csupa jót ígér, gyanús, hogy ezek után semmilyen illata nincs, hiába hajolunk a frissen felnyitott doboz fölé, mint oroszlán a szavannai pocsolyára. Mercédesz mostanra már egészen kegyetlenre itta magát, én észrevétlen kicsit odébb is húzom a tőle a székem, jobb a biztonság. Azzal kezdi, hogy
a szaga a legjobb, mert az legalább nincs neki,
és azzal folytatja: „Olyan, mintha szöget nyalnék.” Nem merjük megkérdezni, legutóbb miért nyalt szöget.
A sorolt összetevőket viszont mi se nagyon érezzük, Vincének az egérfogós vicc jut az eszébe a pengével, de nem írom le, mert rettenetesen rossz vicc, képzeljük inkább ide a Ponyvaregényből a gifet a tanácstalan John Travoltával, aki jobbra, néz, balra néz, de sehol senki – esetünkben a fahéjat keressük jobbra, a szilvát meg balra, hiába. Elképedve nézünk Dorinára, aki előbb kiemeli, hogy porterhez képest szimpatikus az erős szénvasassága, ami tény, és hogy jó a fahéjas utóíz, ami viszont fantazmagória, gondoljuk mi, de valójában csak irigyek vagyunk rá. „Jobb a kávés íze, mint az irodai kávénak”, teszi hozzá, mi meg komolyan elgondolkodunk, vajon mikor vennék észre a többiek, ha tényleg ezt innánk minden reggel.
One Beer Christmas In Tennessee
A One Beertől egyet ittunk már ma, de hát ki tudta volna otthagyni ezt a whiskys hordóban érlelt imperial stoutot, amibe még sárgabarack és dió is került – jó, hát mondjuk bárki, akinek nincs háromezer forintja egy doboz sörre, de hát mennek fel az albérletárak, meg kell fizetni, akinek whiskys hordót béreltek hónapokra. Meg ezt a különlegesen finom illatot is, mintha tényleg égetett szeszt bontanánk, és hálisten nemcsak illatról van szó, a kortyban is ott a whisky,
hogy az ember a szivarszobába képzelje magát még akkor is, ha valójában sosem volt szivarszobája, és csak egy kétszáz éves regény alapján próbálja elképzelni, milyen az.
Hogy Vincének van-e kandallója, vagy ő is csak fejben gazdag, nem tudom, de ő kandallópárkányon száradó zoknikat és skótkockás házikabátot vizionál, meg bőrfotelt az ünnep utáni estéhez, bár jobban visszagondolva arra a regényre, lehet, hogy ő is a szivarszobát próbálja körülírni. A sárgabarack finoman bújik elő a testes, gazdag aromájú korty mögül, épp ezt élvezném, amikor Mercédesz felháborodottan felkiált, ugyan ki akarná egy italba tömöríteni a zserbót és whiskyt, köszöni, ő majd inkább külön. Volt két jó percünk egy szivarszobában, az se történt meg.
Fehér Nyúl Rigó Jancsi
A Fehér Nyúl is több sörrel készült az ünnepre, de én egyszerű lélek vagyok, ha azt mondják, Rigó Jancsi-s sör, én indulok a kassza felé. Hogy aztán csak a Csernobil című sorozat jusson eszembe, nem, nem az atomrobbanásos része, csak a híres szállóige:
nem jó, de nem is tragikus.
Körülnézek, és mindenki a vállát vonogatja, örülhetnék, hogy egyetértünk, de jobban örülnék, ha inkább a sör lenne jobb. Akad némi konyakíz, a szó jó értelmében, és ott a barack is, de sem az alapot képző stout nem elég karakteres, hiába 10 százalékos, sem a gyümölcsaroma. Ha csak ezt ittuk volna, talán lelkesebbek lennénk, de így van összehasonlítási alapunk, és azt érezzük, mintha ugyanezt már megittuk volna valamikor az elmúlt órában. Pláne Dorina, aki szerint ez olyan, mintha az összes korábbit összeöntöttük volna. Tud ő is csípős lenni, nem csak a csili.
Ezittaz Dancing Quince
Az egyszemélyes gerilla főzde, az Ezittaz birses-körtés NEIPA-ja tulajdonképpen kakukktojás, nem klasszikus desszertsörről van szó, de az édeskés tonkabab miatt kis túlzással ide sorolhatjuk, persze a valóság csak annyi, hogy sosem ittunk még birses sört, és hát ha lehet kapni karácsonykor, akkor karácsonyi sör és kész. A boltban még nem tudtuk, milyen megosztó sör lesz, ahogy azt sem, hogy Vince birsrajongó, így magasak az elvárásai, igaz, én azt se tudtam, hogy léteznek birsrajongó emberek. Meglötyböli a poharát, belekortyol, majd kimondja a verdiktet: „Birsalmarajongóként csalódás.” Hozzáteszi, inkább maradna a birsalmasajtnál, mert ennek amúgy is ananászíze van (ő a „cukrozott ananászkonzerv” szófordulatot használja, de azt illetlenség lett volna leírni).
A feleségemnek megvenném, ő udvariasan meginná és többet nem vetetne velem
– fest fel egy meglepően kidolgozott életképet Gábor, aki szerint „túl harsány”, és valóban ananászos ízről van szó. Én birsszűzként viszont nagyon bírom, már az illata is bejön, kellemes, édes, egy jó gyümölcssör, tetszik az ipás kesernye is benne, nekem ugyan az se baj, ha ananászos, sőt. Dorina viszont mostanra ellágyult: „Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de a tonkababos sör volt magasan a legjobb.” És ha ezt olyan mondja, aki pipadohányos vízhez hasonlított egy másik sört, akkor leszögezhetjük, a Dancing Quince tényleg tudhat valamit.
