Hogyan lehet két lábbal a földön maradni, miközben felfordul körülöttünk a világ?
Szüksége van-e a világnak még egy Michelle Obama-könyvre? Ha kicsit is körülnézünk, azt kell, hogy mondjuk: igen. És Obama – ma már nem annyira first lady, mint inkább sztárszerző minőségében – részben abból a megfontolásból írta a legújabb könyvét, hogy körülnézett, és nem tetszett neki, amit látott. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Belső fényünk nagyjából épp akkor jelent meg, amikor Donald Trump bejelentette, ismét indul az elnökségért a következő választáson.
De ha nem is lebegne Amerika és a világ felett egy újabb Trump-mandátum lehetősége, kihívásból, felfordulásból, bizonytalanságból, előítéletből, félelemből így is van épp elég. Michelle Obama második könyves nekifutásával gyakorlati eszköztárat próbál az olvasó kezébe adni, hogy ezeket a megpróbáltatásokat ne csak elviselje, hanem adott esetben okosabban, erősebben jöjjön ki belőlük. Ehhez pedig, akárcsak a memoárjában, a saját életét és tapasztalatait teszi ki az asztalra.
Obama eligazítást kínál káoszban, amit életnek nevezünk, megmutatja, hogyan lehet két lábbal a földön maradni, miközben felfordul körülöttünk a világ. Ebből a szempontból nem is érkezhetett volna jobbkor a Belső fényünk.
És akkor a címről. Senkit ne tévesszen meg ez a kicsit ezo, kicsit cukros, kicsit ájtatos két szó. A Belső fényünk (angolul: The Light We Carry) tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy mindannyiunkban ott van az élet, amit azonban nagyon könnyen takaréklángra csavarhatnak a körülmények, a történések, a felnőtt lét kötelezettségei és buktatói, és persze mi magunk is – ennek a felelősségét soha nem vitatja el a szerző, és milyen jól teszi, mert így működnek igazán az eszközök, amelyeket egy jó, egy értelmes élethez kínál. Hatalommal ruházza fel az olvasóját, hogy cselekvője, ne pedig elszenvedője legyen a saját életének.
Igen, ez egy önsegítő könyv a szó legjobb értelmében, a tanácsok és felismerések, amelyeket Obama kínál mégsem lesznek émelyítőek, ami részben a szerző jól adagolt őszinteségének és hitelességének köszönhető: nem mindentudó guruként állítja be magát, hanem valakinek, aki félelmeken, kudarcokon és emberi hibákon keresztül jutott el valamiféle életbölcsességig, és ha már ott van, van olyan jó fej, hogy ezt meg is ossza másokkal.
Ha ez még mindig elvontnak és elméletinek hangzik, az csak azért lehet, mert még nem domborítottuk ki, hogy a Belső fényünk mennyire gyakorlati könyv. Michelle Obama a saját élettörténetein, a barátai, a családtagjai, a menet közben összegyűlő ismerősei és persze Barack Obama példáin keresztül vezet rá összefüggésekre, és segít abban, hogy hogyan verekedjük ki magunkat a saját hülyeségeinkből. Mindezt meleg, baráti hangon, egyszerre elnéző és bátorító tónusban előadva. (A könyvből nem maradhat ki persze Barack Obama sem, ismét betekintést kapunk a kapcsolatukba, a házasságról pedig olyan életszagú és megható eszmefuttatást ad, amelyet az úgynevezett családbarát politikusok sosem tudnának megugrani.)
Arra, hogy mi is a feladata egy first ladynek, mit is kellene csinálnia a Fehér Házban, nem igazán vannak fix szabályok, arra pedig még kevésbé, hogy mihez kezdjen magával egy ex first lady, miután kiköltözött a Fehér Házból. Michelle Obama viszont minden jel szerint magára szabta mindkét szerepet, és a szó leghasznosabb értelmében vált példaképpé. Bár sem first ladyként, sem ex first ladyként nem volt hivatalosan hatalma, Obama felismerte, hogy a Flotus platformja mekkora befolyást biztosít számára. De ahhoz, hogy ekkora rocksztár legyen, sem a platform, sem a befolyás nem elég – ehhez kellett Michelle Obama személyisége, habitusa és ambíciója is, és persze az, hogy kapcsolódni tudjon az emberekhez. Képes éreztetni a hallgatóságával valamiféle bensőségességet, el lehet hinni neki, hogy „valódi”, miközben azt látjuk, mennyire félelmetesen magabiztos. De mindig megmutatja a magabiztosság mögött rejlő munkát és küzdelmet.
Belső fényünkbenmegmutatjamegmondja –A könyv egy nagyon erős képből bomlik ki, amely egyszerre világít rá a megírása mögötti motivációkra, és annak a hozzáállásnak a gyökereire is, amelyek Obamát a reflektorfényben és azon kívül is meghatározták. Rögtön az első oldalakon ugyanis a szklerózis multiplexben szenvedő, pontosabban azzal együtt élő apját idézi meg. Az SM diagnózisa volt az, amely az egész családot felismerésre kényszerítette:
kénytelenek voltunk megtanulni, hogy nem vagyunk teljesen urai a saját életünknek.
Először csak egy bot jelent meg a chicagói házukban, „a szklerózis multiplex első győzelme”, ezt a botot azonban a család nem akart másnak tekinteni, mint hasznos eszköznek, amely „védelmet nyújtott, és amelyre szükség esetén támaszkodni lehetett.” Majd jött az alkartámaszos mankó, a motorral hajtott kerekesszék, végül a speciális autó, amelyben mindenféle emelők és hidraulikus berendezések végezték el azt, amire az apja teste már nem volt képes. Az egyre nehezebb kihívások közepette az egész család egyre inkább ragaszkodott az apai mottóhoz:
ha elesel, felállsz, és mész tovább.
Ez a családi imprint izmosodik életfilozófiává a könyvben, amikor Obama kinyitja a maga szerszámosládáját. „Hogy apám szerette-e ezeket a dolgokat, vagy szerinte megoldották-e minden problémáját? Egyáltalán nem. De szüksége volt rájuk? Igen, egyértelműen. Erre valók a segédeszközök. Segítenek, hogy egyenesen járjunk, megőrizzük az egyensúlyunkat, és könnyebben együtt élhessünk a bizonytalansággal. Segítenek, hogy talpon maradjunk a viharban, és akkor is boldoguljunk, ha úgy érezzük, hogy kicsúszik az irányítás a kezünk közül. És segítenek továbbmennünk, akkor is, ha nehezünkre esik, akkor is, ha a beteg idegsejtekhez hasonlóan mi is elveszítjük a védőburkunkat.” Mondjuk úgy, hogy Obama a pragmatikus remény marketingese.
Michelle Obama, miközben univerzálisan használható életvezetési eszközöket próbál meg átadni, nem tud elvonatkoztatni a kortól, amelyben élünk, és nem is akarja függetleníteni magát és az észrevételeit a politikától. Végül is a könyv egyik nyitó gondolata is a külső történésekre adott reakció. A politikai válság, a megosztottság, a gyűlölködés miatt érzett tehetetlenséget és dühöt tette kezelhetővé, becsatornázhatóvá azzal, hogy kötni kezdett. „Azokon a napokon, amikor az agyam már csak vészforgatókönyveken pörög, és katasztrófákat vetít előre, amikor megbénít a tehetetlenség érzése, és elhatalmasodik rajtam a nyugtalanság, előveszem a kötőtűt, és adok egy esélyt a kezemnek, hogy a csendes kattogással kivezessen ebből az állapotból.” A kötés nemcsak kreatív hobbi lesz, hanem metafora, amely visszatükrözi az életet magát: „A kötés során megtanultam, hogy – mint az élet oly sok más területén is – apró szemek sorából épül fel a nagy minta.”
Obama a saját tapasztalatán keresztül felvillantja a lehetőségét annak, hogy meg lehet birkózni a világgal, de azt is, hogy mennyi mindent kihagyunk, mennyire megnehezítjük a dolgunkat, ha nem fordítunk figyelmet a jelentős erővel rendelkező apró, jelentéktelen dolgokra – mint amilyen a kötés.
És ha már a szemek összefonódásáról van szó, a kötés metaforájából kitekintve súlyos társadalmi, politikai, világpolitikai kérdéseket is feszeget, és a történésekre reflektálva értékeli újra a még first ladyként hangoztatott ars poeticáját. Michelle Obama egyik legemlékezetesebb szlogenje volt az életfilozófiának is beillő mondat: „Ha ők mélyre süllyednek, mi akkor is magasan tartjuk a mércét” (When they go low, we go high), amely először a 2016-os demokrata párti konvención mondott beszédében hangzott el, és a frusztrációval, a próbatételekkel szembeni önmérséklet mottójává vált. (Pedig akkor, amikor Hillary Clinton mellett kampányolt, még csak sejthette, hogy a Trump-elnökség mennyi frusztrációt és próbatételt hoz majd.) Ahogy később magyarázta, ez a stratégia nem az érzelmek, a fájdalom kiiktatását jelenti, hanem azt, hogy a reakciónak tükröznie kell a megoldást, vagy legalábbis a törekvést rá, és nem szabad a haragból vagy a bosszúvágyból kell erednie. Az elmúlt években többször szembesítették azzal, hogy vajon a mérce magasan tartásához ragaszkodni kell-e még akkor is,
A Belső fényünk egyik legfontosabb következtetése, hogy igen, még mindig. „Meg kell próbálnunk továbbra is magasan tartani a mércét. Újra és újra el kell köteleznünk magunkat emellett. A tisztesség fontos. Mindig is az lesz. Egy eszköz a kezünkben” – tart ki a hitvallása mellett. Ami egyúttal válasz arra is, hogy mégis miért kellett megírni ezt a könyvet, amely szervesen reflektál a korra, amelyben élünk. Amelyben egyrészt mélyen összefonódnak a közéleti és a személyes ügyek, és amelyben félelmetesen könnyű csak reagálni a dolgokra. Ennek következményeként, ahogy Obama fogalmaz, „a harag, fájdalom, csalódás és pánik gyorsan el tud terjedni.
A tájékoztatás és félretájékoztatás sebessége egyformának tűnik.
Michelle Obama ebben a kaotikus zajkeltésben teszi fel a kérdést, amelyre végig válaszokat és eszközöket kínált a könyvében:
Csak reagálunk, vagy tényleg válaszolunk a problémákra?
Ebből a szempontból időszerűbb nem is lehetne, hogy valaki felrázzon minket, és a szemünkbe mondja: „Nem tudhatjuk biztosan, mit hoz a jövő, de fontos emlékeznünk rá, hogy nem vagyunk tehetetlenek.”
