Hogy gyászoljunk valakit, akit még el sem temethetünk?
Megérkezett a valaha élt legeredményesebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt haláláról, pontosabban az ő halálát feldolgozni kénytelen feleségéről, Sterczer Hildáról szóló film, a Magasságok és mélységek. Aki azt várná, hogy Csoma Sándor, első nagyjátékfilmes rendező és forgatókönyvíró filmje bemutatja a 2013-ban a világ harmadik legmagasabb hegyén, a Kancsendzöngán meghalt Erőss életének elképesztő momentumait – tíz nyolcezres hegy megmászását, amelyek között ott van a Mount Everest vagy az egyedül, háttércsapat nélkül megmászott Nanga Parbat, és két csúcs, amelyeket a sportoló már művégtaggal teljesített – az csalódni fog.
A Magasságok és mélységek nem a hófödte hegycsúcsok között, a jég birodalmában az ép ésszel alig felfogható kihívásoknak, éles döntési helyzeteknek kitett, a halálzónában mozogva emberfeletti teljesítményt produkáló hegymászók filmje, és nem ismerjük meg belőle sem Erőss erdélyi gyerekkorát, sem a halálának pontos körülményeit. Hamis is lenne, ha azokat az órákat próbálná meg rekonstruálni a film, amelyeknek a történéseivel egyedül Erőss Zsolt lehetett tökéletesen tisztában a Kancsendzönga csúcstámadása utáni leereszkedéskor, és amelyeknek tragikus következménye lett, hogy Erőss társával, Kiss Péterrel együtt örökre a hó fogságában ragadt.
A magaslati, heroikus küzdelmek helyett Csoma Sándor inkább arra figyelt, hogy miközben Erőss a végsőkig harcolt az elemekkel, mi történt odahaza a rá váró, majd hirtelen megözvegyülő feleséggel és anyával, Hildával.
Ahogy a film díszbemutatóján a producer, Sümeghy Claudia fogalmazott: nem volt egyszerű szponzort találni az alkotáshoz. Sok szóba jöhető támogató visszautasította a szponzorációt, mert a film nem a „férfi hőst”, hanem „a női hőst” ünnepli. De nyugodt szívvel leírhatjuk, hogy most már bánhatják az elforduló cégek, hogy nem szerepel ott a nevük egy olyan többrétegű, intim és jó ízléssel megcsinált film mellett, mint ami a Sterczer Hildával való szoros együttműködés, illetve a vele készült interjúkötet (A Hópárduc felesége) alapján végül megszületett. A kevés pénzből összerakott alkotás látványos jelenetek, szélesvásznú havas táj nélkül is, visszafogott képekkel és pontosan kimért (se túl sok, se túl kevés) színészi játékkal is el tud mesélni egy nagyon megindító történetet.
Bár a Trill Zsolt alakította Erőss ebben inkább csak szellemként, a felidézett emlékekben van jelen, és ugyan átfogó lélektani elemzést nem kapunk a hegymászóról, a film első rétegében Csoma Sándor mégis okosan csepegtet információkat a hegymászólétről és Erőss Zsolt személyiségéről is – aki finoman fogalmazva sem volt az a virágot adó, romantikus típus – úgy, hogy közben végig Pál Emőke szuggesztív alakításán, vagyis Hilda traumáján marad a fókusz.
Az embereket annak idején különösen foglalkoztatta, hogy mégis hogy képes valaki a hegyen kockára tenni az életét, ha otthon várja a család, a feleség, a gyerekek; és miféle elvetemültség kell ahhoz, hogy valaki inkább amputáltatja a lábát csak azért, hogy protézissel még tudjon hegyet mászni, mintsem, hogy egy bicegő lábbal örökre elbúcsúzzon a szédítő magasságoktól. A szenvedély, a himalájai hegymászás, mint életforma és személyes kiteljesülés, illetve a másokért érzett felelősség, a lemondás, az önmegadás, a kompromisszumok, az alkalmazkodás közötti vélt vagy valós ellentmondások érdekelték a laikus embereket Erőss és Sterczer történetében, és ezek a dilemmák megjelennek a filmben is, de sohasem didaktikusan.
Az író-rendező nem ítélkezik sem Erőss, sem az őt maximálisan elfogadó és támogató partner döntései fölött, de jól eltalált mondatokkal érzékelteti, hogy kapcsolatuk semmiképpen sem volt átlagosnak mondható, a hegymászás olyan erővel volt jelen az ő életükben, hogy olykor az mindent felülírt.
Ez érzékelhető például akkor, amikor az ugyancsak mászó Hildának a filmbéli Erőss Zsolt azt ecseteli, hogy van az a helyzet, amikor a társnak ott kell hagynia a másikat a hegyen, hogy legalább egyikőjük életben maradjon. Hilda tiltakozik – ő márpedig biztosan nem hagyná fent a férjét. Csakhogy a Himalájában nincs helye a szentimentalizmusnak, az oxigénben ritka, száraz magaslati levegő szabályai magasról tesznek az emberi érzésekre (lévén, hogy az már nem az ember birodalma), így Erőss keményen válaszol: én is otthagynálak, Hilda. Rideg, durva mondat ez, de ahogy Földes András kollégánk korábban az Indexen fogalmazott: „Abban a magasságban minden, amire itt lenn evidenciaként tekintünk, más színben tűnik fel. A halál lehetősége hozzátartozik a himalájai mászáshoz, az alpinisták számára ez természetes dolog.”
Ez, a civil ember számára normálisnak vélt lét furcsán kifacsart B-verziója, a hegymászólogika határozza meg Hilda és az extrém sportot űző férje kapcsolatának a dinamikáját is, de a film túlmutat az ő konkrét történetükön.
Azáltal ugyanis, hogy megteszi Hildát főszereplővé, tulajdonképpen azokról az emberekről is szól, akik akár jelentős áldozathozatallal, a háttérben minden feltételt biztosítanak ahhoz, hogy a másik fél nyugodtan kibontakozhasson.
Persze, a Magasságok és mélységek a gyász filmje is. Aki veszítette már el közeli hozzátartozóját, tudja milyen hihetetlen nehéz feldolgozni azt, hogy aki az egyik pillanatban még létezett, még beszéltünk hozzá, a másik pillanatban már egy élettelen test csupán. Hát még milyen nehéz lehet elfogadni ezt a helyzetet akkor, amikor a másik elvesztésére mindössze az események logikus egymásutánisága alapján (vagyis, hogy két napja van 8000 méter felett, nincs tehát rá esély, hogy még életben legyen....), vagy mások szavaiból kell következtetnünk (mint ahogy Kollár Lajos expedícióvezető is folyamatosan tájékoztatta Hildát telefonon a himalájai történésekről). A halál bizonyosságáról azonban nincs lehetőségünk a saját szemünkkel, a saját érzékszerveinkkel meggyőződni, és ez olyan, mint elfogadni valakinek az elvesztését bemondás alapján. Az agy akceptálja, az ösztönök a legkevésbé sem. Hildának és a gyerekeinek viszont csak ennyi adatott meg; a szavak, a józan ész diktálta logika alapján elfogadni egy apa, egy férj elvesztését. Úgy kellett tőle elbúcsúzniuk, hogy még csak eltemetni sem tudták őt.
A film a gyászfolyamat nagyon vegyes érzelmeivel zsonglőrködik kezdve attól a pillanattól, hogy Hilda megtudja, bajba keveredtek a mászók a Kancsendzöngán. A suspense eszközével él a film: mi már tudjuk, hogy bekövetkezett a tragédia, miközben a feszült órákban Hilda még imádkozik a csodáért, és próbálja nem mutatni a gyerekek felé elhatalmasodó aggodalmát. Aztán, mikor még senki sem meri kimondani, hogy bekövetkezett a tragédia, racionális és olyan ember lévén, aki pontosan tudja, hogy a csúcs közelében minden elvesztegetett perc eggyel közelebb sodorja a hegymászót a halálhoz, ő lesz az első, aki kimondja: a férje ottmaradt a hegyen.
A megözvegyült nő különleges helyzetbe kerül abban a tekintetben, hogy párja ismert ember, ezért a sokkszerű élményt az emléktábla-avatások, az újságírói kérdések megválaszolása, a tévéstábok kiszolgálása miatt nincs ideje megemészteni. Nem sok nyugtot ad neki a nyilvánosság ahhoz, hogy a gyászával törődjön, ám, amíg maga nem tudja elkezdeni a saját traumájának feldolgozását, a gyerekek fájdalmán sem tud anyaként enyhíteni. Kétségbeesetten próbálja fenntartani hát csonkán maradt családját, információkkal kiszolgálni a sztorira éhes újságírókat, és megtartani a hétköznapok normalitását, mintha mi sem történt volna, miközben szinte fáj a rá telepedő üresség.
A gyászban éppen akkor viselkedik az ember a legirracionálisabban, ha racionális próbál benne maradni. Pedig a gyászszituáció stádiumai épp olyan zaklatottak, a józan észt alaposan próbára téve, ahogy azt a film is bemutatja. A magukra maradtak túlélése, az elhalálozással kapcsolatos ügyintézések gyakorlati oldalán túl ott van a düh, a lelkiismeret-furdalás, az elviselhetetlen kín és reménytelenség, és a hullámokban ránk törő (mit törő: mellkason vágó) érzelmek: a másik hiányának bevillanása, a másik illatának váratlan felbukkanó emléke.
Pál Emőke természetes játékán keresztül végig vezet minket a film ezen a nagyon nehéz úton egészen addig, amíg Hilda át nem meri engedni magát a fájdalomnak, megkezdve ezzel a gyászmunkát.
Ebben a filmben, a címével ellentétben valójában nincsenek magasságok, csak mélység van. Vagyis pontosabban az igazi magasság éppen a legnagyobb mélység a történetünkben. A filmbeli pszichológus a hegymászós metaforával élve azt mondja: nem a csúcsra felérni, hanem onnan lejönni a legnehezebb; a végkimerülés szélén vegetálva, mégis megfontoltan, biztonsággal, gyorsan leérni a táborba. Csakhogy bármennyire is siettetné az ember az ereszkedést, nem lehet meggyorsítani, ahogy a gyász folyamatát sem lehetséges megsürgetni. Hildának viszont el kell indulnia az élet legnehezebb szakaszán, a csúcsról lefelé.
