„Itt nem ért véget a második világháború 1945-ben”
Európának ezen a részén nem ért véget a második világháború 1945-ben,
csak 1990-ben, és ennek máig érezzük a hatásait: emiatt van jelen errefelé ennyi gonoszság” – fogalmaz Daiva Citvarienė, a Kaunas2022 – Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projekt egyik kurátora az egész éves eseményt záró sajtótájékoztatón. „Az oroszok Ukrajna elleni háborúja 2014-ben kezdődött a Krím-félszigeten, úgyhogy amikor felmerült, hogy megpályázzuk az EKF-et, sokan azt mondták, ugyan, miről beszélünk, hiszen azt se tudjuk, mi lesz itt. Azóta eltelt nyolc év, zajlik a program, és már megint ugyanerről kell beszélnünk” – mondja, hozzátéve: kötelességünk foglalkozni az ukrajnai helyzettel.
Ahogy azt korábbi, a 2022-es éven végighúzódó, három fő részre osztott kaunasi EKF második felvonásával foglalkozó cikkünkben is kifejtettük, Litvánia és Magyarország történelme nagyon sok ponton hasonlít egymásra, főképp ami a szovjet múltat illeti – csak épp úgy tűnik, a két ország vezetése nagyjából ellentétes tanulságokat szűrt le mindebből. Az idei litván EKF programjában állandóan jelen van a szembenézés a problémákkal, de nem csak azokkal, általában önmagunkkal. Azzal, hogy kik vagyunk, és mi tesz bennünket azzá. Szerintük valami ilyesmit jelent európainak lenni.
A litván kulturális miniszter, Simonas Kairys úgy fogalmaz: „Az EKF cím arra emlékezteti a világot, hogy Litvánia már évszázadok óta Európa része,
és annak ellenére, hogy ötven évre beragadtunk egy sötét alagútba, ma ismét az európai családunkkal vagyunk.
Az „emlékezteti a világot” persze tűnhet túlzó szófordulatnak, de az eseményzáró összesítés szerint a programról összesen 66 országban tudósítottak az Egyesült Államoktól az Egyesült Arab Emírségeken át Szingapúrig (ehhez 170 külföldi újságírót hívtak meg). Mindehhez a program bőven számolt ideje alatt, azaz öt éve, a felkészülés éveivel együtt 2 millió ember vett részt valamelyik programon, de a szám több mint fele a konkrét EKF-évből, 2022-ből származik. A világ minden tájáról 18 ezer művésszel dolgoztak együtt, de ezek 70 százaléka litván volt; 2022-ben 1370 programot rendeztek. Azért ezt még mindig fájó hallani a 2010-es magyarországi, pécsi EKF projekt után, amelynek során a politika és a totális inkompetencia miatt fél évig egyetlen nagyobb projektet sem sikerült befejezni, de volt olyan mutatvány, ami az egyéves program „alatt” két évet késett.
Azt hitték, érdektelen lesz
A szembenézés pedig mindenre vonatkozik; Kaunas múltjára is. Az EKF egyik eredménye az Emlékhelyek című projekt. Az erre a célra létrehozott honlapon már 114 ember mondta el Kaunas bizonyos pontjaihoz kötődő emlékeit; akár csak arról, hogy mi maradt meg az óvoda „néha a világon a legjobb, néha a világon a leggusztustalanabb ebédjeiről”, akár egy szovjetek által lebontott szoborról, akár arról a katonai létesítményről, ahol a mesélő édesanyja összeismerkedett egy orosz férfival, aki az édesapja lett, és aki olyan családi nevet adott tovább neki, ami miatt aztán gyerekként mindenhonnan kiközösítették, folyton leruszkizták. Más arról a házról beszél, ami a születésekor a zsidó kórház volt, de később, a háború során bordélyházat csináltak belőle.
Ha a közösségről akarsz beszélni, érdemes a közösséggel együtt dolgozni – mondja ugyanezen a sajtótájékoztatón Aistė Ptašinskaitė-Paukštė, a Fluxus nevű – ezek után cseppet sem meglepő módon – közösségi program vezetője. És ezzel üzenni is akar a következő EKF-eknek, azaz Magyarországnak is, hiszen 2023-ban Európa egyik kulturális fővárosa Veszprém lesz. Ő arról számol be, számukra is meglepetés – még ha azért persze reménykedtek is benne –, hogy az elmúlt egy év során a kaunasiak és a régió lakói mennyire megszerették a programokat.
A legtöbben azt hitték, unalmas és érdektelen lesz, és nem fogja érdekelni őket, mert hát a kortárs művészet ilyen szokott lenni.
De most a saját lakóhelyükön találkozhattak vele, és rájöttek, lehet, hogy mégis szeretik” – utal a rengeteg olyan ingyenes programra, amelyek során kirakatokban, közösségi terekben, utcákon zajlottak események, vagy a Kaunast átszelő két folyó összefolyásánál rendeztek szabadtéri színházi előadást. Igaz: már januárban, az egész éves programsorozat elején is látszott, hogy a helyiek nem épp elutasítóak, mert a covid-járvány miatt szabadtéren, mínusz két fokban rendezett megnyitóünnepségre is elkelt az összes ingyenjegy, 40 ezer ember állta végig a hidegben a showt, ahogy azt első, a témával foglalkozó cikkünkben megírtuk.
És a programsorozat záróünnepsége is teltházas volt, ezúttal már a kaunasiak nemzeti büszkeségének terében, a helyi kosárlabdacsapat arénájában (hiszen Litvániában valóban nemzeti sport a kosár, nem csak úgy, ahogy a politikusok szerint nálunk az a foci: a szovjet múltig visszamenően az ellenállás szimbóluma is ez a sport). A tizenhatezer fős teltház minden tagja azonnal felpattan, amint vége a zárógálának, és állva éljenez és tapsol, noha korántsem valami vásári mulatságról volt szó: az operát és mozgásszínházat vegyítő, nagyszabású előadás háború és szabadság, elnyomás és kitörés, szerelem és bujdosás szimbólumait vegyítette nagyzenekarral, hihetetlenül látványos díszletekkel, de cseppet sem a szó kommersz értelmében közönségszórakoztató módon. Mégis, a siker elsöprő.
Messziről jött emberként persze nehéz megítélni, arról van-e szó, amit Citvarienė mond – a programokkal az volt a céljuk, hogy változást érjenek el „a város gondolkodásmódjában és a városlakók szívében” –, vagy a kaunasiak amúgy is nyitottak voltak a kultúrára, de talán mindegy is. Tény, hogy itt már olyasminek is volt előzménye, ami pedig úgy tűnhetett, hogy csakis gyors reagálás az aktuális helyzetre.
Invazív növények
A városban ugyanis a legnagyobb nevek tárlatai mellett – csaknem egy éve látható a litván gyökerekkel rendelkező, világhírű dél-afrikai képzőművész, William Kentridge hatalmas tárlata, járt itt Marina Abramović, Yoko Ono életmű-kiállításáról pedig nemrég mi is hosszasan írtunk – az EKF keretén belül nyílt meg az ukrán művészek kiállítása is. De nem azért, mert most háború van: egy háromévente megrendezett, már tizenöt éves múltra visszatekintő, ukrán kiállítássorozat aktuális eseményéről van szó, a litvánok sokadik találkozásáról az ukrán művészettel.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a művek ne reflektálnának nagyon is a jelenre (pontosabban a művek egy része: a kurátorok nem zárták ki az általánosabb műveket sem). Borzasztóan érdekes például Alevtina Kakhidze más körülmények között látszólag szinte ártalmatlan, növénytanra fókuszáló műsorozata, amelynek témája a felszínen a művész ismerkedése a kertjében a fejét felütő invazív növényekkel. A betolakodókkal, amelyek más országokból érkeznek, és az új helyen a növényzet, a flóra és fauna nem fejlesztett ki olyan körülményeket, amelyekkel sikeresen korlátozni tudnák a behatolók terjeszkedését, így azok szabadon terjeszkednek, és elpusztítják mindazt, ami addig ott volt, csak hogy a saját életterüket növeljék. (Igaz, csak a külpolitikával felszínesen foglalkozók számára tűnik ez a kérdés most napi aktualitásnak, az ukránok számára 2014, a Krím-félsziget annektálása óta tökéletesen érthető lenne minden szimbóluma.)
Andrii Dostliev és Lia Dostlieva szintén rettentően újszerű módját találták meg a helyzet művészetbe fordításának: ők egy sajátos akcióművészeti performanszsorozat dokumentációját és végeredményét hozták el Kaunasba, Háborús sebek nyalogatása címmel. A két művész vett egy sólámpát a sóbányájáról híres, egy ideig orosz megszállás alá került Bahmutban – egy meglehetősen bizarr sólámpát, amely jól megmutatja, milyen különösen olvad össze kapitalizmus és háború. Bahmutban elkezdtek ugyanis cuki kis tank alakú szuvenír lámpákat árulni.
A művészek pedig öt éven keresztül minden egyes nap megnyalták a sót, apró részletekben adagolva maguknak a rossz ízt, ugyanakkor gondoskodva arról, hogy így legalább a sóból készült tank örökre eltűnjön idővel. Több száz fotó és a sólámpa „elnyalhatatlan” részei maradtak csak – de a háború nemhogy nem ért véget ennyi idő alatt sem, de mind tudjuk, hová fejlődött. A művészek mindenesetre a maguk eszközeivel megtették, amit tudtak.
A kaunasi EKF-projekt egy barátságos szörnyeteg köré szerveződött: ahogy első cikkünkben megírtuk, a koncepció az volt, hogy bár ennek a városnak – ami amúgy is csak örök második a főváros Vilnius mögött – semmiféle saját legendája nincsen, olyan, mint Prágának a Gólem vagy Erdélynek a vámpírok, ezért az EKF-fel létrehoztak egyet. A három részre osztott programsorozat megnyitóján a szörny felébredt, a második részben találkozott a helyiekkel, most pedig, az év legvégén aláírt egy szerződést, és a kaunasiakkal marad. A fenevad, mint a szervezők elmondják, maga a város, az épületeivel, a szagaival és illataival, a lakóival – és a múltjával.
Ez az EKF nem csak a kultúráról szólt – pontosabban dehogynem. Csak a szervezők szerint a kultúra nemcsak kulturális programokat jelent, hanem szinte mindent, ami körülvesz minket. Elvileg valami ilyesmi lenne az Európa Kulturális Fővárosa-projekt feladata: bebizonyítani, hogy a kultúra az, ami összeköt bennünket, európaiakat, miközben annyi minden próbál elválasztani egymástól.
