Gyűlöljük egymást, gyerekek! – Mit érdemes most a színházban nézni? 5. rész
Egy-két színház még zárva, némelyik most nyit újra a kilenc-tízszeresre emelkedett rezsi miatt elrendelt zárva tartásból: az egyik vidéki színházban például
csak az, hogy legalább élhető hőmérsékletre fűtsék fel a házat, félmillió forint – naponta.
A nyitás időzítése is tragikus: rezsiválság helyett egyszerűen csak jön a teljes összeomlás, amikor a kormány az eddig a független társulatokat épp csak a szakadék legszélén tartani képes támogatási összegnek is elvonja a felét, és lényegében megszüntet egy harmincmilliárdos támogatási formát. Ilyen körülmények között telt a február: már most is sok olyan előadás van, amit kéthavonta egyszer jó, ha műsorra tűznek. Hát, hamarosan már örülni lehet, ha ilyen gyakran tudnak játszani valamit a függetlenek.
A hónap egy különleges előadással kezdődött számomra, a két legfontosabb, színházi nevelésben utazó műhely, a Káva és a Kerekasztal összefogott egy közös előadásra, ez a Nem lehetetlen lenni:
rímes diktátorsirató.
A színházi nevelési, hivatalos nevén TIE (theatre in education) előadások a – gyakran nem felnőtt – nézőkre építenek, akik az előadás egyes pontjain megvitatják a felmerülő dilemmákat, és akár meg is határozzák, milyen irányba menjen tovább a cselekmény. A Nem lehetetlen lenni egyfajta Hamlet-parafrázis, előzménytörténet Vilmos Noémi író-rendezőtől: meghalt a diktátor, aki miatt az egész országban kötelező volt rímben beszélni, itt a lehetőség kiborítani a bilit, és talán hozzájárulni egy demokratikus rendszer kialakulásához. De kinek a felelőssége ez, és akinek lehetősége van rá, meg is meri lépni? Izgalmas a problémafelvetés, de az előadás túlzottan a személyes, családi kérdések felé megy el, talán jobb lenne többet beszélni a társadalmi kérdésekről.
Shakespeare-é a másnap is, és most sem teljesen úgy, ahogy megszoktuk: a nagyszerű drámaíró, Székely Csaba prózában újrafordította a Szentivénéji álmot a Thália Színház kérésére. Az új darab a Varázslat egy nyáréjszakán:
szentivánéji ébrenlét.
Csizmadia Tibor rendezése nemcsak az új fordítás miatt kelti fel az érdeklődést, de azért is, mert a csodálatos Molnár Piroska játssza Pukkot, a manót. És ha rosszat nem is lehet mondani az előadásról, összességében mégis egy kis csalódás, hogy elmarad a varázslat: sem a rendezés, sem a fordítás nem mond el olyasmit erről a darabról vagy épp Pukkról, amit eddig ne tudtunk volna.
A Katona József Színház színésze, Dankó István nem először rendez a Sufniban, most a háborús helyzetre reagál a szovjet Jevgenyij Griskovec drámájával, amit Tompa Andrea fordított szépre. Ez a Tél:
vattakabát-szimfónia.
Kálmán Eszter és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező hallgatói havat, jeget és fagyot teremtenek az anyagból, meg hozzá groteszkmód hatalmas bombaélesítő Nagy Piros Gombot. Godot-ra várva parafrázis ez, filozofikus szöveg, a magasba száll, csak eközben távolodik a háború átélhető valóságáról: kevesebbet tud mondani a témáról, mint amennyit az irodalomról, pedig az előbbi sem lett volna érdektelen.
Szintén hasonló témát dolgoz fel a TÁP Színház a Stúdió K-ban, Dézsi Fruzsina darabjával, a Vid napjával:
háború és békétlenség.
1991 és Jugoszlávia a helyszín és az idő, de nem mindegy? A háború az háború. Dézsi Fruzsina különálló, de a téma által persze nagyon is összeillő jelenetei mind a kicsiből indulnak, hétköznapi szituációkból, jelentéktelennek tűnő helyzetekből, de így vagy úgy mindig kiderül valami embertelen a semmiségek mögött. Csak mintha a szöveg mindig túl sokat időzne a hétköznapi körül, és aztán se menne igazán a mélyére, amin nem segít Varga Bence sokféle stílust vegyítő, a katarzissal a kelleténél kevesebbet foglalkozó rendezése sem.
Schwecthje Mihály az ország egyik legtehetségesebb filmrendezője, úgyhogy ahogyan az már a Nemzeti Együttműködés Rendszerében megszokott, nem engedik labdába rúgni a moziban, első, nagyszerű filmjét, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) címűt a rendszeren kívül forgatta, a Hajtűkanyar autósiskola című filmtervét pedig átvitte inkább színházba.
Tündöklő tisztességtelenség.
Nem csoda, hogy nem kap pénzt az államtól a forgatásra, hiszen nagyon is aktuális és politikus a „forgatókönyv”, ami a jogosítványszerzés jó magyar hagyományából, a kötelező kenőpénzből indul ki, de nem ad sok reményt akkor sem, amikor az ellenzéki politikai szerveződéseket elemzi. Akármilyen kiábrándító is, a darabba nem lehet belekötni, és csupa remek színész játssza (Egger Géza, Hajdu Szabolcs, Mari Dorottya, Pálya Pompónia és Szabó Domokos), viszont a rendezés filmes látásmódja nem működik jól: a sok rövid jelenet közti váltások pokolian lassúak, és mivel rengeteg van belőlük, szinte agyoncsapják a ritmust.
Szintén a függetlenek egyik, ha nem a legnagyobb védvárában, a Jurányiban játsszák Németh Nikolett Fajankóját:
a műnő magánya.
Németh a Plasztik szerelem című Ryan Gosling-filmet írta át magyar falusi viszonyokra és sokkal érzékenyebbre: mindkettőnek az az alapja, hogy a fura főszereplő beleszeret egy szexbabába, mintha az valódi ember lenne. Vilmányi Benett a főszerepben mintha a mesteri Larry című filmben játszott szerepe előtanulmányát hozná: itt is a világban nehezen mozgó, traumáit, szorongásait feldolgozni nem tudó fiatal férfi a szerepe. A halk emberi drámához izgalmas hátteret ad az új polgármesterrel megáldott falu miliője. Szép szorongásdráma.
Nagyszerű kezdeményezés volt februárban a Bethlen Téri Színházban a Vendégváró Fesztivál: a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház három előadását is elhozták, ez szinte egyedülálló lehetőség Budapesten, pedig bár többször lenne ilyen! Az első előadás az Amikor Isten hasba rúg:
őrült rendszer, és van benne beszéd.
„Bízom abban, aki kézbe veszi ezt a könyvet, tudja, mit kap, s kell is, hogy tudással rendelkezzen a curriculum mozzanatairól” – írta Lovas Ildikó azonos című, Csáth Géza életéről szóló regényéről Kelecsényi László, és sajnos igaza van: aki nem készült fel Csáthból, sokáig még arra sem jön rá, hogy egyáltalán róla van szó. Próbálhatja ehelyett befogadni a rendező Urbán András expresszionista, szervezetten kaotikus, nyers színházát, amellyel a szöveg érzésvilágát fejezi ki.
A következő napi vendégjáték szintén Urbán András rendezése, Az Úr nevében:
gyűlölet-félóra másfél órában.
Az előző teljes ellentéte, Urbán András homlokegyenest másik oldala, az, amikor a színészei pacekba belekiabálják az arcunkba, amit ki akarnak fejezni. „Politikailag brutálisan inkorrekt előadás”, hirdeti a színlap, és valóban: az összes sztereotípia, fake news és egyszerű böszmeség, ami az európai embernek az iszlám országokból induló bevándorlás kapcsán eszébe juthat, egy kis plusszal. És az a plusz az, hogy mindez merre mutat. „Menjünk ölni”, mondja egy ponton az egyik szereplő. Hát erre.
A harmadik szabadkai előadás, A föld fia megint egy harmadik színházi nyelv:
rekviem madárhangból.
Hegymegi Máté rendezte meg Gunilla Elisabeth Boëthius különös darabját egy fiúról, aki a földbe született, és szüleiről, akik nekik szentelik az életüket, amíg bírják idegekkel vagy ép ésszel. Rengeteg szép mozzanata van, a látványt magában, Fekete Anna mesterséges erdejét és Pető Kata színekbe kódolt jelmezeit hosszan el lehet nézegetni, és sok olyan pillanatot kap Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea és Búbos Dávid, amelyben ismét megmutatják, milyen szerencsés Szabadka, hogy ilyen színészei vannak.
A megszűnése ellen küzdő, támogatásának jó részétől elesett, a rezsiemeléssel egyenesen a gödörbe lökött Pécsi Harmadik Színház Spiró-előadásáról írtunk már kritikát: ez a Csirkefej
az egyedüllét keringője.
Az emberek közti részvétlenségről szól és a vágyról valami emberire, de sok reményt nem ad Vincze János rendezése (sem). Bővebben kritikánkban:
Szintén nem a reménnyel sáfárkodik a Forte Társulat bemutatója a Szkénében, az Akár akárki:
buszmegálló-blues
a halálról és az életről, Horváth Csaba rendező stilizált városi tereiben, illetve külvárosi buszállomásain, ahol rég nem jár már busz. Borbély Szilárd soraiban a mélységet nem, csak a modorosságot találom, amiről nagyban tehet a füleket megerőszakoló rímesség, mást keresek hát az előadásban, például azt, ahogyan Krisztik Csaba minden egyes arcizma játszik, van, amit a mondataival mond el, van viszont, amit a jobb oldali pofacsontja alatti félcentis résszel, vagy épp a szemöldökével. Vagy ahogy Földeáki Nóra nemcsak a testével játszik koreográfiát, de a hangjával is táncol.
Hasonló a gond a Füge és az ESZME közös előadásával, a Ki ölte meg az apámat? című
igazságtalanság-áriával:
Édouard Louis önéletrajzi regénye, amelyből az előadás készült, nem jó szöveg, csapongó, nem megy elég mélyre, nem tudja jól megfogalmazni a problémákat és rendkívül modoros. Márpedig Kovács Domokos és Szenteczki Zita rendezése rendkívül erősen szövegközpontú: az SZFE nemrég végzett bábosztályának tagjai elsősorban beszélnek és beszélnek, a mozdulatok a monológokban felmerülő érzések, állapotok lírai illusztrációi. A darabvégi politikai „csavar” így is izgalmas.
Szintén az írott alapanyag jelenti a problémát a múlt hónapban tehetségében Pintér Bélához hasonlított Pass Andrea különleges előadása, A férjem esetében is, aminek az is lehetne a címe, ha nem lenne foglalt, hogy
a feleségem története.
Rumena Buzsarovszka észak-macedón írónő novelláit mondja el Levko Esztella és Száger Zsuzsanna a budai képzőművészeti térben, a Képezőben, a mindig izgalmas munkákkal előálló feminista képzőművész, Fajgerné Dudás Andrea díszletei és jelmezei között, ami ezúttal a művész konyharuhákat idéző, ötletes darabjait jelenti (legyen szó akár teafilterről, akár fotelről, minden olyan, mintha a jellemzően nők által végzett láthatatlan munka jelképe, konyharuha lenne). Csak az előadott novellák gyengék, közhelyesek, semmi újat, és ami nagyobb baj, semmi izgalmasat nem tudnak elmondani a tönkrement férfi-női kapcsolatokról.
És a női-nőiből mintha női-férfi kapcsolat lenne a B32-ben, ahol Kovács Lehel, a Katona József Színház színésze rendezte meg Martin McDonagh talán legnépszerűbb drámáját, látszólag egy csavarral. Ez a Leenane szépe:
a megzakkanás zökkenői.
A magányukban és kilátástalanságukban jobb híján egymást gyűlölő és egymást tönkretevő anya és lánya közül az anyát Mucsi Zoltán játssza. De a csavar mégis csak látszólagos: Mucsi tökéletesen hitelesen ad nőt is, nem parodizál, nem stilizál, egyszerűen csak úgy játssza el nagyon emlékezetes eszközökkel a pszichopátiára hajlamos asszonyt, hogy teljesen mindegy legyen a neme a pontosan ábrázolt érzelmek mellett. Színészi bravúr, ahogy nagyszerű Katona László félhülye falusiként, Kovács Krisztián a falu egyetlen reménysugarát jelentő, meglepően normális férfiként és Jankovics Anna a másik főszereplőként.
Szintén kíméletlen és szintén relatíve népszerű alapművet választott Soós Attila, a Trojka Színházi Társulás rendezője, Lars von Trier filmjét, a Dogville-t:
a kegyetlenség bölcsődala.
A mindentől elzárt faluban menedéket kereső Grace története ez, aki védtelenségével és védekezésre képtelenségével végül mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Talán az sem véletlen, hogy annyian keresnek mostanában az emberek közti gyűlöletről előadásokat, Csirkefejtől Leenane szépén át a Dogville-ig; nem sokat kell keresni az okokat, elég körülnézni. A Trojka helyspecifikus előadása egy cukrászda pincéjében eleve stilizált, és ennek túlhasználása a legsúlyosabb jelenetekben az érzelmi hatás ellen dolgozik, és mintha Eke Angéla sem tudná az iszonyatot igazán átélhetővé tenni a harag, a kétségbeesés eljátszása mellett.
Ha gyűlölködésről van szó, a Szegedi Nemzeti Színház sem ment a szomszédba. Az Élve megégetve
Salem Szegeden.
Lőrinczy Attila darabja már-már dokumentarista igénnyel dolgozza fel az 1720-as évekbeli szegedi boszorkánypereket, politikai parabolává írva az ügyet, hiszen nyilvánvaló, hogy az abszurd vádak csak ürügyet jelenthetnek valamiféle leszámoláshoz; itt a politika az apropó, mi más. Lőrinczy ugyanakkor túlontúl az események követésére fókuszált, a valóságnak engedve át a dramaturgiát, és lehet, hogy az élet írja a legjobb történeteket, de hogy nem az önti a leghatásosabb formába, az is biztos. Koltai M. Gábor rendező látványos, az előző rendszer Magyarországára rendezett előadásából így inkább részleteket érdemes kigyűjteni, elsősorban Molnár Erika csodálatos játékát.
Ahogy a színházi nevelési előadásokat, úgy a kamaszszínházat is nagyon érdemes szemmel tartani korosztálytól függetlenül, egyszerűen azért, mert az alkotók ilyen esetekben hajlamosabbak valami húsba vágó témáról beszélni, aminél jobb dolog nem is történhetne a színházzal. A „műfaj” egyik legfontosabb hazai műhelye a Kolibri Színház, ahol Vidovszky György borzasztóan izgalmas előadást rendezett Áruló címen:
világmegmentés mobilon.
Lenyűgöző a forma: a nézők mindegyike kap egy mobilt, és az azon lévő appon keresztül tudja befolyásolni, mit tegyen a főszereplő (és jópofa gegként kapásból már azt is, milyen színű ruhát viseljen és mi legyen a neve). Bár a mobilos interaktivitás a kamaszok bevonása miatt is jó ötlet, nem is légből kapott, kapcsolódik a témához is, egy cyber-bűntényhez: a közönségnek arról kell döntenie, elfogadható-e az állampolgárok megfigyelése, ha az elvileg a biztonságukat szolgálja. Eszembe jut Vidovszky korábbi zseniális rendezése, a Cyber Cyrano ugyanitt, és ez önmagában is dicséret.
Jutott a hónapra két olyan előadás is, amely mintha megelevenedett tévéfilm lett volna. A Radnóti Színházban Valló Péter rendezte meg az Álom luxuskivitelben-t
merengő végzetasszony-kergetőként,
a Centrál Színházban pedig a 2:22 című előadás olyan, mint egy
háromdimenziós kísértetfilm.
A Radnóti előadása nem is próbál mélyre menni, enyhén film noir-osra hangolt romantikus történet, ami úgy is könnyednek hat, hogy a szövegben van lehetőség a mélységre, és a két főszereplő, Sodró Eliza és Rusznák András is próbál néha efelé menni, de a rendezés a felszínen tartja őket. A Centrál előadása már felvállaltan szórakoztató darab a szó hollywoodi értelmében, valódi szellemtörténet: ha elfogadjuk, hogy egy hollywoodi thrillernek van helye a színházban (márpedig a közönség szerint láthatóan van), akkor egy rossz szót sem lehet rá mondani, vérprofi előadás, Lengyel Tamás csodásan lubickol a főszerepben, a hatáskeltő elemek tökéletesek. Színházi Disneyland, és ha akarjuk, még pár mondatnyi mélyebb mondanivalót is bele lehet látni az asztráltestű előadásba. Csak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, mi miért járunk színházba – néha amúgy is érdemes elgondolkodni ezen.
