Így lett Orbán Viktor az olasz választási kampány Darth Vadere
Másképpen indult a dolog, de ez lett belőle: az olasz választási kampány főgonoszává Orbán Viktor lépett elő. Egyre kevésbé beszélnek arról, hogy a kormányalakításra esélyes Giorgia Meloni meg akarja-e szüntetni az állampolgári jövedelemnek nevezett támogatást, vagy arról, hogy milyen volna a jobboldal által elképzelt, alkotmánymódosítással járó elnöki-félelnöki rendszer, amelyben az államfőt közvetlenül választanák; pláne nemigen esik szó Meloni pártjának, az Olasz Testvéreknek a neofasiszta gyökereiről.
Sokkal többet beszélnek a baloldali és balközép pártok Orbán Viktorról, a jobboldali pártok Orbánhoz és Vlagyimir Putyinhoz fűződő viszonyáról, mintha az volna a legkínzóbb kérdés, hogy Olaszország átváltozik-e a jogállamot leépítő Magyarországgá azután, hogy a jobboldal, vagyis Meloni és a Ligát vezető Matteo Salvini kormányra kerül. Vasárnap a baloldali Demokrata Pártot vezető Enrico Letta egyenesen Magyarország tartományaként beszélt egy kis lombardiai településről, Pontidáról, ahol a Liga rendszeres éves gyűlését tartja.
Hogy miért tartják természetes szövetségesnek az Olasz Testvéreket, a Ligát és a Fideszt? Salvini a bevándorlásellenes szövegeivel vált népszerűvé, aztán 2018 júniusától a következő év szeptemberéig belügyminiszter volt, ahol tovább nyomta rendpárti, migrációellenes kampányát. A magyar miniszterelnökkel ebben az időben fedezték fel egymásban az ideológiai rokonságot, mutatkoztak is többször egymás oldalán. Emellett ott van Orbán és több európai, jórészt menekültellenes populista párt régi, de folyton megfeneklő projektje, hogy az Európai Néppárttól jobbra álló euroszkeptikus pártszövetséget hozzanak össze, ennek tagja lett volna a tervek szerint a Liga.
Amikor viszont 2019-ben az Öt Csillag és Liga vezette Conte-kormány megbukott (a Mario Draghi vezette új kormány már a baloldali Demokrata Párttal együtt alakult meg), a Fidesz elkezdett kokettálni Giorgia Meloni pártjával, az Olasz Testvérekkel. Úgy tűnt, Meloni főleg Orbánék család- és migrációs politikáját méltányolja. 2019-ben Orbán a párt római rendezvényén, az Atrejun lépett lépett fel tapsvihar közepette (itt dicsekedett el Orbán azzal, hogy sikerült a jobbos-balos médiaegyensúlyt egálra kihoznia), aztán Giorgia Meloni volt az, akivel 2021 júniusában éppen aznap találkozott Orbán, amikor az egyeztetés helyett a szíve szerint bizonyára a német–magyar Eb-meccsen ült volna.
2021 őszére viszont teljesen összedőlni látszott Orbánék terve, hogy összehozzák a “szuverenista”, populista, szélsőjobbos pártok szövetségét: a pártok őszi varsói találkozójára már egyik olasz pártvezető, Meloni és Salvini sem ment el. És eközben sem a Liga, sem az Olasz Testvérek nem hagyta el azt az európai pártszövetséget, amelynek tagja, egyedül a Fidesznek sikerült elintéznie, hogy kirúgassa magát a Néppártból, miközben az új ütős csapat még össze sem állt.
Giorgia Meloni pártja Olaszországban ma a legnépszerűbb (legutóbb 25,8 százalékra mérték az Olasz Testvéreket), jócskán megelőzve Salviniékat (12,1%) és a háromszoros miniszterelnök Silvio Berlusconi vezette Forza Italiát (6,7%). A második helyen a baloldali Demokratikus Párt áll (21,4%), a populista Öt Csillag pedig 11,9%-ot kapna. Az Akció-Élő Olaszország (Azione-Italia Viva) pártok egyesüléséből létrejött liberális formáció (benne a volt miniszterelnök Matteo Renzivel) pedig 7,2%-on áll. A legvalószínűbb tehát egy Meloni–Salvini–Berlusconi részvételű jobboldali koalíció.
Salvini, aki egy követ fúj Orbánnal
A Fidesz és az Olasz Testvérek tehát rokon pártok, de Orbán, főleg az oroszok megítélésében inkább Salvinivel fúj egy követ.
Mindketten kritizálják a szankciókat, azt állítva, hogy azok okozták a gazdasági válságot, mindketten konfliktuskeresők, de mégis most álszent békepárti szöveget tolnak. És mindketten egyértelműen Vlagyimir Putyin lekötelezettjei.
Ez onnan látszik, hogy vannak politikusok, akik egészen egyszerűen nem hajlandók egy félszavas kritikával sem illetni az orosz elnököt, még akkor sem, ha épp hazug ürüggyel lerohan és szétbombáz egy szomszédos országot. Salvini és Orbán pontosan ilyen. Nem világos, hogy mi viszi őket erre rá (bár Salvini volt pártszóvivőjét 2018-ban lehallgatták egy moszkvai hotelben, amint arról tárgyalt, hogyan tolja meg meg a Rosznyeft a Liga kampányát 65 millió dollárral), de hogy valami ráviszi, az biztos.
Salvini annyira egyértelműen Putyin-párti, hogy a háború megindítását követően is Moszkvába akart utazni, az oroszok fizették volna útját, amely végül kútba esett. De közismertek a fotói, amelyeken Putyin-pólóban látható, és azok a nyilatkozatai is, amelyekben az olasz és európai politikusok mindegyikéről visszatérően elmondja, hogy legszívesebben bármelyiket elcserélné Vlagyimir Putyinra. De nem is kell ilyen nyilatkozatokból rejtjelezett üzenetekre hagyatkoznunk, hiszen a Liga 2017-ben Moszkvában történelminek nevezett testvérpárti megállapodást írt alá Putyin pártjával, az Egységes Oroszországgal.
A Liga vezetője még most, a napokban is - mintha csak Orbánt, vagy Gulyás Gergelyt hallanánk – azt hangoztatta, hogy a Moszkva elleni szankciók hatástalanok. És – ahogyan egy olasz lap fogalmazott – ugyan nem mindenki putyinista, aki ezt mondja, de aki putyinista, az mind ezt mondja. A sorsát kivételes eleganciával viselő leköszönő kormányfő, Mario Draghi mindenesetre azt mondja, a szankciók kétségkívül működnek. Arról, hogy mire szolgálhatnak Salvini szankciókat kritizáló mutatványai, Julia Friedlander, a CIA korábbi elemzője azt mondta a Repubblicának:
Salvini szerinte azt jelzi vele Moszkvának, hogy bár nagy az ellenszél, de ő aztán igazán megpróbálta.
Hogy Moszkvának mennyire fontos az olasz választás kimenetele, az abból látszik, hogy Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök, aki jelenleg az orosz biztonsági tanács elnökhelyettese, augusztusban üzenetet küldött az európai választóknak, azt tanácsolva nekik, hogy büntessék meg “idióta kormányaikat”. Nehéz ezt nem az olaszországi helyzetre vonatkoztatni, ráadásul az orosz külügy korábban is komoly figyelmet fordított arra, hogy akár nagykövetségei, akár külügyi szóvivői szinten támadják az olasz sajtót, amikor az kényes ügyeket szellőztetett meg.
Meloni, aki szerint Magyarországon demokrácia van
A kormányfői posztra legesélyesebb Giorgia Melonit az elmúlt hetekben nyílt vitákon és nyilatkozatokban az Orbán Viktorhoz fűződő ideológiai rokonsággal támadta a baloldal, azzal, hogy Orbán Magyarországához, vagy Lengyelországhoz hasonlót faragna Olaszországból. Meloni többé-kevésbé kiállt a két ország mellett: Orbán részéről helyes döntésnek nevezte, hogy nem engedi be a migránsokat, a lengyelekről pedig azt emelte ki, hogy milyen elkötelezettek az Ukrajnának adott segítségnyújtásban. Végül csütörtökön az Európai Parlamentben a Magyarország elleni jogállamisági jelentés elfogadása ellen szavaztak képviselői, egyébként a Ligával együtt, de Berlusconi pártja ellenében. Meloni ekkor azzal vágott vissza kritikusainak, hogy Magyarországon demokrácia van, Orbán választáson győzött, és az Európai Parlament olyan jelentést fogadott el, amelynek bizonyos kritikus pontjai – nem részletezte, melyek – már időközben megoldódtak. Azt is mondta, hogy
a keleti modellek valóban különböznek a miénktől, de azért, mert a 90-es évekig szovjet rabigában hagytuk őket, ezért most segítenünk kellene őket.
Nagy különbség azonban Orbán és Meloni között, hogy Meloni – aki magát EU- és NATO-pártinak mondja – Orbánnal ellentétben nem csak a szavazatával, hanem a nyilatkozataiban is támogatja az Oroszország elleni szankciókat, valamint az Ukrajnába irányuló fegyverszállítmányokat. Meloni amiatt is fogadkozott, hogy kormányra kerülve nem akar ez EU gyenge láncszeme lenni Moszkvával szemben. És bár a kormánykoalíciós részvételre ugyancsak esélyes Silvio Berlusconi is “régi jó barátja” Vlagyimir Putyinnak, jelenleg ő is azt mondja, hogy atlantista politikai irányvonalat fognak követni, és ha egy jövőbeni kormányban a koalíciós partnerek nem ezt az elvet követik, akkor a Hajrá, Olaszország kilép a kormányból. (Egyik párttársa szerint ezzel inkább Salvininek üzenhetett, mint Meloninak.)
Meloni alighanem tart attól, hogy Salvinivel egy kormányban kell összebútoroznia, és legszívesebben valószínűleg elkerülné, hogy a Liga vezetőjét kormánytaggá tegye (aki a hírek szerint ismét belügyminiszter lenne). Egyes magyarázatok szerint amiatt, hogy ezzel távol tartsa Salvinit a kormányüléseken elhangzó érzékeny információktól. De az is teljesen világos, hogy a korábban belügyminiszterként is elszabadult hajóágyúként viselkedő, folyamatos Facebook-élőzésekben a híveit szórakoztató (vagy éppen bevándorlókat vélt bűnesetek miatt pellengérre állító), különféle egyenruhákban feszítő, napi bűncselekményekről felháborodva posztoló Salvini annyira leuralná a migránsellenes-rendpárti témákat, hogy mellette a sokkal kevésbé gátlástalan Meloninak ilyen témákban nem lenne nagyon mozgástere.
Egyelőre kevés esély látszik arra, hogy Salvinitól megszabaduljon, inkább atlantista elkötelezettségét hangsúlyozva igyekszik bizonyítani, hogy a Nyugatnak nem kell a részéről meglepetésekre számítania.
Egyébként Salvini közelségét nem csak belföldön kerüli Meloni, már az új európai populista pártcsalád körüli szervezkedés során is igyekezett távol tartani magát a Liga terveitől. Meloni pártja a lengyel kormányerővel, a Jog és Igazságosság párttal együtt a Konzervatívok és Reformerek frakció tagja, ráadásul Meloni a formáció elnöke és tavaly úgy tűnt, már csak azért sem alkalmas számára, hogy belemenjen az Orbán és Salvini által gründolt új pártszövetségbe, mert Salvini európai mozgástere szűkülőben volt, amikor Meloniék csillaga felfelé ívelt.
Meloni vonakodása ráadásul akkor, 2021-ben is nyilvánvaló volt, amikor még nyoma sem volt Ukrajna lerohanásának. Márpedig az EU populista pártjai közül azóta többen is kompromittálódtak az oroszokhoz fűződő kapcsolataik miatt (többek között a Melonival amúgy közös pártcsaládban lévő Marine Le Pen is), így aligha időszerű, hogy az Olasz Testvérek és a lengyel Jog és Igazságosság akár csak megfontolja, hogy Orbánnal és Salvinivel alakítsanak új európai pártcsoportot.
Conte, aki szerint Putyin békét akar
Az olaszországi helyzetet bonyolítja, hogy oroszpártisággal nem csak Salvinit lehet vádolni. Az elmúlt napokban sokak szeme elkerekedett, amikor az Öt Csillag Mozgalom vezetője (ők a nem szélsőjobbos-posztfasiszta populisták), a volt kormányfő Giuseppe Conte elmondta, büszkeséggel tölti el, hogy az ukránok a nyugati fegyverekkel katonai sikereket értek el (“hiszen puszta kézzel nem lehet harcolni az agresszió ellen”), ő ugyanis a Draghi-kormány koalíciós partnereként nyilatkozataiban ellenezte a fegyverküldést, annyira, hogy emiatt a vita miatt vált ki a pártból Luigi Di Maio külügyminiszter.
Ugyancsak Conte egyébként szeptemberben békepárti szöveget hangoztatva azt találta mondani, “senki ne mondja, hogy Putyin nem akar békét”, ami szintén azt mutatta, hogy van valamiféle megértés a részéről Vlagyimir Putyin irányában. És azt sem szabad elfelejteni, hogy amikor márciusban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök videóközvetítésen keresztül beszédet intézett a képviselőkhöz, sokan távol maradtak, a Liga képviselői közül negyvenen is. (Ilyen beszédre persze Magyarországon eleve sor sem került.)
Ehhez jönnek még hozzá azok a megfigyelések, amelyekről a Foreign Policy szerzője írt cikket a múlt héten: bár az orosz propagandatévéket Olaszországban is betiltották, ettől még rendszeresen teret kap az olasz médiumokban, politikai talk show-kban az orosz propaganda, amennyiben az ilyeneket hangoztató szereplőket rendszeresen meghívják a műsorokba.
Vagyis úgy tűnik, az olasz közéleti diskurzusban és a politikai pártok közül túl sokan osztanak olyan nézeteket, amelyek legalábbis hátráltatják Vlagyimir Putyin sarokba szorítását, és javítják a megítélését. Szeptemberre az olasz választási kampányt egyre inkább elemezték olyan megközelítésben, hogy egy majdani jobboldali koalíció komoly kockázatokat rejt az EU és a NATO egységére nézve.
Talán nem véletlen, hogy augusztus végén jött le a Repubblica napilapban egy sztori egy orosz kémnőről, aki éveken át a nápolyi NATO-bázis környékén sertepertélt, és csak akkor szívódott fel, amikor a Szkripal-mérgezésben érintett kollégái lelepleződtek. Mint ahogyan az sem, hogy amikor az Egyesült Államok az elmúlt héten bejelentette, információi vannak arról, hogy az oroszok 2014, vagyis a Krím félsziget elfoglalása óta 300 millió dollárnyi összeget költöttek több mint húsz országban a véleményformálók, politikusok, egyéb szervezetek pénzelésére, akkor napokig az a téma foglalkoztatta az olasz közvéleményt, hogy Salvini vagy társai rajta vannak-e a listán. Ezután talán csalódásként hatott, hogy pénteken az ügyvivő kormány feje, Mario Draghi azt mondta, az amerikaiak szerint nincs olasz érintett a listájukon.
Orbán Olaszországa?
Az viszont így is napi téma az olasz politikában, hogy ha Meloni kormányra kerül, mit valósít meg abból, amit Orbán eddig Magyarországon elkövetett: baloldali melegjogi aktivisták beszélnek arról, hogy mi történik a melegjogokkal, ha az Olasz Testvérek alakít kormányt, bekerült a hírekbe az Állami Számvevőszék elemzése, amely szerint a túl sok diplomás nő demográfiai problémákhoz vezet, és ezek a megközelítések a kinti újságolvasók számára bizonyára éppen olyan bizarrul hangzanak, mint idehaza. Aztán az elmúlt héten egyszeriben kampánytéma lett az abortuszhoz való jog is odakint, a baloldal a magyarországi abortuszszabályozás módosítása (meg természetesen az amerikai Legfelső Bíróság döntése) nyomán azzal támadták Melonit, hogy mint Orbán követője, vajon hasonló szigorítást kíván-e ő is bevezetni az országban. (Olaszországban 1978-ig a törvény büntette az abortuszt végrehajtó orvosokat és az azon áteső nőket is.) Meloni azzal válaszolt, semmilyen joguktól nem kívánja megfosztani a nőket, hanem azoknak, akik azt hiszik, hogy az abortusz az egyetlen megoldás, meg akarják adni a jogot arra, hogy másképp döntsenek. A Liga egyik képviselője pedig azzal védte meg a magyar rendeletet, hogy az végre ismét az embert helyezi a középpontba.
Magyarországról mint kerülendő példáról beszélt Giuseppe Conte is, aki azzal támadta Salvinit és Melonit, hogy mivel az EP-ben a Magyarország-jelentés elfogadását nem szavazták meg, ezzel jóváhagyásukat adták ahhoz, ami Magyarországon folyik, hogy “a bíróságok a kormánynak vannak alárendelve, hogy független újságírókat visznek el, és hogy abortuszt kérő nőket azzal kínoznak, hogy a magzat szívhangját meghallgassák”. Az Orbán-kártyát Matteo Renzi is kijátszotta, azt mondta: “Madarat tolláról, embert barátjáról. Európában mi Macronnal tartunk, Salvini és Meloni pedig Orbánnal.”
Arról, hogy Meloni viszonya milyen a fasiszta államhoz, egyre kevesebb szó esik. Sőt pár héttel ezelőtt a Corriere szerkesztőségi cikket jelentetett meg a többi újságírónak címezve, amelyben arra kérték kollégáikat, hogy legyenek óvatosak: ilyenkor, a kampány során külföldi tudósítók tucatjai kérdezgetik őket a Meloni és pártja által jelentett fasiszta veszélyről, és csak azt várják, hogy megerősítsék ezt az értelmezést, miközben valójában vannak fontosabb témák is, például a megosztottság az Oroszország elleni szankciók ügyében.
Egyébként valószerű, hogy Meloni nem az ország fasizálódása miatt vezet a kutatásokban, hanem azért, mert – bár ő maga 2008-ban ifjúságügyi miniszter volt Berlusconi kabinetjében – pártja nem vett részt az elmúlt években megbukott koalíciós kormányokban, így nem égette meg magát.
A kampány legfőbb mumusa tehát Orbán Viktor lett, a szeptember 25-én tartandó választások tétje pedig látszólag az, hogy Giorgia Meloni megnyírbálja-e a liberális szabadságjogokat, a legfőbb nagypolitikai kérdés azonban mégiscsak az, hogy olyan olasz kormány kerül-e hatalomra, amely révén – akár Orbán Viktor közreműködésével – Moszkvának sikerül-e megbomlasztania az EU jelenlegi egységét úgy, hogy engedékenyebb legyen az Ukrajnában minden szempontból gyalázatosan viselkedő Oroszországgal szemben. A korábban idézett egykori CIA-elemző, Julia Friedlander véleménye mindenesetre az:
Olaszország nem Magyarország, hiszen benne van a G7-csoportban, erős katonai kötelékek fűzik az USA-hoz és a NATO-hoz, így aligha fog Magyarország útjára lépni.
