Gyükeri Mercédesz: Minden oké?
Minden oké?
Annak oka van, ha a főnököm hív vasárnap délután. Annak pláne oka van, ha egy olyan vasárnap délután hív, amikor valahol külföldön, valamikor a szabadságom közepén vagyok, tehát elenyésző a valószínűsége, hogy azért keres, mert egy cikkben elrontottam a lottószámokat vagy beesett egy nekrológ egy öregségére dicstelenül elfeledett, halálában újra érdekessé vált sportolóról, és azt nekem kellene minél előbb beszerkesztenem.
Az okot egy szűk órája sejtem, pár perce tudom: az a csattanás, amit Isztambulban egy kihalt bárban ülve hallottam, valójában egy robbantás hangja volt. Egy utcányira a kihalt bártól, az Istiktal Caddesin, ahol akkora tömeg volt, hogy nem sokkal korábban inkább elmenekültünk onnan, ott ült egy nő egy padon, majd működésbe hozott egy bombát, kioltva tucatnyi ember életét.
És igen, minden oké, egyben vagyunk. Ott voltunk, de szerencsére elmenekültünk a tömeg elől, mert minket idegesített az, ami egy terroristának hívószó: a vasárnap délutáni búcsúhangulat, tele turistákkal meg helyiekkel meg a nyárias novemberi délutánnal. Persze, gyanús volt, ahogy elzavartak a környékről fegyveres rendfenntartók, szóltak a szirénák, mentek a mentők, keringett egy helikopter a fejünk fölött, két újságíró ilyenkor minimum gyanút fog, szabadságon is, de hát szabadságon vagyunk.
Akkor minden oké?
Körbenézek, és azt látom, pár utcával arrébb mindenki éli az életét. A vasárnap délutáni életét: a boltban, ami elé random leültem telefonálni, meg végigbújni a híroldalakat, mobiltelefonokat nézegetnek, mellette egy olasz étterem teraszán ebédelnek, a Boszporusz partján, egy gigantikus óceánjáró turistahajó árnyékában sétálva tárgyalják meg az élet nagy dolgait, az életük nagy dolgait. A mi életünk nagy dolga három perce még az volt, hol találunk egy helyet, ahol mi is ehetnénk valamit, most pedig ott ülünk egy bolt előtt, és mindkettőnknek azon jár az agya: milyen az, amikor nem azért mész oda valahova, mert ott történni fog valami, milyen az, amikor nem azért mész oda valahova, mert ott történt valami, milyen az, amikor csak teljesen véletlenül ott vagy, ahol történik valami, naná, szabadságon. Nincs nálam a laptopom, a jegyzetfüzetem, otthon hagytam az újságíróagyam.
Pár éve egy kollégám belerángatott egy felmérésbe arról, lehet-e szabadságon egy újságíró. Hogy amikor nem dolgozik, akkor is ugyanúgy követi-e a dolgokat. Nemrég a Diane védelmében című, egyszerre kiakasztóan politikus és gyilkos módon ön- és 2022-kritikus sorozatban volt egy epizód, amelyben a főszereplőt arra biztatta az orvosa, tiltsa le az összes hírpusht, az összes híroldalt, ne nézegesse az e-mailjeit, a közösségi médiát. Persze, mondd egy alkoholistának, hogy ne igyon semmit!
De amikor a kollégám belerángatott abba a felmérésbe, akkor végiggondoltam, és arra jutottam: igenis, kell az önmegtartóztatás, otthon kell hagyni az újságíróagyat a laptoppal és a jegyzetfüzettel együtt. De nem úgy, hogy egy hétre letiltom az összes hírpusht, nem úgy, hogy próbálom kizárni a világot: a szabadságaim is leginkább arról szólnak, hogy minél többet próbálok befogadni a világból, és ahhoz nem csak az tartozik hozzá, mi maradt egy bő kétezer éve felépített palotából, de az is, mi történik ott és akkor.
Visszamenjünk?
Persze, hogy visszamegyünk. Senki nem kényszerít rá (legfeljebb Horn Andi kéri a vasárnapi ügyeletéből annyira udvariasan, hogy a döntés mindenképpen az enyém lesz), tudjuk, hogy semmi értelme: a lezáráson nem fogunk túljutni, legfeljebb azt láthatjuk, hogyan sokszorozódott meg az amúgy sem kicsi rendőri jelenlét a környéken, és kerülgethetünk még pár jól táplált kóbor macskát, amik gond nélkül sétálnak át a kordonokon. Azok amúgy is jelzésértékűek – a kordonok, nem a macskák –, a tömeg nagy része már elment, ahogy lezárták a sétálóutcát, a környékbeli utcákban így magától apadt le a tömeg, kényelmesen lehet helyet találni, ha végre ennénk valamit, mint minden rendes turista.
Az ott maradókat mintha nem érdekelné, mi történt nem is olyan rég. Vasárnap délután van, ők nem turisták, és nem újságírók, csak épp itt élnek, talán ide születtek, talán itt is szeretnének majd meghalni, de biztosak abban, hogy az majd jó soká lesz, amikor eljön az idejük. Mi rosszabb? Valaki, aki fel akarja robbantani őket, vagy valaki, aki mániákusan azt akarja beléjük plántálni, hogy nekik itt nem jó? És hogy jön ahhoz egy külföldi újságíró, hogy ezt mindenképpen ezt akarja kimondatni velük? Pláne szabadságon!
Mintha csak megismétlődne, ami egy nappal korábban történt. Akkor nem robbant fel semmi, csak a telefonunk kezdett el vijjogni, majd a müezzin üvölteni egy mecsetből arról, hogy földrengés történt. Kevés ennél traumatizálóbb dolog lehet a törökök számára, de mintha senkit nem érdekelt volna, mintha csak mi próbáltuk volna mániákusan kideríteni, hogy ha már nem éreztünk rengést, mi volt ez a zaj. Aztán kiderítettük (ugye, hogy nem árt valahonnan tájékozódni), valójában egy tesztet hajtott végre a török katasztrófavédelem, ennek egyik jele volt a mecset hangpróbája, a másik meg az „sms”, még ha nem is arról szólt, hogy üljünk át egy másik autóba, csak hogy keressünk egy biztonságos helyet.
Szóval minden oké volt.
De innen is üzenjük: legközelebb azért azt is beleírhatnák, hogy ez egy teszt – nem, nem jó ilyen vijjogó üzenetet kapni, pláne, ha az ember szabadságon van. Mert hát ilyen is volt nem sokkal korábban: akkor egy valós tornádó elől próbált hasonló üzenettel beterelni az amerikai meteorológiai szolgálat a pincébe, egy olyan városban, ahol a házak többsége alatt nemhogy pince nincsen, de minél magasabb lábakra építik őket, hogy az özönvízszerű esőkkel érkező viharok idején nagyobb eséllyel kerüljék el a totális katasztrófát. Igen, így azok csak a tetejüket viszik el.
New Orleansba is laptop és jegyzetfüzet nélkül érkeztünk, de (miután levonult a tornádó, amelynek pár kilométerre a városközponttól pár házat azért sikerült porig rombolnia) így is látszott a nyoma a jobb híján kék ponyvával letakart tetőkön annak, hogy egy nagy hurrikán – az Ida – nyomainak eltüntetése nem megy egyik napról a másikra.
A Katrina nyomai pedig – noha bő két évtizeddel a hurrikán, majd az azt követő gátszakadások, áradás és totálisan elcseszett mentőakciók után érkeztünk – a mai napig élénken élnek a helyiekben, beépült a város DNS-ébe, valahol a műanyag pohárban sétáltatott Sazerac, a dzsessz és a porcukorban úszó fánk mellé.
Mintha isteni elrendeltetés lenne, hogy ez időről időre megtörténik, elpusztítva minden vagyonukat, tönkretéve az egzisztenciájukat, netán teheneket repítve át a várost körülvevő mocsáron, a bayou-n. Aztán elvonul a vihar, megpróbálják megkeresni a tehenek gazdáit, újrafestik a lábakra épült faházakat, megvárják, amíg hozzájuk is elér az ács, hogy rendberakja a tetőt, és reménykednek abban, hogy a következő nyáron nem ismétlődik meg minden ugyanúgy.
Hogy merem én, a messziről jött ember kétségbe vonni, hogy ez kizárja a létet, a boldogságot? Pláne, ha szabadságon vagyok: én az ő világuk szebbik arcát akarom látni, akárcsak ők maguk.
Hogy merem én megkérdőjelezni annak a szándékait, aki vissza akar térni Ukrajnába, még ha ott egy olyan háború is dúl, amelynek nem látszik a vége? Miért kapok frászt, amikor egy nyugati újságíró mindenáron ki akarja velem mondatni, hogy egy diktatúrában élek, és ez nekem rossz? Miért ülök le dolgozni napról napra, még akkor is, ha tudom, aki tegnap nem hitte el a tényeket, az ma sem fogja?
Jó néha szabadságon lenni, otthon hagyni a laptopot és a jegyzetfüzetet, csak abban bízni, hogy úgyis csak arra fogok emlékezni, ami igazán fontos. És ha felhív a főnököm, csak annyit mondani neki, túl egy tornádón, egy terrortámadáson, évtizedek vérünkbe épülő traumáin és egy lekésett járaton túl is:
Minden oké.
Nyitóképünkön virágok a törökországi robbantás helyszínén az Istiklal sugárúton Isztambulban, 2022. november 14-én. Fotó: AFP / ANADOLU AGENCY / ARIFE KARAKUM
