Ilyen lenne egy westernfilm, amelyben a párbajt alienek és cowboyok vívják
Forgathatna ő akár repülő csészealjról is filmet, ha feketék lennének a főszereplők, azonnal mást kezdene jelenteni az egész.
Ezt nyilatkozta korábban Jordan Peele, aki az utóbbi években Amerika egyik legfontosabb filmrendezője lett: az első fekete, aki az Oscar-díjak csaknem évszázados történetében megkapta a díjat forgatókönyvíróként, és az első fekete, akinek ugyanazt a filmjét – a Tűnj el!-t – a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv kategóriájában is jelölték.
Peele nem is kizárólag tehetsége miatt vált ennyire fontos alkotóvá, de azért is, mert nagyon valószínű, hogy utána már soha többé nem lesz olyan Hollywood viszonya a feketékhez, mint előtte. Ő volt az, aki bebizonyította, hogy feketékről szóló (és nem a régi jól bevált témát, az amerikai történelem rabszolgaságról szóló fejezetét felmelegítő) filmmel is lehet gigantikusat kaszálni, amikor a mindössze 4,5 millió dollárból forgatott Tűnj el! 256 millió dollárt hozott, és ezzel 2017 legjobban jövedelmező filmje lett. (Ez még az első fekete szereplőkkel forgatott szuperhősfilm, a Fekete Párduc előtt volt.) És még olyasmik is kötődnek a nevéhez, amit csak az európai típusú rasszizmust ismerve felfogni is nehéz: második, Mi című filmjében is egy fekete család tagjai voltak a főhősök, akiknek ráadásul kifejezetten sötét árnyalatú a bőrük, noha a rossz nyelvek szerint a producerek, ha már muszáj a feketéket is beengedniük a filmekbe, a világosbarnás árnyalatot még mindig jobban elviselik, mint a feketét.
Úgyhogy Jordan Peele forgatott is egy repülő csészealjról szóló filmet, aminek feketék a főszereplői, és ami azonnal mást is kezd jelenteni.
Ez a magyar mozikban most bemutatott Nem (igen, Peele őszinte híve az idióta filmcímeknek; angolul egyébként egy fél fokkal kevésbé hétköznapi a cím: Nope). És ahogy azt a minden hollywoodi szabályt elvető, bonyolult szimbólumrendszert – vagy bonyolult szimbólumrendszernek látszó elemeket – használó Peele-től már meg lehetett szokni, a Nem is millió dologról szól a repülő csészealjon kívül, és ahhoz, hogy minden összefüggés, utalás vagy akár geg feltáruljon, biztosan újra kellene nézni a filmet (ahogy az eddigieket is).
A cselekmény egy tipikus western-helyszínen játszódik, és aki ott lakik, épp abból próbál profitálni, hogy egy tipikus western-helyszínen él: a főhős OJ családja több generáció óta lóidomítással foglalkozik, lovakat adnak kölcsön filmforgatásokra, szomszédja, Jupe pedig western-vidámparkot üzemeltet. Amikor pedig az égen feltűnik valami különös, azt mindketten máshogy, de megpróbálják a maguk hasznára fordítani. OJ és húga például úgy, ahogy azt 2022-ben valószínűleg tényleg a legtöbben tennék: megpróbálják elkészíteni róla a sok béna Youtube-videóval szemben a végre tényleg perdöntő bizonyítékként használható, tökéletes felvételt, amire még Oprah is felfigyelne, onnantól meg nyilván egyenes az út a világhír és vele a rengeteg pénz felé. Amire persze hatalmas szükségük is van, mert az apuka halála óta nem elég, hogy egyre több lovat kell eladniuk, de már az is kérdéses, a farmot meg tudják-e tartani. Viszont a videózást jelentősen megnehezíti, hogy az égi jelenség közeledtével minden elektromos készülék leáll.
Így pedig kétféle filmes toposz elegyedik a filmben: az egyik a múltból érkezik, tipikus westernes szál a nehéz helyzetéből kikászálódni próbáló cowboyjal, a másik meg a legmodernebb a „ha nem élőzöd Youtube-on, akkor meg se történt”-elvet valló, huszonegyedik századi gondolkodásról szól. Ja, igen, meg hát harmadiknak bejönnek még az UFO-s filmek, meg ne feledkezzünk róla.
Ha a lehető legegyszerűbben kellene megfogni a Nemet, az talán úgy hangzana:
ez egy idézőjelbe tett westernfilm, amelynek a végén a lemenő nap fényében nem két cowboy, hanem egy lóháton ülő kemény fickó és egy repülő csészealj párbajoznak.
De ez a film persze ellenáll annak, hogy egyszerűen fogjuk meg (attól még a fenti mondat is igaz). A fő cselekményszálon túl ugyanis szól még a film magáról a filmkészítésről is: arról a vágyról, hogy az ember bármi áron – tényleg bármi áron –, életében egyszer legalább elkészíthesse A Tökéletes Felvételt: „Ez az álom, amit kergetsz, amelynek a végén feljutsz a hegy tetejére… Ebből az álomból sosem ébredsz fel” – hangzik az egyszerre vészjósló és mélyen vallomásos mondat a témáról. Mint ilyen, a film felfogható egy filmrendező szerelmeslevelének is a filmrendezéshez, sőt azon belül is a „régimódi”, nem digitális kamerákhoz is. Ugyanis a digitális vs. analóg kérdés metaforikusan nagyon fontos szerepet kap a filmben, és persze, hogy a Nemet sem digitális kamerával, hanem filmre forgatta a nagyszerű operatőr, a Christopher Nolan lenyűgöző és agyzsibbasztó látványvilágú filmjeiből ismert Hoyte Van Hoytema.
A Nem szól arról is, hogy az ember meg tudja-e szelídíteni a vadállatokat, legyen az akár ló, akár csimpánz, mint a filmet végig kísérő mellékszál Jupe-ról, aki gyerekszínészként egy csimpánzzal játszott egy gagyi tévéműsorban, míg a lealacsonyított állat fel nem lázadt szelídítői ellen. És szól ezekről a gagyi látványosságokról is, mintegy a filmezéshez írt szerelmeslevél ellentétpárjaként, hogy mire is akarják felhasználni az emberek ezt a művészetet, ami annyi nagyszerű dologra adna lehetőséget. Aztán még szól a feketék helyzetéről a filmiparban, vagy ha nem is szól róla, de folyamatosan fel- és felvet újabb gondolatokat a témáról, akár azzal, hogy a főhős azt állítja, a világ első mozgóképpé összefűzött fényképei, amelyen egy zsoké ül egy ló hátán, valójában rögtön egy fekete embert tettek volna híressé, ha a zsoké nem tűnik el a névtelenségben; akár csak az olyan apróságokkal, mint hogy a háttérben mindig ott van a Buck és a prédikátor című Sydney Poitier-film plakátja, egy fekete cowboyjal a főszerepben.
De azért, mindezek mellett, mögött és előtt, azért mégiscsak egy egyszerű UFO-filmről van szó, és ez itt a legnagyobb probléma.
Hogy bár rengeteg tekintetben különleges filmről van szó – a minden ízében, éjjeli és nappali, kietlen és akciódús jelenetekben is tökéletes látvánnyal, hátborzongató hangkulisszával, sajátos tempójú rendezéssel, egyéni elbeszélésmóddal és a mozaikdarabok hatásos adagolásával, szándékosan idegesítő, de ötletes vágással – azért végső soron mégiscsak arra megy ki az egész, amire bármilyen ZS kategóriás űrlényes film is kimegy, azok, amiket éjjel egykor adnak a kereskedelmi tévén. És ez a sablonos UFO-sztori ráadásul egy olyan megoldással ér véget, ami azért, ha belegondolunk, elég röhejes, a filmvégi slusszpoén pedig finoman szólva is gyenge lábakon áll. (SPOILER: A cselekmény végig arra megy ki, hogy sikerüljön minden kétségen felül álló felvételt készíteni az UFO-ról, és végül készül is róla egy fotó. Egy fotó, amin mindössze valami látszik, ami lehet akár valamilyen rovar vagy más állat is, vagy piszok a kamera lencséjén, a photoshopról már nem is beszélve. SPOILER VÉGE.)
És akad a filmben azért olyasmi is, ami talán némi jóindulattal nevezhető megint csak egyediségnek, valamivel kevésbé megengedően meg problémának. Nehezen érthető például, hogy a főszereplő, Daniel Kaluuya miért viselkedik úgy, mintha autisztikus személyiségzavara lenne a figurának, akit játszik, noha ilyesmire semmi nem utal a forgatókönyvben: rendszeresen üres tekintettel bámul maga elé, még amikor látja, hogy apja leesik a lóról, akkor is vár vagy tíz másodpercet, mielőtt elindulna, hogy segítsen neki, és általában is olyan, mint aki nincs ott, ahol a többiek. Ellenétpárjaként a húgát játszó Keke Palmer meg annyira túltolja a lazaságot, hogy azzal végtelenül idegesítővé válik, ami ilyen szinten aligha volt rendezői szándék. A „sajátos tempó” sokszor tényleg a film előnyére válik, a suspense vagy az elkerülhetetlennel való találkozás idejének kihúzásakor, máskor viszont úgy érezni, alaposan meg lehetett volna vágni a két és negyed órás filmet anélkül, hogy a nézők vesztettek volna valamit.
Ami viszont a legnagyobb probléma, azzal csak a szerencsétlen magyar nézők szembesülnek, a forgalmazó elkövette ugyanis azt a merényletet, hogy kizárólag szinkronnal játssza a filmet itthon (egy-két angol nyelvű, felirat nélküli vetítést leszámítva).
És ilyen hihetetlenül színvonaltalan szinkronnal, mint amilyen ez, nagyközönségnek szánt, komolyan vehető filmen ritkán találkozni.
A zseniálisan eltalált fordításainak szállóigéiről (pl. „Sose nyomd fullba a kretént!”) ismert Speier Dávid fordítása olyan, mintha a Google Fordító végezte volna el a munka dandárját: az angol szlenget hol konkrétan érthetetlenre fordítja (van „hobbifüvem”, mondja az egyik szereplő, majd nekiáll viszkit inni), hol pedig szó szerint magyarítja, amiből iszonyatosan magyartalan, kínos mondatok sülnek ki („Nem baszakodhatsz velem, ribanc!” – mondja az egyik szereplő az UFO-nak, máskor meg „kiscsajom”-ként és „szitukám”-ként hivatkozik a barátnőjére). De a szakmában szintén jól ismert Nikodém Zsigmond szinkronrendezése is kritikán aluli, ahogy minden erőlködésnél azt kell hallgatnunk, ahogy a szinkronszínészek belemondják a mikrofonba, hogy „nyeh, nyah, nyüh”, máskor meg a fülünkbe csámcsognak: ez olyan elidegenítő, mint anno a hangalámondás volt a filmeken. Persze egy szinkron nem érne ennyit, de ez már az a szint, ami minden túlzás nélkül csaknem élvezhetetlenné teszi a filmet.
A Nemet sokan már most az év legjobb filmjének kiáltották ki, és ha ez erős túlzásnak is tűnik, Jordan Peele valóban mindenképpen olyan rendező, akinek érdemes esélyt adni minden filmjének: a Tűnj el!-nek, amely azt állítja, nem igaz, hogy az első fekete amerikai elnök megválasztása véget vetett volna mindannak, ahogyan a fehérek évszázadok óta a feketékre tekintenek; a Minek, amely egészen különleges eszközökkel és rettentően hideglelősen beszél a társadalmi különbségekről. És a Nem-nek is: a milliónyi, aprólékosan elhelyezett részlet és utalás, a rengeteg ötlet és ezeket idézőjelbe tevő újabb ötlet, meg Peele elvitathatatlanul egyéni nézőpontja majdnem elég egy jó filmhez. Ha szeretném a borzasztó szóvicceket, azt is mondhatnám, hogy MajdNem. Még jó, hogy nem szeretem.
