Hihetetlenül kemény ez a háborús film, nem csoda, hogy Oscart fog kapni
Maga, Paul Bäumer, hajnalra biztosan elesik
– mondja a szakaszvezető a frissen besorozott újoncnak, valahol az első világháború nyugati frontja környékén, Németországban, és nem csak a mondat nyers brutalitása iszonyú ebben, hanem az is, hogy mi, száz évvel később már sejtjük: Paul Bäumer lehet, hogy jobban járt volna, ha a jóslat igaznak bizonyul.
Ezt persze lehetne mondani egyszerűen az iskolai történelemórák miatt is, ahol megtanították, hogyan vált köddé a „hősies háború” mítosza az első világháborúval, a gáztámadásban szétégett tüdejű, felfoghatatlan kínok között, mocsokban elpusztuló katonák ezreinek halálával, a kardos lovasok helyét átvevő nehézfegyverzettel és az állóháborúval, aminek következtében a nyugati front négy évig szinte nem is mozdult, emberek százezrei haltak meg gyakorlatilag a semmiért, százméternyi, agyagos, bombatölcséres földnyelvekért, amelyek két nap múlva újra az ellenségé lettek. A mondat, hogy „nyugaton a helyzet változatlan”, négy évig mindennap igaz volt.
Ezt a mondatot tette halhatatlanná Erich Maria Remarque 1928-as regényével, amelynek ezt a címet adta, és amelynek a címét mindenki ismeri, de így száz évvel később a tartalmát már jóval kevesebben. De a regénynek most kinéz egy újabb reneszánsz, miután – több korábbi film után – elkészült belőle az első német adaptáció is, amely szinte borítékolhatóan megkapja márciusban a legjobb nemzetközi film Oscar-díját, hiszen a Filmakadémia annyira szerette, hogy nem amerikai filmként szokatlan (bár nem példátlan) módon nemcsak itt, de a legjobb filmek között is jelölte, összesen pedig kilenc szoborra esélyes, és annak ellenére, hogy német film, némi brit koprodukciós hozzájárulás elég volt ahhoz, hogy taroljon a brit filmdíjon, a BAFTA-n is.
A filmnek ugyanakkor nem sok köze van a regényhez: a nevek stimmelnek, és egy-két jelenet ötlete is a könyvből származik, de Edward Berger író-rendezőt és forgatókönyvíró-társait egészen más érdekelte, mint annak idején Remarque-ot. A regény annak adja megrázó leírását, mit él át az ember, az iskolapadból a frontra ráncigált kisember a lövészárokban vagy a lövészároktól csak pár méterre, a folyamatos gépágyútűz miatt mégis áthatolhatatlan távolságra egy bombatölcsér fenekén vagy a tábori kórházban, ahol egyszerűbb amputálni, mint gyógyítani vagy az eltávon, amitől csak még rosszabb lesz minden, mert az emberből kipárolog mindaz a szemellenzős, a felfoghatatlant elfogadhatóvá tompító elmeállapot, amit nagy nehezen a magáévá tett a fronton, és hogy hogyan jut el az ember először oda, hogy gondolkodás nélkül agyonszúr valakit, aztán oda, hogy rájöjjön, a haldokló is ugyanolyan ember, mint ő, gépíró volt valahol Franciaországban, majd amikor újra visszatér a lövészárokba, megint csak oda, hogy de hát igenis teljesen természetes volt ölni.
Hogy hogyan öl meg valamit az emberben maga az ölés.
Persze, ilyesmik is benne vannak a mostani filmben, de az mégsem erről szól. Amíg a regényben az élettel össze nem egyeztethető tapasztalatok kényszerű megélése az, ami felkavar, addig a film egészen mást mutat meg sokkolóan, keservesen és a tehetetlenség-érzés miatt fullasztóan. Már az első, a valódi cselekmény előtti – és a regényben a film nagyobb részéhez hasonlóan még utalásszerűen sem szereplő, teljesen saját – képsor is zseniális. Egy fiatal, Heinrich nevű kiskatonát látunk a fronton, lő, menekül, megint lő, szúr, végignézi a bajtársai halálát, túlél. Egy ideig biztosan. Aztán új jelenet kezdődik: gimnazista nagykamaszok nevetve készülnek a frontra, hiszen elmondták nekik, hogy a harc férfias, hősies, kiváló móka lesz. Sorban állnak az egyenruháért a sorozás után, egyikük kézbe kap egy rend öltözéket, de visszafordul, hogy elnézést, ez valaki másé lesz. Ott van benne Heinrich neve; a kis lyukat szív fölött már összevarrták a szorgos varrónők, sok ezer másik zubbonyhoz hasonlóan. „Valószínűleg kicsi volt rá. Gyakran megesik”, hazudja a tiszt, és gyorsan kitépi a cetlit. Majd kerül bele új név. Aztán talán újra össze is lehet majd varrni.
Ez az új Nyugaton a helyzet változatlan erről szól: a bepalizott kisemberekről, akikkel odaföntről elhitetik, hogy hazafias okokból nemes, szép és főképp faék-egyszerűségű feladatot teljesítenek majd, pár nap múlva lehet is bemasírozni diadalmasan Párizsba, ennyi az egész. Arról a valóban faék-egyszerűségű helyzetről, miszerint ezek a kisemberek, a gimnáziumból vagy a gyártósorról pár hét alatt „kiképzett” kisemberek azok, akik megvívják azoknak a háborúját, akik viszonylag biztonságos szobákban döntenek a történelem nagy kérdéseikről, és akik vagy nem is látták még, mit tesz az ember ép eszével, testével a háború, vagy a tisztiszobák nyugalmából megtehetik, hogy nem foglalkoznak vele.
Akik hangzatos, nemes szavakkal – hazafiasság, nemzet, hősiesség, anyaföld – üzletelnek, és mások kínhalálával fizetnek érte,
és minél tovább ragaszkodnak az üzletükhöz, annál magasabbra nő az ár: egyetlen olyan parancs, mint hogy „akkor sem vonulunk vissza”, tízezrek értelmetlen halálába kerül. Ez a film arról szól, hogy mi az áruk ezeknek az eszméknek, ezeknek a szavaknak, és hogy valójában már a szavak is abszurd módon hazugok, mert nem, nincs olyan, hogy „dicsőségesen elesni”, csak olyan, hogy arccal a sárba zuhanni, és tehetetlenül érezni, ahogy a szájon kifolyik a vér, amíg végleg nem győz a test fölött a fájdalom. Hogy a háború a végső, a legsúlyosabb diktatúra, és nem, nemcsak az ellenség felett, nemcsak abból a nyilvánvaló okból, hogy az egyik nép fiai lemészárolják a másik nép fiait, hanem azért, mert a saját néped vezetői mészároltatnak le téged annak a népnek a nevében, amelynek te is tagja vagy, téged mégis kihagynak a döntésből.
© Netflix / Reiner Bajo
És most – a filmet 2022 őszén mutatták be először, azóta érhető el a Netflixen – nem igazán lehet úgy nézni ezt a filmet a haláluk felé masírozó, átvert kiskatonákról, hogy ne Oroszország Ukrajna elleni háborúja jusson az eszünkbe, ne azokat a képeket lássuk magunk előtt Ukrajnából, amikor szerencsétlen, elavult, ócska eszközökkel és nevetséges ruházattal ellátott, kötelezően besorozott orosz kiskatonák úgy ki vannak hűlve és le vannak gyengülve a semmi közepén, ahová Putyin zavarta őket, hogy akkor sem keresnek már fedezéket, amikor melléjük hullik bomba. Ebben tud (viszonylag) újat mutatni még ma is ez a film, száz évvel az első világháború után: az, hogy borzasztó ott lenni, ahol támad az ellenség, evidens, de arra kevesebben gondolnak, hogy támadást vezetni is borzasztó, és csak kevesen vannak – ha vannak egyáltalán – a támadók között is, akik azért vannak ott, mert ott akarnak lenni. Valamivel többen azok, akik otthon még azt hitték, hogy ott akarnak lenni, és amikor megértik, hogy nem, már késő.
Edward Berger mindezek érdekében egy teljesen új „történetszálat” adott hozzá Remarque-hoz: míg az végig Paul Bäumer szemszögéből, alulnézetből írja le az eseményeket, ennek a filmnek jó része tisztek és politikusok között játszódik. Végigkövetjük, ahogy a vezetők eljutnak addig a bizonyos compiègne-i vasúti kocsiig, amelyben aláírták a gyakorlatilag a németek feladását jelentő fegyverszüneti egyezményt. És a film még ehhez a témához is hozzászól, mert az aláírás jeleneteivel Berger azt mondja: a rossz, a nemhogy igazságtalan – hiszen ilyen helyzetben mégis hol lenne az igazság? –, de a másik felet semmibe vevő béke nem béke, csak egy gyújtózsinór a puskaporos hordóhoz: lehet hosszú, lehet nagyon hosszú, de ha ég a vége, akkor a hatás előbb-utóbb mindenképp elkerülhetetlen. De a film nem akar filozofálni az igazság mibenlétéről, egyszerűen csak kijelenti: minden, aminek nem az a végső célja, hogy emberéleteket mentsenek meg általa, embertelen. Naivnak talán lehet nevezni, de az álláspont mély humanizmusa akkor is nagyon szép.
© Netflix / Reiner Bajo
Ugyanakkor akárhány Oscart is kap meg majd a film, az nem csak a humanizmus és nem csak Ukrajna miatt lesz. A Nyugaton a helyzet változatlan máskülönben is nagyszerű, még azt is egész könnyű elnézni neki, hogy a csatajelenetei sokszor túlzottan is hollywoodiasan hatásvadászok, ami talán akkor csúcsosodik ki a leginkább, amikor a lövészárokban közelharcoló katonák egyszerre veszik észre, hogy mellettük hever a földön a pisztoly, és egyszerre nyúlnak érte, ami már a néggyel ezelőtti Tom Cruise-filmben is izzadtságszagú volt, nemhogy itt; és persze a történelmi hitelességet sem lehet feltétlenül megtalálni minden jelenetben.
Ugyanakkor a technika fejlődése máris indokoltabbá teszi eggyel, miért érdemes még száz év után is az első világháborúról filmet forgatni: minden jelenet annyira látványos, hogy az sokkal mélyebb átélhetőséget tesz lehetővé. Azaz a fantasztikus látvány nem puszta szemmasszírozás, hanem nagyon is célja van: hogy mélyebbre menjen, aminek kell, hogy mélyebben érezzük magunkat is sárban, még inkább a saját arcunkhoz kapjunk, amikor Paul arcát borítja centi vastag, barázdásra száradt sár, még inkább fulladozzunk, amikor a frissen besorozott kiskatonák pánikrohamot kapnak a lövészárok bunkerében. (Ugyanakkor a streamingkorszak alapparadoxona is igaz a filmre: a minden korábbinál látványosabb filmek egyenesen a mobiltelefonok, laptopok, legjobb esetben is otthoni tévék képernyőire kerülnek a nagyvászon helyett.)
© Netflix / Reiner Bajo
Persze nem csak a látvány miatt ennyire hatásos a film: Berger hihetetlenül tehetséges a hatáskeltésben, és ebben remek partnereket talált, például James Friend operatőrt vagy Volker Bertelmannt, akinek nem is a zenéje az igazán emlékezetes, hanem az, ahogyan három elektronikus hang vissza-visszahozásával milyen különleges atmoszférát tud teremteni, és hogy mennyire különleges, vészjósló és szokatlan az a trükkje, hogy a film bizonyos pontjain minden más zene nélkül csak a pergődob szólal meg. Mégis, a film legfontosabb erénye az, ahogyan a forgatókönyv képes átélhetővé tenni a szélsőséges helyzeteket, ahogy finom eszközökkel adagolja az információkat (lásd a levélolvasást a latrinán, amikor Paulnak egy pillanatra megbicsaklik a hangja), na meg maga az új, Remarque-tól messzire rugaszkodó sztori, a fontos szereplők újabb és újabb váratlan halála és azok módja, ahogyan mindez képes megértetni velünk a kiábrándultság szélsőséges mértékét vagy a sors kegyetlenségét messze túl azon is, hogy valakit agyonlőnek a fronton.
Csupa kiváló ötlet sorjázik a film vége felé; a maga végtelen kegyetlenségében remek, ahogyan Berger behozza azt a tényt, hogy az 1918. november 11-én, délelőtt 11 órakor életbe lépő tűzszünet előtti órákban, sőt szó szerint percekben még 2700 ember halt meg minden korábbinál hiábavalóbb módon a fronton, és ahogyan ebből a történelmi adatból fon koszorút arra a tömegsírra, ami ez a film.
És végképp megkoronázza ezt az egészet, ezt a kétségbeesett, kiábrándult halálszimfóniát az, ahogyan Berger elveszi még azt a minimális kis pozitív végkicsengést is Remarque regényéből, ami nála mégiscsak ott pislákolt az utolsó oldalon, a megannyi halál és szomorúság mögött, és amit persze ott is csak millió idézőjel között lehetett pozitívnak nevezni. Hát ebben a filmben ennyi pozitivitás sincs, mintha Berger le akarná szögezni: nem, a háborúban még millió idézőjel között sincs semmi pozitív. Ahol a halál arat, ott mérgezett minden falat kenyér.
© Netflix / Reiner Bajo
Ha 2023-ban egy ennyire kiemelkedő, ennyire humanista háborúellenes segélykiáltás nyer Oscar-díjat, azzal akkor sincsen semmi baj, ha nem lehet kijelenteni, tényleg ez lett volna az egész év legjobb nem angol nyelvű filmje. Nem baj. Bár többen látnák, bár látná bárki azok közül, akik nem odalent fekszenek arccal a sárban, hanem a hátukon taposnak. Bár értenék.
