Ha már a puszta létével a háborúra emlékeztet egy művész, megszabadíthat-e a félelemtől és a fájdalomtól?
Miközben a Hármashatár-hegy tetején élvezi a naplementét az ember, nem esik nehezére szabadnak lenni. Daria Pugacsova előadása után is átjár minket a szabadság érzése, ám ez nem a „most bármit megtehetsz” pillanata, inkább olyan, mint amikor feljövünk a víz alól vagy egy bunkerből, és hosszú idő után először látjuk meg a fényt. Nem véletlen a bunkeres hasonlat. A Placcc Fesztivál felkérésére készült Shelter for Freedom (Menedék a szabadságnak) című előadás ugyanis egy nem mindennapi helyszínen, a Hármashatár-hegyi légvédelmi bunkerek területén zajlott le. Az ukrán művész maga választotta ki alkotása számára ezeket a néhol vascsövekkel fedett, földbe mélyített kőhengereket, amelyek azokra az óvóhelyekre emlékeztették, amelyekben Kijevben a rakétatámadások alatt elrejtőzött.
Daria Pugacsova a háború előtt utcai performanszokat hozott létre Ukrajna és Európa számos pontján, ennek egyike volt a Place For Meditation (Egy meditációra való hely), amelynek során az útépítő munkások és a buddhista szerzetesek narancssárga ruháját idéző overálban meditált mezítláb és törökülésben különféle köztereken, többek között egy berlini vasútállomáson.
A magyarországi előadás előzményének tekinthető a júniusban Szófiában létrehozott I Will Close the Sky So You Could Breathe (Bezárom az eget, hogy levegőt kapj), amelynek helyszínéül a művész a II. világháborús bolgár partizánok emlékművét választotta. A szinte meztelen alkotó, akinek a testét a bugyi kivételével mindössze egy háló takarta, azt kérte a nézőktől, hogy fedjék be az eget, miközben Ukrajna épp azt várta a NATO-tól, hogy légtérzárat vezessen be az ország fölött. Az eredeti tervek szerint a közönség tagjainak, vagyis a résztvevőknek kellett volna segíteni egy álcázó takarót fonni a művészt borító hálóra, hogy elrejtsék a rá leselkedő veszélyek elől, ám Pugacsova végül magányosan készítette el a védőfelszerelését. A performansz ennek köszönhetően egyszerre szimbolizálta az ukránok kitartását és reflektált a világpolitikai helyzetre – olvasható az osztrák Ars Electronica intézet honlapján.
A hálófonás motívuma a Hármashatár-hegyi bunkerekben játszott előadásban is visszaköszön, a művész ugyanis szülővárosában, Rivnében önkéntesként katonai álcahálók készítésével támogatta a hadsereget, mielőtt elhagyta Ukrajnát. A budapesti alkotás ennek ellenére nem fókuszált direktben a háborúra. A három stációból álló előadás egy metaforikus belső utazás, amelyet mindenki azzal tölt meg, amivel szeretne. A fekete jaguár maszkot és szaggatott papírruhát viselő művész, aki a hűvös idő ellenére mezítláb csinálja végig a több, mint egyórás előadást, mindössze néhány papírra írt és kézmozdulattal jelzett instrukcióval adja a tudtunkra, hogy mikor mi éppen a „feladat”, de ezen belül szabadok vagyunk azt érezni, gondolni és megélni, amit akarunk.
Az első stáció, a Félelem még csak az ismerkedésről szól. Az alkotó és a résztvevők a bunkerben kifeszített óriási papírlapokra rajzolják vagy firkálják absztrakt módon az őket nyomasztó dolgokat, amelyeket aztán a gödörből feljőve addig dobálnak a kavicsokkal, amíg a papírok le nem szakadnak.
Ahogy áthaladunk a második stáció, a Fájdalom helyszínére, a művész nyakába akasztott dob pergése kíséri végig az utunkat, amely innentől kezdve a performansz befejezéséig velünk marad. A félelemmel szemben a fájdalom ellen nem küzdünk, csak passzívan magunkba fogadjuk, miközben a labirintusszerű bunkerekben bolyongunk és a lőrésszerű ablakokon át szemléljük a fenti közönyös világot.
Az utolsó állomás, a Szabadság azonban ismét a részvételünket kívánja. Itt kerül sor a már említett hálószövésre, amelynek során színes szalagok rögzítésével próbáljuk meg belülről elfedni a kinti valóságot. Az előadás végére pedig a közös munka eredményeképpen el is érkezik a vágyott felszabadulás – a katonás dobpergést szép lassan egy teljes dobszerkó váltja fel, a korábbi nyomasztó hangulat pedig egy igazi erdei buliban oldódik fel.
Habár az előadás és a helyszín is arra motivál, hogy a külvilág kizárásával foglalkozzunk önmagunkkal és a körülöttünk lévőkkel, azért finom jelekkel, de folyamatosan emlékeztet a kontextusra is, amelyben létrejött. A helyszín nyilván már önmagában is beszédes. Nehéz lenne a bunkerekben sétálgatva nem gondolni az aluljárókban megszületett ukrán csecsemőkre, a mariupoli színház pincéjében rekedtekre vagy a lebombázott iskolák és kórházak áldozataira. Nehéz lenne elfelejteni, ki hozta létre ezt az előadást, amikor kék és sárga szalagokat kötözgetünk, hogy „befedjük az eget”, és azt is, hogy hol vagyunk – mind fizikailag, mind pedig az európai szolidaritás tekintetében –, mikor minduntalan az alattunk elterülő kivilágított városra téved a tekintetünk.
A részvételi színház legjobb részét azonban mindig azok a helyzetek jelentik, amelyeket az itt és most teremt meg. A Hármashatár-hegyi bringás, aki véletlenül téved oda az előadásra, de egy perccel később a fűbe vágja a biciklijét és ő is résztvevővé válik; az a néhány fő, aki veszi a fáradtságot, hogy leszaggassa a félelmekkel telefirkált lapokat, de bosszankodik, mert nem céloz elég jól a kaviccsal; na, meg az, amikor észreveszed, hogy egyesek fentről, a bunkeren kívülről is elkezdik felkötözni a védőhálóra a szalagokat, hogy segíteni tudják a bentiek munkáját. Az ilyen futó pillanatokban az ember elhiszi, hogy talán még nincs minden veszve. Aztán sóhajt egyet, felszáll a kisbuszra, és hazamegy.
