Időnként meg lehetne kérni diákokat, hogy tanítsák a tanárt
hvg.hu: A mai iskolát 19. századi tudáseszményre alapozva dolgozták ki, és azóta sem sokat változott. A padokban viszont ott ülnek a Z, sőt már alfa generációs gyerekek, akik egészen máshogy látják a világot, egészen máshogy szerzik meg a világról való tudásukat, mint ahogy azt a közoktatás megkövetelné. Felmerül a kérdés: szükség van egyáltalán még így az iskolára? Vagy azoknak van igaza, akik szerint az már csak egy gyermekmegőrző intézmény?
Bereczki Enikő: Az iskolára szükség van továbbra is. A Z generáció tagjai közül sokan kifejezetten szeretnek iskolába járni. Igaz, nem feltétlenül a tudásszerzés miatt, hanem hogy a kortársakkal találkozzanak. Vannak, akik szinte csak az iskolai falai között élik meg az offline társas érintkezést. Másrészt, mivel ez egy heterogén generáció, sok gyerek és kamasz számára az iskola egyfajta kiszámíthatóságot nyújt, ahol jó esetben és remélhetőlég továbbra is van áram, meleg, biztosított az étkezés, és még foglalkoznak is vele. Sokan, ha otthon maradnak, könnyen elkallódnak. Az online oktatás időszakában sokak bioritmusa teljesen felborult: az általam megkérdezett 700 fiatal 54 százalékánál összefolytak az éjjelek és a nappalok az otthonlét során. Az iskola ad egy keretet is a mindennapoknak.
hvg.hu: Szocializáció szempontjából tehát fontos az iskola, de mi a helyzet a tudásátadás és tudás megszerzéssel?
B. E.: Megváltozott a világ körülöttünk, és ezzel a változással az iskola valóban nem tart lépést sem nálunk, sem máshol a világon nagyon kevés intézmény kivételével, amelyek általában tandíjat kérnek. Ez persze nem is nagy csoda. A pedagógusok legtöbbje egész más rendszerben szocializálódott és tanult – hangsúly nem a módszertani, hanem a bölcsész- és természettudós-képzésen volt – átlagéletkoruk több mint 46 év, tehát X generációs tanárok tanítanak alfa meg Z generációs diákokat.
A tudás megszerzése már nem csak fentről lefelé irányul (az idősektől a fiatalabbak felé), a fiatalok könnyen hozzájutnak egy sor más – talán fontosabb – információforráshoz is. Az, hogy a tanár frontális módszerrel átadja a lexikális tudást a gyerekeknek, már nemigen működik. Az internetről sokkal gyorsabban megszerzik a diákok a tudást, viszont annak a forrása, hitelessége nehezen ellenőrizhető, szükség lenne a kritikus gondolkodásra nevelésre.
hvg.hu: Az az eddig a történelemben egyedülálló helyzet állt elő, hogy a fiatalabb generáció bizonyos dolgokról többet tud, mint az idősebbek. Ezt tanárként nehéz lehet elfogadni.
B. E.: Lehetne időnként élni a fordított tanulás lehetőségével, és megkérni diákokat, hogy tanítsák a tanárt vagy egymást a számukra még új, a tananyaghoz tartozó területeken. Nem kell meglepődni, ha a tanárra sokkal inkább mentorként tekintenek, és „bekeményítenek”, bezárnak, ha valaki fölényeskedően lesajnálja őket. A tudás demokratizálódott az internetes robbanással, de kérdés, hogy mindenki számára megvan-e az a kód vagy az a kulturális igény, amivel képes megszerezni a tudást. Az oktatásnak abban lenne nagy szerepe, hogy segítsen felkelteni ezt az igényt a tudásszerzésre.
hvg.hu: Az oktatás egyik fő feladata tehát ilyen értelemben az, hogy valahogy motiválja a gyerekeket a tudás megszerzésére?
B. E.: Ez biztosan az egyik legfontosabb elem, igen. Nem minden család adja át automatikusan ezt az igényt. Ráadásul a fiatalok által kedvelt TikTok algoritmusa olyan, hogy bezárja a felhasználókat egy körbe a preferenciáik szerint, és ha folyamatosan vicces vagy szépészeti tartalmakat néz valaki, akkor nem fogja neki felajánlani, mondjuk egy fizikus tiktoker tudománynépszerűsítő videóit.
hvg.hu: Ha már a TikTokot említette. Ott hozzászoknak a gyerekek, hogy néhány másodpercbe kapnak információkat, majd bemennek az iskolába, ahol 45 percig kellene figyelni. Hogy tud versenyezni a tanár azzal az ingergazdag, pörgő világgal, amit a net nyújt?
B. E.: A netes ingergazdag – főleg a vizuális – környezet ráadásul tudatosan úgy épül fel, hogy addiktív legyen. A videójátékok folyamatosan adagolják a frusztráció nélküli sikerélményt, instant kielégüléshez juttatják a felhasználókat. A való életben és az iskolában viszont hozzá kell szokni a frusztrációhoz, az erőfeszítéshez. Persze, ha túl sok a frusztráció, az motiválatlansághoz vezet. A jó pedagógusnak meg kell találni ebben a megfelelő egyensúlyt. Ráadásul a Z generáció valóban nem képes a fókuszált, tartós figyelemre. Eleinte egyébként ujjongtunk, milyen jó, hogy ha valaki tud egyszerre többfelé figyelni, de ma már azt lehet látni – és ezt kutatások is alátámasztják –, hogy
nagyon könnyen kiéghet, aki folyamatosan multitaskingol.
hvg.hu: És mit tudunk mondani egy gyereknek, miért kell neki megtanulnia a kovalanes kötés vagy a citromsavciklus mibenlétét, ha két kattintással utána tud nézni?
B. E.: A szakemberek egy része azt mondja, hogy a lexikális tudás megszerzése közben a türelem, a kitartás készségét lehet fejleszteni, hogy tudjon várni, tudja a vágyait késleltetni, tudjon egy kicsit szenvedni a kívánt eredményért. Erre később szüksége lesz mindenkinek. Más szakemberek úgy látják, hogy nem kell lexikális ismeretekkel tömni a gyerekek agyát, inkább arra kellene őket megtanítani, hogyan tudnak keresni és szortírozni az információk között, hogyan tudnak problémát megoldani, a kritikus gondolkodásra kellene inkább felkészíteni őket.
hvg.hu: A kritikus gondolkodás kialakulásában az olvasás segíthetne, ami viszont időigényes dolog. Hogy lehetne rávenni a Z generációt?
B. E.: A kötelező olvasmányokhoz a mai gyerekek nem úgy állnak hozzá például, mint a korábbi generációk. Nem biztos, hogy készek rá, hogy épp 6.-ban, 7.-ben olvassák az Egri csillagokat vagy Jókait. Fontos lenne inkább arra törekedni, hogy minden gyerek jusson olyan olvasmányélményhez, ami kedvet csinál neki a további olvasáshoz. Nem kell félni, ha az nem Jókai lesz vagy Gárdonyi. Ha ugyanis a gyerek egy számára nem megléphető nehézségű szöveggel találkozik, az akár egy életre elveheti a kedvét a könyvektől. Márpedig ez nagyon rossz, mert a Z generációnak is nagy szüksége lesz az olvasásra. A regényolvasás lehetőséget nyújtana arra, hogy fejlődjenek szövegértés, kritikai és kreatív gondolkodás, az összpontosítás, az önreflexió és az empátia terén is.
hvg.hu: Továbbra is az a kérdésem, mit tud tenni az iskola?
B. E.: A tanárokon és szülőkön múlik, hogy nyitnak-e a Z generáció tagjai felé, ahelyett, hogy demonizálnák őket. Még akkor is, ha valóban aggasztónak tűnik ez a sok változás: a multitasking, a megosztott figyelem, a folyamatos igény a minél inkább ingergazdag közegre, hogy nehezebb nekik kivárniuk, hogy másképp viszonyulnak a tekintélyhez.
El kell fogadni, és meg kell érteni őket. Egyáltalán nem silányabb ez a generáció, mint a korábbiak, csak a korszak, a korszellem más, amiben felnőnek.
Látom a félelmet, bizonytalanságot is a tanárokban időnként a „rejtélyes Z generáció” felé. Egyrészt azért, mert a fiatalok sok tevékenyége rejtve marad a felnőttek szeme elől, és ami ismeretlen, az félelmetes. Másrészt úgy érzik a tanárok, hogy valamiféle fölényben van velük szemben a Z generáció, mert a digitalizáció nyújtotta előnyökkel jobban tud élni. Ez igaz ugyan, de attól, hogy le tudnak tölteni egy appot, vagy be tudnak állítani gyorsan bármilyen kütyüt, a digitális kompetenciáik még nem magas szintűek, nem beszélve számos más készségről, amit ma is a felnőttek – tanárok, szülők – tudnak nekik megtanítani. Az a jó hír, hogy a Z generáció szemében nem igazán probléma az, hogy a digitális bevándorlók kevésbé értenek a kütyükhöz, és nem teljesen értik a nyelvüket. Nem emiatt lesz a szemükben boomer valaki, hanem attól, ha nem hajlandó belátni a saját hibáit, korlátait, ha csökönyösen ragaszkodik a berögzött módszereihez, és nem nyitott az újdonságokra.
A témában volt egy 2021-es felmérésem, amelyben 700 hazai 13–25 éves fiatal vett részt. Arra kérdeztem rá, hogy a válaszadók szerint mi segítené legjobban a tanárok és diákok között a generációs különbség leküzdését. A legtöbben azt jelölték meg, hogy ha több kötetlen tanulásmentes időt töltenének együtt a tanárok és a diákok. Szinte ugyanennyi diák önkritikát gyakorolt: úgy látták, hogy ehhez nekik is lépniük kell, és azt választották, hogy „ha a diákok tisztelettudóbbak lennének a tanárokkal”, akkor valósulhatna meg a több közös időtöltés. Az őszinteség fontos a számukra, és könnyebben elfogadják azt, ha egy tanár nem ért a digitális dolgokhoz, mint ha valaki tudatosan „fiataloskodni” próbál. Talán érdekes, hogy a legkevésbé azt tartották fontosnak, hogy a tanárok megértsék a diákok által használt szlenget.
hvg.hu: A Z generáció írásbeli és verbális kommunikációja is más, mint az idősebbeké.
B. E.: Az online világban jellemző folyamatosan változó kommunikációs formák természetesen a verbális kommunikációba is beépülnek. Gondoljunk a csetelésre! Ott rövid, tömör üzeneteket használnak, sokszor rövidítéseket, vagy még azt sem, csak egy emojit vagy mémet. Ezzel párhuzamosan a szóbeli kommunikációban is rövidülnek az üzenetek. És sokszor bátortalanabbak a gyerekek szóban, nehezebben megy számukra, mint az emojis, rövidítéses csetelés. Az én generációmnak még az e-mailezés volt a netes kommunikáció legfőbb formája. Megszoktuk, hogy hosszú üzenetek írtunk egymásnak. Ez a mai gyerekektől teljességgel idegen. Ma már az egyetemisták körében is azt tapasztalom (de cégvezetők is panaszkodnak erre), hogy egy e-mailezésben csak a legutolsó információra reagálnak a fiatalok. Ezt sokszor a lustaságukra, hanyagságukra fogjuk. Ez nem feltétlen igaz. Csak számukra az e-mail már szokatlan műfaj.
hvg.hu: Azt látjuk, hogy a gyerekek állandóan játszanak a gépen, ezeknek a játékoknak egy része azonban társasági tevékenység is. Most akkor ez a netes játék elidegenít, magányossá tesz, vagy épp segíti a közösségek kialakulását?
B. E.: Mindenképp van pozitív oldala is a netes játékoknak. Elsőként említeném a nyelvtanulást, óriási segítség, hogy észrevétlenül, játék közben megtanulják az angolt a gyerekek. És valóban, közösségi élményt is nyújthatnak a játékok, ezt a járvány alatt láthattuk igazán. De az is igaz, hogy nem veszélytelen a korlátok nélküli netes játék, mert ezek rendkívül addiktívak. A World of Warcraft mérnök-filozófus kifejlesztője úgy nyilatkozott, hogy ő maga nem is próbálta ki a játékot, mert jól tudja, mennyi időt elvesztegetne vele. Könnyen beszippantja a gyerekeket a videojáték, ha nincsenek korlátok vagy éppen olyan problémákkal – szüleik válása, egzisztenciális gondok, traumák – néznek szembe, ami elől az online világ ad könnyű menedéket. És akkor is, ha nincs alternatívájuk, nincs valami sport, hobbi vagy valami, ami érdekli őket. Ebben a szülőknek óriási felelőssége van.
hvg.hu: Mint ahogy abban is, hogy az egyéb veszélyektől is próbálják megvédeni a gyerekeket. De épp a kamaszok már nem szívesen beszélnek a szüleikkel arról, mi történik a neten velük.
B. E.: Mindenképp szükségük van a gyerekeknek arra, hogy legyen valamilyen iránymutatásuk, rögtön amikor a kezükbe kerülnek ezek az eszközök. A tapasztalat viszont az, hogy nagyon sokszor egyáltalán nem kaptak ilyet. A már említett kutatásom erre is kitért. A megkérdezett fiatal több mint fele nem kapott felnőttől (például szülőtől) semmilyen segítséget, felkészítést, vagy nem folytatott hosszas beszélgetést, amikor megkapta az okostelefonját vagy elkezdte használni a közösségi médiát. Mindössze 20 százalék szerint ismerik és értik teljes mértékig a szüleik, hogy mi történik velük az online közegben.
És mire kamaszok lesznek, már nem feltétlen a szüleiket keresik akkor sem, ha például netes zaklatásba futnak bele. A rendőrséghez viszont kikorú nem tud fordulni felügyelet nélkül. Tulajdonképpen rendszerszinten magukra hagytuk a gyerekeket a netes bántalmazásokkal. A TikTokon, Facebookon lehet ugyan bejelentést tenni, de hatása ezeknek nemigen lesz. A zaklatók pedig nyugodtan folytathatják a tevékenységüket. Ezzel sürgősen kezdeni kellene valamit társadalmi szinten.
