Ha bejön rutinvizsgálatra a kismama, és meghalt a baba, akkor sírunk mindannyian a rendelőben
hvg.hu: 25 éves praxisa rengeteg felhalmozott tudást, tapasztalatot, emléket feltételez. Mi az, amit igazán meghatározónak tart a hivatásában?
Katona Renáta: Mindig fontos volt nekem az önismeret és önfejlesztés, hogy a nők lelkét jobban értsem, hiszen velük foglalkozom, és hogy ne csak a fizikaiságukban lássam őket. Én tényleg hiszek abban, hogy az orvos-beteg kapcsolat egy nagyon élő, egyenrangú kötelék. Ha hozzám fordul egy nő, ezernyi ok lehet annak a hátterében, hogy neki miért van pont az a betegsége, ezer gyógyulási út, hogyan küzd meg vele. Ez az, amihez például a mesterséges intelligencia, a felhalmozott lexikális adat a világon semmit nem fog tudni hozzátenni, és ez az, aminek a felismerése a gyógyító művészet.
hvg.hu: Hogy látja, miként hasznosulhat a mesterséges intelligencia a nőgyógyászatban? Mennyire használják manapság?
K. R.: Nemrég voltam egy konferencián, ahol azzal szembesültem, hogy
azoknak az orvosoknak a munkájára gyakorlatilag nem lesz szükség, akik nem használják a mesterséges intelligenciát.
Valóban, például a képalkotó diagnosztikában, a CT- vagy ultrahang-vizsgálat kapcsán a mesterséges intelligencia algoritmusa egyből kiadja a legvalószínűbb diagnózist, vagy újabb és újabb kérdéseket tesz fel. Szisztematikus, precíz munkára sarkall, ugyanakkor azzal tisztában kell lennünk, hogy a jel, a tünet nem egyenlő a betegséggel. Nem tagadom a létjogosultságát, és azt hiszem, tényleg kénytelenek leszünk használni, de látom a korlátait, és azt is, hogy rengeteg morális kérdést vet föl. Felkínál lehetőségeket, alternatívákat, de megoldásokat nem, és – az emberi viselkedéshez hasonlóan – a gyógyulási esélyt is nehéz megjósolnia. Csak a fizikaiságban mozog, pedig az ember nem gép.
hvg.hu: Az előadásban végül nem jutott rá idő, de a felvezetőben említették, hogy a nőkre váró jövőbeli kihívásokról is vannak gondolatai. Mik lennének ezek a kihívások?
K. R.: A legnagyobb kihívás érzésem szerint már nem az egyenjogúság vagy a család és a munka egyensúlya, ez a múlt századé volt. Most az a kihívás, hogy miként tartsuk meg ebben a nagyon önérvényesítésre hívó világban a női minőségeket, miközben a környezetünk megbecsülését is ki akarjuk vívni. Kihívás az is, hogy annyira materializálódtunk és elszakadtunk a természettől, hogy képtelenek vagyunk előhívni a velünk született képességeinket. Személyes példám, hogy amikor a gyermekem megszületett, úgy gondoltam, szülész-nőgyógyászként mindent tudok, mégis örökké kétségbe voltam esve. Három hónapon keresztül küzdöttünk, mert mindig intellektuális tartalmakért nyúltam, de nem tudtam elővenni az ösztönömet, ami segít megérteni, hogy mi baja lehet a babának, hogyan hangolódhatunk egymásra.
Ugyanígy az otthonszülésnek is van bennem egy fejlődéstörténete.
Húsz évvel ezelőtt még azt gondoltam: Jézusom, miért akarhat valaki ilyet, és őszintén elhittem, hogy a magzatnak csak az lehet az érdeke, hogy kórházi környezetben jöjjön világra.
Ahogy azonban érünk, egyre inkább elfogadjuk mások önrendelkezését. Minél több nőt hallgattam meg a szülésről, a szülésélményről, annál inkább megértettem, hogy ez egy ősi erő, és azt is, hogy nekünk kell a kórházban megteremteni az otthonihoz hasonló feltételeket a kádban vajúdástól a szülőpár együttlététől az aranyórán át addig, hogy csak akkor avatkozzunk be, amikor feltétlenül szükséges.
hvg.hu: 2016 óta nem dolgozik kórházban. Miért lépett ki az intézményi keretek közül?
K. R.: A szegedi városi kórház, ahol a pályámat kezdtem, nagyon támogató közeg volt, minden lehetőséget megadott nekem a fejlődésre. Miután ezt a kórházi osztályt bezárták, a klinikára kerültem, aminek a hierarchikus struktúrája, a hangulata iszonyatosan nyomasztott, pont azt nem tudtam megélni, amiért ezt a pályát választottam. Orvostanhallgatóként a neurológia és pszichiátria érdekelt, a szakdolgozatomat még pszichogén fájdalom témában írtam, de volt egy bentlakásos szülőszoba-gyakorlat, ami nagyon erősen hatott rám, főleg a születés misztériuma miatt. Azt is éreztem, hogy ehhez egy női orvos talán jobban tudna kapcsolódni. Dolgoztam magánintézményben is, ahol a teljes műtéti repertoár adott volt, mégis úgy éreztem egy idő után, hogy ki kell jönnöm ahhoz, hogy jól legyek, és hogy önmagam legyek.
hvg.hu: Most már bőven találni nőket is a szakmában, de évtizedekkel ezelőtt egészen más lehetett a helyzet. Milyen volt pályakezdőként helytállni a férfiközpontú orvostársadalomban?
K. R.: A kilencvenes években teljes értetlenséggel találkoztam, a szülészet és a manuális szakmák különösen férfiközpontúak voltak. Az első munkahelyemen én voltam az egyetlen nő a nőgyógyászok között. Azt kérdezgették tőlem: de miért választja ezt egy nő? Én erre mindig visszakérdeztem: de miért választja ezt egy férfi? Hogyan tud kapcsolódni egy szülő nőhöz, az anyává váláshoz?
Amikor a munkahelyemen, már végzett orvosként a professzor bemutatott a kollégáimnak, az volt az első kérdés, hogy hoztam-e sütit. Aztán a második megjegyzés: „kislány, maga nem tudja, mit beszél”. A harmadik: „végülis, ehhez ész nem kell”.
Aztán szerencsére sokat változott a helyzet, elfogadtak, tanítottak. Nagyon sokat köszönhetek az első munkatársaimnak. Egyébként a helyzeti hátrányból óriási előny lett, sokan pusztán azért választottak, mert nő vagyok. Az elején főleg fiatal értelmiségiek, akik az egyenlőt keresték a nagyon paternális orvosi attitűddel szemben. Mivel abban az időben még az volt a gyakorlat, hogy ha mióma van (ami egy jóindulatú betegség), ki kell venni a méhet, elkezdtek azok is jönni, akik meg akarták tartani a méhüket. Hátha én megértem, hogy miért.
hvg.hu: A megértés fontossága nemcsak az orvosra, nemcsak a női páciensekre, hanem a férfiakra is vonatkozik, vagy legalábbis kellene vonatkoznia. Van törekvés arra, hogy őket is edukálják?
K. R.: Vannak már érzékenyítő programok, különösen a daganatos betegséget, endometriózist, meddőséget illetően. A partnereknek nagy szerepük van a gyógyulási folyamatban. Amikor az asszisztensnőmmel elkezdtük a közös munkát, meglepte, mennyi férfi ül kint a váróban, és hogy sokuk partnere láthatóan nem volt várandós. Ettől még, ha küzdenek valamivel, abban támaszra, támogatásra szorulnak, és jó, ha a társuk is hallja, érti, mivel jár a helyzet. Van egy egyesületünk, a Felelősen Magadért, amit pont azért hoztuk létre, mert szerintünk még mindig sok a női betegségeket érintő tabu, és egyre nehezebb a hiteles információhoz jutás. Azt vettem észre, hogy sokkal felkészültebben jönnek a nők, tehát ennek van mérhető hozadéka.
hvg.hu: A hiteles információk az iskolában is elkelnének, a szexuális felvilágosítás enyhén szólva nincs a helyzet magaslatán.
K. R.: Szerintem a biológián kívül gyakorlatilag nincs is. Tavaly elhívtak beszélgetni serdülőkorú lányokkal. Nagyon nyitottak voltak, rengeteget kérdeztek, és látszott, hogy ezeket a témákat szívesen megvitatnák valakivel, de nem tudják, pedig borzasztó nagy szükségük lenne rá. Ott derült ki például, hogy hármuknak annyira fájdalmas a menstruációja, hogy napokat hiányoznak miatta az iskolából, de még nem kerestek nőgyógyászt a problémával. Gyakran előfordul az is, hogy a lányukat nőgyógyászhoz elkísérő anyák – ami alapvetően egy felelősen gondolkodó szülői hozzáállást feltételez – valójában rám, az orvosra bízzák a felvilágosítást. A fiam révén több iskolával is volt tapasztalatunk, de mindenhol azt láttuk, hogy csak tárgyi tudással próbálják ellátni őket.
hvg.hu: Az előbb említette a születés misztériumát. Orvosként, a sokadik alkalommal is át tudta ezt élni?
K. R.: Amíg szüléseket kísértem, az érzés sosem múlt el, hogy ott valami rendkívüli történik, hasonlóan egyébként ahhoz, amikor kilépünk. Volt, hogy rezidensként ügyelnem kellett az onkológián, és rettegtem tőle, mert
arra aztán végképp nem tanít meg minket senki, hogy a halállal mit kezdjünk, hogyan kommunikáljunk a haldoklóval. Mégis, a születés és a halál annyira meghatározó pontja az életünknek, hogy nekünk, orvosoknak valamilyen módon kapcsolódni kell hozzá. Nem félelemmel, nem tagadásban, nem menekülésben.
Egy baba születése természetes folyamat, amit mi, orvosok nem vezetünk, hanem kísérünk. Egy nőgyógyásznak nem is biztos, hogy van dolga közben. Mi arra a veszélyhelyzetre vagyunk ott, hogy ha be kell avatkozni, időben és hatékonyan tudjunk segíteni. Akkor viszont nagyon fontos, hogy ott legyünk.
hvg.hu: Rengeteg történet szól arról, hogy ezt sok orvos még mindig nem pont így gondolja.
K. R.: Korábban én is azt gondoltam, hogy azért vagyok ott orvosként, hogy irányítsak: hogyan legyenek fájások, a vajúdó nő mikor és hogyan nyomjon, legyen vagy ne legyen gátmetszés. De miért is csináltunk minden először szülő nőnek gátmetszést? Mert így szoktuk, mert arra tanítottak, de nem tudnám megmondani, hogy valójában miért. Ahogy azt sem, hogy miért nem hagyjuk, hogy a nő a saját tempójában szüljön?
Nőként úgy érzem, hogy az elmúlt évszázad mintha kivette volna a kezünkből a kompetenciát, azt a pozíciót, hogy mi vagyunk a saját szülésünk irányítói. Ezért félnek sokan.
hvg.hu: Miként lehetne ezen változtatni intézményi szinten is?
K. R.: Lehet, hogy ironikus módon a nagy munkaerőhiány fogja megoldani, mert most már annyira kevés a szülész, hogy sorra zárnak be a szülészetek. Az orvosválasztás lehetőségének két évvel ezelőtti megszüntetése átrendezte a budapesti szülészetek forgalmát. A családbarát születésélményre vágyó anyák orvos helyett inkább azokat az intézményeket választják, ahol nyitottak a minimális beavatkozással járó, természetes szülésre. Magyarországon is van erre példa, van olyan állami kórház, ahol húsz százalékkkal nőtt a születések száma az ottani szemlélet miatt. A szülések többségénél egyébként külföldön nincs is ott az orvos – persze ehhez kellenek a nagyon képzett bábák is, akik pontosan látják, mikor van szükség beavatkozásra.
hvg.hu: A szabad orvosválasztást hivatalosan már kiiktatták a szülészeteken, mit lát, hogyan járatódott be a rendszer?
K. R.: A páciensek fejében még majdhogynem sehogy. A szülés egy nő életének legintimebb, legmeghatározóbb eseménye, és úgy érzik, ehhez elengedhetetlen a szülést kísérőkkel egy bizalmi kapcsolat. Budapest nagyon különbözik a vidéktől, itt mindenki tudja, hogy nem lehet orvost választani, de azért keresik a megoldást, a kiskaput, a magánklinikát. Hogy attól vagyunk-e biztonságban, ha egy választott orvos velünk van, abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos.
hvg.hu: Az elmúlt években a közbeszéd és a politikai kommunikáció egyik sarkalatos témája lett a szülés, a reprodukció, a „női princípiumok” definiálása és kitárgyalása. Mit gondol ennek a nőkre gyakorolt hatásáról?
Azóta, hogy ez ennyire erős, a környezetemben lévő gyerektelen nők gyakorlatilag defektesnek érzik magukat, azt hiszem, egyfajta szenvedésnyomásként élik meg.
Egy nő nem csak attól nő, hogy szülni képes, és ezer oka lehet, ha valakinek nincs gyereke. Miért nem fogadjuk el mindenki szabad önrendelkezését, és miért kell, hogy olyan sztereotípiákat kényszerítsenek ránk, amikkel nem tudunk azonosulni? Én magamat például nem tudtam volna elképzelni gyermektelennek, de sokgyerekes anyaként sem. Viszont az egyik páciensemnek kilenc is van, és látom, hogy ez a mindene. Ez is tökéletes, ha ő így van jól, ugyanígy azt is el tudom fogadni, ha valaki párkapcsolat híján vagy betegség miatt nem szülhetett, vagy egyáltalán nem szeretne gyereket.
hvg.hu: Ön is említette, hogy egyre több a meddő nő, ez miért van így?
K. R.: Egyértelmű, hogy az életmódunkkal erősen összefüggő betegségek sokasodtak meg, ilyen a mióma, az endometriózis és a PCOS is. Egyrészt azért van, mert a szervezetünkbe rengeteg xenoösztrogén kerül be például gyomirtó szerekkel, peszticidekkel szennyezett élelmiszerek révén, vagy olyan kozmetikumokkal, amik parabeneket tartalmaznak, a műanyagokban lévő ftalátoknak szintén hasonló a hatása. A krónikus stressz is közrejátszik: a tartósan megemelkedett kortizol csökkenti a progeszteron mennyiségét és ösztrogéndominanciához vezet. A mozgásszegény életmód, az elhízás és a mentális állapot további fontos tényezők. Ehhez még hozzájön, hogy kitolódott a gyerekvállalás, sokan már kicsit későn kapnak észbe, hogy szeretnének negyven pluszosan gyereket. Ha valaki 48 évesen jön csodaváróként, már megijedek, amikor azt mondja, hogy „maga az utolsó reményem”.
hvg.hu: Nem lehet könnyű ezeket a helyzeteket kezelni, főleg, ha empatizál a pácienseivel.
K. R.: Különösen akkor nehéz, ha valami tragédia történik velük.
Ha bejön rutinvizsgálatra a kismama, és elhalt a baba, akkor sírunk mindannyian a rendelőben.
Vagy ha hozzánk jár húsz éve valaki, és annak ellenére, hogy rendszeresen jön szűrésre, tumort találunk nála. De vannak nagyon szép gyógyulás- és sikertörténetek is. Az a szép a nőgyógyászatban, hogy ez egy élethosszig tartó kapcsolat, örülök, hogy nem pontszerűen találkozom a páciensekkel, mint mondjuk egy sebész. Vannak olyanok köztük, aki nálam születtek, és már a gyerekük is nálam született. Nagyon klassz, amikor három generáció jön hozzám.
