„Homeopatikus varázslások”, hogy lehetőleg ne rokkanjunk bele a jövő évbe – erről szól valójában a karácsony
Ferenc pápa néhány nappal ezelőtt azt kérte a hívektől, hogy legyen idén szerényebb a karácsonyuk, költsenek kevesebbet az ünnepre, és az így megtakarított pénzt küldjék inkább oda, ahol most égetően nagy szükség van rá, Ukrajnába.
De az energiaválság, az infláció, a magas élelmiszerárak sokakat egyébként is arra késztetnek (különösen Magyarországon, ahol az Európai Unióban a legmagasabb volt a pénzromlás mértéke novemberben), hogy idén az ünnepek mértéktartóbbak legyenek. Kevesebb okosóra, kevesebb új tévé, kevesebb fölösleges lakásdizájntermék, több meghittség – gondoljuk ezt most, illetve már azért egy ideje tudjuk, hogy nem éppen jó irányba halad a világ, ha már az ünnepi családi együttlétet is személyi kölcsönből kell fedezni. A Cofidis Hitelmonitor felmérése szerint a magyarok 18 százaléka idén úgy döntött, nem lesz nagy dőzsölés a fa alatt, a maradék viszont átlagosan százezer forint extra kiadással kalkulál karácsonykor.
Nem tudjuk tehát nem költségekbe verni magunkat, de ami rosszabb: már igazán ünnepelni sem tudunk. Legalábbis ezt állítja a 2022-ben Budapestre is ellátogató filozófus, Byung-Chul Han, aki szerint az ünnep a mai ember számára már nem az a szent alkalom, ahol az „idő megszűnik létezni a múló, tünékeny pillanatok egymásutánjaként”, nem az az esemény, ahol „együtt vagyunk az istenekkel, ahol magunk is istenivé leszünk”, ahol a profán hétköznapok élesen leválnak az életünkről, hanem már a karácsonyi szünetet is a saját magunkat kizsákmányoló munkaidőnk alá rendeljük, vagyis arra optimalizáljuk, hogy minél gyorsabban regenerálódva, ismét szét tudjuk hajtani magunkat a sűrű hétköznapokban. A karácsony csak egy ugyanolyan bejelölt rubrika lett a határidőnaplónkban, egy letudnivaló program, mint a fogorvos vagy az okmányiroda.
A mára szinte teljesen letűnt paraszti kultúrában azonban még egész jól tudták, hogyan kell a „szerényebb”, mégis fennköltebb, a hétköznapi robotból valóban kiszakító ünnepet megülni. Ahogy Koltay Erika, a Néprajzi Múzeum néprajzkutató-muzeológusa mondja, a parasztság az a társadalmi réteg, amely a legtovább megőrizte (legkésőbb 1945-ig) a kultúránk sajátos elemeit, hagyományait, ezért ha autentikus karácsonyi tradíciókra vagyunk kíváncsiak, akkor ehhez a társadalmi csoporthoz kell visszafordulnunk. Annál is inkább, mert egy meglehetősen széles rétegről van szó: 1900-ban még a népesség 73,8 százaléka élt községekben, a harmincas években a 63,8 százaléka, a hatvanas években még mindig a 60 százaléka lakott falvakban, míg a kilencvenes években ez az arány már csak 38 százalék körül volt.
A huszadik század elején a paraszti világban a hétköznapok és az ünnepek még valóban élesen szétváltak egymástól, ami abból is fakadt, hogy mivel a hétköznapok általában nagyon kemény fizikai munkával teltek, „ha nem lettek volna ünnepek vagy úgynevezett dologtiltó napok, akkor egyszerűen belerokkantak volna az emberek” – véli a kutató.
Mire megérkezett a tél, már nem volt munka a földeken, így eljöhetett a várva várt nyugalmi időszak, az ünneplés ideje. Vagyis az adventtel induló és vízkeresztig tartó téli ünnepkör, az év legsötétebb periódusa, amely az elcsendesedés nem néhány napja, hanem hosszú néhány hete volt.
Fizikailag, szellemileg és lelkileg is szükség volt erre. Így vagyunk megalkotva, hogy kellenek ezek a nyugodt periódusok, különben begolyózunk. Van egy szociálpszichológiai háttere is ennek, valójában belőlünk fakad az erre vonatkozó igény
– mondja Koltay Erika, vagyis a szükség az ünnepi időszakra szinte már biológiai igény, egy mélyebben gyökerező dolog bármilyen vallásnál.
Még akkor is, ha Jézus születésének napja, amit ugye a keresztény kultúrkörben a karácsonnyal ünneplünk, megkonstruált valóság, hiszen a híres, 325. évi niceai zsinat döntötte el, hogy a Megváltó születésnapját éppen december 25-re kell kitűzni. Ennek egyszerű, praktikus oka volt – teszi hozzá a kutató –, így próbálták tompítani az akkoriban virágkorát élő Mithrász napisten kultuszát. A téli napforduló és/vagy az a körüli időszak szinte minden kultúrában kitüntetett periódus, hiszen a fontos csillagászati esemény során a sötétségbe, a hosszú, mély éjszakákba végre megérkezik a pislákoló fény, és ezzel a remény, hogy lassan ismét tágasabbak lesznek a nappalok.
Nem véletlen hát, hogy az ind és perzsa hitregékből ismert, a világosságot jelentő, egyes történetek szerint szűztől, mások szerint egy szikrából született mitológiai alak születésnapja is december 25-re esett. Mithrász valamikor az első században lett ismert a Római Birodalom területén, de kultusza a háromszázas években élte fénykorát, a Szaturnália – mondja Koltay – pedig a Mithrász születésnapját megelőző hét ünnepe volt, lakomával, tánccal, zenével. Az istenség imádata komoly ellenfele lett a kereszténységnek, amely utóbbi végül sikerrel fojtotta el a mithraizmust, és új fényt hozó istenséget léptetett Mithrász helyébe.
A karácsony, vagyis pontosabban a téli ünnepkör tehát, korához képest viszonylag jól tartja magát, csak időközben az ősi, termékenységvarázsló rítusok mellé fölszedett néhány vallásos jelentésréteget is.
Nem csak vasárnaponként volt adventi hangulat
Az adventi koszorúkészítés hagyománya kifejezetten friss szokásnak számít Magyarországon. Örökzöld ágakból font, gyertyákkal díszített koszorút először egy evangélikus lelkész készített 1839-ben az általa alapított hamburgi gyermekotthonban, de nálunk csak a hetvenes években lett divat az adventi asztaldísz. A régi paraszti kultúra még mással, máshogyan készült a karácsonyra.
Például az olyan kitüntetett napokkal, mint András napja, Borbála, Katalin, Erzsébet vagy Luca napja, amikor általában a fiatalabbak „szerelmi varázslásokkal” ütötték el az időt, vagyis például már András napján, november 30-án a hajadon lányok gombócokba rejtett nevekből jósolták meg leendőbelijük nevét. Luca napján egyebek mellett a fiú gyerekek jártak verselni, „lucázni” a házakhoz, hogy a tyúkok tojáshozama biztosítva legyen a következő évben is. Ilyenkor a házból nem szabadott semmit kölcsönadni, „nehogy odaadjuk a szerencsénket”, ugyanezen oknál fogva a szemetet sem volt szabad kidobni, és a legjobb volt, ha a háziasszony ki sem mozdult otthonról, hogy „jó legyen a kotlás”, sőt varrnia sem lehetett, „nehogy bevarrja a tyúkok fenekét”.
Miklós napja, december 6-a is fontos dátum volt, csak éppen a falvakban nem a ma ismert jóságos, nagypocakos, piroskabátos, kedves mikulások osztogattak szaloncukrot, hanem a Miklós-napi alakoskodók, vagyis a „láncos Miklósok” bottal és álarcban ijesztgették a gyerekeket – igaz, olykor azért ők is adtak ajándékot.
Az adventi időszakra esett a „szálláskeresés” keresztény szokása, amelynek, mai szemmel nézve, erős csapatépítő jellege volt. December 15-én ugyanis néhány család útjára indított egy képet a Szent Családról, amely minden nap más és más házában talált otthonra a közösség kíséretében. Az összegyűlt családok a kép elhelyezésekor egymás otthonában imádkoztak és gyertyát gyújtottak.
Koltay Erika úgy tudja, vannak olyan mai családi csoportosulások, akik önként elevenítik fel a „szálláskeresés” szokását, de a néprajzkutató szerint a betlehemezés is újfent divatját éli: a Felvidéken és Debrecenben is van betlehemes találkozó. Ez a magyar népszokás Ceaușescu kommunista diktatúráját is túlélte, például a Partiumban található Csedregen és Kökényesden, ahol „hét-kilenc csoport is járta a betlehemekkel a településeket szenteste az éjféli mise előtt és után, egészen hajnalig”. Kezdetben az oltárokon betlehemeztek bábokkal, aztán az kiszorult a templomokból, és a népi gyakorlatba ment át. „A bukovinai székelyeknél, akiket többször áttelepítettek, házaló szokásként élt a betlehemezés, avagy a csobánolás, de az 50-es években ezt betiltották, így kultúrotthonokban, vagy egy-egy háznál játszották el a pásztorjátékot titokban. A bukovinai székelyek számára az identitásuk megőrzésének is fontos eleme volt a csobánolás szokása, amit a mai napig megtartottak.”
A szentestének varázsereje volt
Az örök életet jelképező örökzöldek tisztelete és használata már az antik kultúrákban is megjelenik, a Szaturnália idején is fontos díszítőelemek voltak – a német nyelvterületről elterjedő karácsonyfaállítás szokásának tehát gazdag előtörténete van. Ugyanakkor a fenyőfa feldíszítése polgári szokás volt Magyarországon is, a paraszti világban sokáig csak „karácsonyi termőágat” használtak, amit a tiszta szobában, a karácsonyi asztal fölé lógattak.
Általában nem is fenyőgallyakat kötöttek fel, hanem gledícsiából, borókaágból, nyírfából, kökényből készült csokrokat, amelyeket aztán aranysárgára festett dióval, almával, mézeskalácsokkal díszítettek. Szenteste az éjféli miséig böjtös ételek lehettek csak az asztalon – hal, alma, a termékenységet jelentő mákkal ízesített tészta, sütemény, hús nélküli paszulyleves –, a nagy lakomára pedig december 25-én került sor.
Az ételek, a díszek, a bőséges étkezések mind tulajdonképpen homeopatikus varázslások rítusai voltak. A parasztembernél ugyanis a prevenció nagyon fontos volt, a karácsony sok mozzanata a baj, a betegségek megelőzéséről szólt.
Koltay Erika kiemeli, hogy az alma a pirosságával – amellett, hogy Jézust és a tudást is szimbolizálta –, az egészséget is jelentette, ezért azt annyi szeletre vágták, ahányan az asztal körül ültek, hogy mindenki részesüljön az egészségből. Az Alföldön szokás volt a karácsonyi asztalról a piros almát betenni az állatok itatóvizébe is, hogy azokat semmiféle kór ne vigye el később. A kutató így magyarázza az almának tulajdonított bűverőt: „A szentestét a hit szerint átjárja a Szentlélek ereje, vagyis minden, ami a karácsonyi asztalon van, nemcsak önmagában egészséges, de a Szentlélek erejétől megszentelődve még hatásosabbá válik.” Védelemről gondoskodott az ősi gondűző, a fokhagyma is, melynek gerezdjeit ilyenkor mézbe mártva fogyasztották el; és szenteste az asztal alá szalmát, szerszámokat, terményeket tettek, hogy például az így „megáldódott” vetőmagból egészséges, erős búza nőjön, a különleges erővel felruházott szalmából meg vízkeresztkor raktak az istállóba az állatok alá.
Semmit sem bíztak a véletlenre: a karácsonyi abroszból vetették később a búzamagot, bízva a láthatatlan védőpajzzsá avanzsált terítő erejében, de még a vacsora után megmaradt „áldott” morzsát is eltették, és azt vagy tűzre dobták, hogy a házra hozzon védelmet, vagy ha egy jószág megbetegedett, akkor annak a terményébe keverték.
Mágikus szavak
Az áldás a karácsony legfontosabb velejárója az európai kultúrkörben. Védelmező erőt tulajdonítottak a bolgárok vagy a délvidéki emberek a szenteste meggyújtott karácsonyi tuskónak is, amelynek egész éjjel égnie kellett, és amelytől a karácsonyi gyertya lángját is kölcsönözték. Úgy tartották, hogy a fatörzsből vagy rönkből maradt parázs, hamu mágikus ereje kihat az egész következő évre. De az itthon is egyre népszerűbb fagyöngy is áldást hozott a skandinávoknál: a mitológia szerint mikor Frigg istennő fiát megölték, ő elsiratta a gyerekét, könnyeiből pedig fagyöngyök lettek. Az istenség ezekkel kente be Baldúr sebeit, ezzel visszahozva fiát az életbe. A hagyomány úgy tartja, hogy akik csókot váltanak a fagyöngy alatt, azoknak szerencsés, hosszú házasságuk lesz egymással.
De nemcsak az ételeknek, növényeknek tulajdonítottak varázserőt karácsonykor a régi időkben, hanem a szavaknak is. Szent István napján (december 26.) regösök járták a falvakat, és jókívánságok özönével árasztották el a gazdákat, hogy azoknak legyen elég terményük és jószáguk jövőre is. Vízkeresztkor a pap vagy a gazdasszony szentelt vízzel szentelte meg a házat, amely védelmet adott az ott élőknek a bajok ellen. Az országban több helyről ismert a háromkirályjárás szokása, amikor is a királyoknak beöltözött fiúk, lányok házhoz mentek jókívánságokat osztani. „Mikor elköszöntek, az ajtófélfára vagy az istálló ajtajára felírták a GMB betűket (vagyis: Gáspár, Menyhért, Boldizsár), ezzel jelezvén, hogy az illetőnek már áldott a háza.”
Koltay Erika szerint az advent időszaka kezd ismét egyre fontosabb lenni az emberek számára, „egyre inkább azt látni, hogy szeretnénk visszahozni valamit az elcsendesedésből”. Ha más nem is, szerinte a koszorún a gyertyagyújtás alkalmat adhat arra, hogy legalább vasárnaponként félórára eljöjjön a „megnyugvás időszaka, az ember várakozzon. Ha nem is Jézus születésére, mert nem vallásos, de a karácsonyra, a szeretet ünnepére vagy arra, hogy a család újra együtt lehessen.”
