Jó tudni: a többiek jobban figyelnek ránk és jobban szeretnek, mint hinnénk
Egy-egy beszélgetés után sokáig jár az ember agya, visszaidézi az elhangzottakat, újrajátssza a jelenetet, ám nehéz megszabadulni az érzéstől, hogy a másik nem is figyelt oda ránk, el is felejtette az egészet.
Gus Cooney amerikai pszichológus és kollégái ennek jártak utána kísérletekkel, és arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek nagy mértékben hajlamosak alábecsülni, mennyire részletesen és milyen sokáig gondolnak vissza a beszélgetőtársak a dialógusra. Persze nem olyankor, amikor például a szokásos szülői zsörtölődésről és hasonló, nem igazán fontos dolgokról van szó.
De a valódi párbeszédek esetében igen. Ezt több száz kísérleti alany bevonásával állapították meg.
A kutatók magyarázatának alapja a hozzáférhetőségi heurisztika (más néven elérhetőség-heurisztika). Ennek egyik példája, hogy valaminek a valószínűségét annak alapján becsüljük, mennyire könnyen tudunk saját emlékeket, tapasztalatokat felidézni.
Aki például úgy érzi, hogy sok háztartási munkát végez, az könnyen túlbecsüli a saját teljesítményét és lekicsinyli a családtagok hozzájárulását, hiszen arról kevesebb saját tapasztalata van.
Hasonló lehet ehhez, hogy mivel mások gondolataiba nem látunk bele, nehezünkre esik elképzelni, hogy beszélgetőtársunk gondolatait is foglalkoztatják az elhangzottak.
Cooney egyik szerzőtársa, Erica Boothby nemrégiben erre a mintára tette közzé egy tanulmányában, hogy az emberek hajlamosak alábecsülni, mennyire szeretik vagy tisztelik őket a beszélgetőtársaik.
