Így fest a primitív jövő a Városligetben – először látta élőben építményét a Magyar Zene Háza tervezője
2014-ben nyert a Magyar Zene Házára kiírt nemzetközi tervpályázaton Sou Fujimoto építészirodájának ötlete, aztán rá négy évre, a fakivágás ellen tiltakozó ligetvédők vitatott körülmények között való eltávolítása után el is kezdték letenni a Ház alapjait az egykori Hungexpo területén. Közel két év csúszással, tavaly év végén készült el az épület, amely idén január óta látogatható. Az építkezés költségei folyamatosan emelkedtek az idő előrehaladtával, és végül a koncerttermet, kiállítótereket, kávézót, ajándékboltot, könnyűzenei könyvtárat is magában foglaló épület messze nem annyiba került, mint amennyiből eredetileg tervezték felépíteni (17,5 milliárdról 23 milliárdig szökött fel az ára), de még így is ez lett a Liget Budapest Projektnek egyik beruházása a földi alatti parkolók, az új játszótér és parkrendezés mellett, amelyet nagyon lehet szeretni.
Ez pedig elsősorban annak köszönhető, hogy az áttetsző struktúrákkal, a kint és a bent elmosódó határaival játszó épületek nagymestere, Sou Fujimoto valami tényleg rendkívülit alkotott.
Az építész 1971-ben a japán Hokkaidó szigetén született; zöld környezetben, erdők közelében nőtt fel, és a munkásságát a mai napig nagyban meghatározza az az erős kontraszt, amit ezzel az idilli környezettel szemben az egyetemi évei alatt megtapasztalt nagyvárosi közeg, Tokió metropolisza támasztott. Az otthon, a gyerekkor természetközelségének szöges ellentétje volt a főváros mesterségessége, ridegsége, az építész pedig azóta is ebből az ellentétből meríti az ihletet, pontosabban ennek az ellentétnek a feloldására törekszik minden egyes munkájával. Építészi hitvallását az úgynevezett primitív jövő dizájnfilozófia kidolgozásával alapozta meg, amelyet 2008-ban, azonos című könyvében részletesen kis is fejt, tömören pedig így fogalmazza meg a hvg.hu-nak:
„A jövő nem csak a futurisztikus, fémesen csillogó épületekről szól. Úgy hiszem, hogy a jövőbeni életünknek ismét sokkal inkább része lesz a zöld, a természet, a levegő. A primitív jövő egy, a természet és az építészet újra összekapcsolására tett próbálkozás; azt jelenti nagyon leegyszerűsítve, hogy visszatérünk a primitívhez abban az értelemben, hogy ismét közel kerülünk a természethez, mint ahogy az elődeink is az erdőben éltek és játszottak. Ugyanakkor a mi esetünkben egy, már az építészet által létrehozott természetről beszélünk. A Magyar Zene Háza szerintem nagyon jól reprezentálja ezt.”
A felülről palacsintának vagy olvadó ementáli sajtnak kinéző, fák között megbújó, teljesen kész épületet Fujimoto most látja először élőben. Eddig a világjárvány miatt nem tudott jönni Magyarországra, de mosolyogva mondja, hogy minden elképzelését felülmúlta a végeredmény: „Egy nagy épületről van szó, amely mégis emberléptékű lett és barátságos.” Különösen a teraszról beszél sokat és lelkesen, amiből éppen a primitív jövő építészeti koncepciója érthető meg egyszerűen.
„Ez egy gyönyörű köztes tér, kicsit park is, kicsit épület is. Az emberek természetes módon besétálnak, átsétálnak rajta, maradnak egy kicsit, elidőznek. Budapesten meglehetősen kellemes a klíma, tökéletesen alkalmas az ilyen, valahol a kettő között létező terekre. Most, így ősz elején nagyon friss a levegő és napos az idő, és ha néha esik is, akkor is van valamennyi tető a fejünk felett”.
Az oszlopokkal alátámasztott, fénykutakkal (ezek lennének a sajton a lyukak) megtört, alulról aranyszínű alumíniumlemezekkel kicsempézett tetőszerkezetre mutat. Mikor később egy ponton megkérdezzük, hogy szerinte hogyan fognak élni az emberek 100 év múlva, akkor szokatlan optimizmussal azt válaszolja, hogy egyrészt a túlzott digitalizáltság miatt nagyon felértékelődnek majd a személyes találkozások és a személyes kommunikáció, másrészt ennek a terei éppen az ilyen, zöldbe nyúló köztes terek lesznek. „Különösen most, két év pandémia után egyre fontosabb, hogy kint, a levegőn találkozzunk. Védve, de mégis kint legyünk egymással.”
Sou Fujimoto szereti, ha szokatlan kihívásokkal találja szembe magát a tervezéskor, a Magyar Zene Háza pedig – mint mondja – sok tekintetben feladta a leckét. Igazi próbatétel volt szerinte a Városliget kellős közepén, a föld alatt kialakítani egy nagy kiállítóteret (erről itt írtunk korábban), a felszínen pedig egy átlátszó, tehát üvegfalú koncerttermet úgy létrehozni, hogy az szóljon is rendesen. A 300 férőhelyes terem falai osztatlan, helyenként 12 méter magas üvegpanelekből állnak, így ennek a térnek beállítani az akusztikáját külön művészet, és nem is bízták a megrendelők a véletlenre: a Los Angeles-i Walt Disney Concert Hall, a hamburgi Elbphilharmonie, a szentpétervári Mariinszkij Színház koncertterme és a Philharmonie de Paris akusztikai beállításán is dolgozó, szintén japán Nagata Acoustics tette élvezhetővé a tér hangzását.
Fujimoto szerint azonban mégsem a hang visszaverődésének mikéntje, hanem a környezettel való harmónia megtalálása okozta a legnagyobb fejtörést. Végül arra jutott, hogy a balanszra úgy lehet ráérezni igazán,
hogy fogni kell a szelet, a napfényt, az árnyékokat, és mint megfoghatatlan építőanyagok, ezeket is bele kell tervezni az épületbe.
„A természet mindig valami olyasmi, ami felülmúlja a várakozásokat” – mondja. A természet gazdagságának annak változékonyságát tartja, és ez az, amit belekalkulált az épületébe. „A körülöttünk lévő zöldek színe és a nappali fény is mindig változik, mivel mozog a Nap. Így a Magyar Zene Háza fénykutain különböző szögekben érkezik be a fény attól függően, hogy milyen napszakban vagyunk. A változások mindig más és más benyomást keltenek a helyről, és jóllehet, az épület egy fix, állandó valami, de ha az kellően nyitott a természetre, akkor az épület impressziója is mindig változni fog. Ezért mi nem csináltunk mást, mint behívtuk a folytonos átalakulást az épületbe”.
Ez a fajta gondolatmenet Fujimoto számos más munkájánál is tetten érhető – csak, hogy értsük, honnan is nőtt ki a Magyar Zene Háza. Bizonyos értelemben a budapesti épület előtanulmányának tekinthető a japán Oita városában álló House N, egy két főre és egy kutyára (!) kalibrált lakóház, amely maga az átmenetiség totális kifejeződése. Aki itt lakik, az mindig egyszerre van kint és a bent is. A ház háromrétegű: van egy belső magja, egy azt körbe ölelő burok és egy legkülső maghéj. A külső maghéjnak vannak ugyan ablakai, de azok nincsenek beüvegezve, így az ezen a részen helyet kapó kert, konyha, vécé és fürdőszoba a köztér és a magánterület bizonytalan mezsgyéjén használható. A köztes buroknak már üvegablakai vannak, itt, a középső rétegben található a hálórész és a tatamiszoba, legbelül pedig, a leginkább védett, legintimebb helyre szánta Fujimoto a nappalit és az étkezőt. Az építész szerint a lakóházban sétálni olyan, mintha felhők között járnánk, sehol sincsenek éles határok, minden réteges és egymásba ágyazott.
A természettel való tökéletes összhang megteremtését, az építész már 2010-ben alaposan begyakorolta, amikor megtervezte a Musashino Művészeti Egyetem Múzeum és Könyvtár épületét. Az volt a elképzelése, hogy a 200 ezer tételt számláló könyvtárba érkező látogatók akkora kedvvel barangoljanak a könyvek birodalmában, mint amekkora izgatottsággal az erdő mélyébe indulnának felfedezni. Ezért nem csinált mást, mint kilenc méter magas könyvespolcokból falakat gyártott, majd azokat spirálszerűen elrendezte. A könyvtár így egy óriási, polcokból álló spirál lett, ellenálhatatlanul vonzva az olvasókat annak közepe felé.
Sou Fujimoto nemcsak Japánba tervezett épületeket, a franciaországi Montpellier-ben például elkészült a tervei alapján egy lakóház, amelyet a hatalmas, kinyúló erkélyek úgy borítanak be, mint egy sündisznót a tüskéi (L’Arbre Blanc), Londonban a 2013-ban a Serpentine Gallery időszaki nyári pavilonja pedig egy rácsokból felépített, földre szállt felhőre emlékeztetett.
A Magyar Zene Háza lyukacsos tetejének motívumát viszi tovább Isigaki szigetén, ahova egy különös hotel megtervezésével bízták meg. A kör alakú, minden irányba nyitható hotel teteje növényzettel borított dimbes-dombos, mesterségesen létrehozott táj lesz tulajdonképpen (réttel és kis tóval a közepén), ahova a hotel teraszaiból fel lehet majd menni.
Fujimoto egyre inkább mesterséges tájakat hoz létre egyre nagyszabásúbb vízióival, de vannak egészen kicsi munkái is. Csiba városába, egy vasútállomás mellé például közvécét kellett terveznie, de éppen ez a projekt az, ami a legkevésbé sikerült, mert bármilyen egyszerűen hangzik is egy városi illemhely megálmodása, csak éppen arra nem volt használható, amire tervezték.
Hogy a természet és az épített környezet kölcsönhatása itt is érvényesüljön, Fujimoto egészen avantgárd módon egy átlátszó falú vécét tervezett, amelyet azonban egy kétméteres, tömör kerítéssel körbevett kert közepébe helyezett el, hogy az illemhely használója teljes magányban és nyugalomban tudja végezni a dolgát, miközben a természetben való gyönyörködése is zavartalan legyen.
Sajnos azonban a vécéből igen hamar turistalátványosság lett – és ahogy Fujimoto fogalmazott egy előadás alkalmával – hosszú sorok alakultak ki a kertkapu előtt, mert mindenki a budival akart szelfizni. Így éppen azok nem fértek hozzá a helyiséghez, akiknek valóban szükségük lett volna rá, ezért a város kénytelen volt a kerten kívül is elhelyezni egy ideiglenes, hagyományos mobilvécét. „Egy vécét a vécéhez” – fogalmazott az építész.
Mi ebből a tanulság? Nem kell mindenáron közel hozni a természetet.
