Gurubi Ágnes: A felelősség ott kezdődik, hogy amit leírok, azt vállalom
hvg.hu: Nemrég adták át az irodalmi Nobel-díjat. Mit szólt hozzá, hogy idén Annie Ernaux kapta meg az elismerést?
Gurubi Ágnes: Nekem külön öröm volt, és nagyon megfogott az indoklás, amely alapján odaítélték neki: „a bátorságért és pontos éleslátásért, amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedéseit és kollektív korlátait”. A díj apropóján több cikket is elolvastam róla, ezekből megtudtam, hogy ő is későn kezdett publikálni, családja és gyerekei voltak már. Az első könyvét titokban írta, a férjének csak akkor szólt róla, amikor a Gallimard kiadó megjelentette a regényt. A férje erre azt reagálta, hogy „ha képes voltál titokban megírni egy könyvet, akkor arra is képes vagy, hogy megcsalj”. Ezután elváltak, és innentől kezdve Ernaux-nak csak alkalmi kapcsolatai voltak. Ez a sztori szerintem önmagában megér egy misét. Az, hogy nőként, családanyaként, feleségként hogyan is vagyunk jelen az irodalomban, meg mit is jelent nekünk nőknek az írás.
hvg.hu: Ön szerint milyen felelőssége van ma Magyarországon egy kortárs női szerzőnek?
G. Á.: Szerintem az egyik legnagyobb felelősség hitelesnek maradni. Főként saját magunk számára. Több interjúban is megkérdezték, hogy írás közben eszembe szokott-e jutni, hogy ehhez vagy ahhoz az olvasók mit szólnak majd, mit gondol a környezetem, a családom… Lehet, hogy ez kegyetlenségnek hangzik, de hogyha én ezen gondolkodnék, akkor nem írnék. Nem lehet úgy dolgozni, hogy valaki másra vagyok tekintettel. A felelősség ott kezdődik, hogy amit leírok, azt vállalom.
hvg.hu: A Másik Isten olvasása közben az volt az érzésem, hogy a regény ott indul, ahol Ibsen Nóra című darabja véget ért. A főhőse, Juli is megállapodott nő, feleség és anya, aki úgy dönt, hogy hátat fordít a családjának, abban bízva, hogy így rátalál önmagára. Mit gondol, mennyire számít ez ma még tabutémának?
G. Á.: Azt nem tudom, tabutémának számít-e, de az tény, hogy hiába élünk a 21. században, most is aktuális kérdés, hogy a nők az identitásukat a gyerekszülés, gyerekvállalás után hol találják meg, vagy hogyan találnak vissza hozzá. A mai napig meg kell birkózniuk azzal, hogyan definiálják önmagukat egy férfi mellett. Nem akarok olyan általánosságba belemenni, hogy ugyanabban a pozícióban egy nő még mindig kevesebbet keres, mert ezeket lehetne sorjázni, és ezek mind valós problémák. Van erről közbeszéd, de szerintem egy nagyon vékony réteg az, aki erről hitelesen beszél és felvállalja, pedig nagyon sok nő küzd ezzel, csak már nem mer ennek hangot adni, vagy egész egyszerűen belefáradt. Meg szokták kérdezni, miért lehet az, hogy a könyvemnek nagy visszhangja van, és szerintem azért, mert egy olyan helyzetre fókuszálok rá, amely nagyon sok mindenkit érint.
hvg.hu: A regény elején kapunk egy hosszú, többoldalas személyleírást Juliról, ezekből a hétköznapi információkból azonban nem tudunk meg sokat, mivel a főhős sem ismeri túl jól saját magát. Hogyan tud valaki odáig eljutni 36 éves korára, hogy ennyire nincs tisztában önmagával?
G. Á.: Az embereknek nagyon nagy része nincs tisztában önmagával. A Delphoi jósda bejáratánál volt olvasható az a felirat, hogy „ismerd meg önmagad”. Ez az ókori mondás több ezer év elteltével még mindig nem szerves része az életünknek. Megrekedünk bizonyos életkorokban – általában a kisgyerekkorban, kamaszkorban –, és amikor konfliktushelyzetek adódnak, akkor ezekből a szerepekből reagálunk. Ezért van az, hogy ha beszélgetsz egy pszichológussal vagy bemész egy önismereti csoportba, akkor az emberek 99 százaléka párkapcsolati konfliktusról számol be. Nagyon ritkán van olyan, hogy szülők mennek el önismeretre, mert a gyerekükkel elakadásuk van. Sokkal könnyebb a gyereket elküldeni pszichológushoz, hogy szereljék meg, ahelyett, hogy önmagukkal kezdenének valamit. Ez is egyfajta tabu. A főhősömmel és az egyes szám második személyű elbeszélői móddal, amelyben a naplóbejegyzései íródtak, azt akartam megfogalmazni, hogy ez a történet bárkiről szólhat, bárkivel megeshet, és szerintem meg is esik.
hvg.hu: Az első regényében, a Szív utcában és a Másik Istenben is nagyon erősen jelen vannak a káros családi mintázatok, amelyek miatt hajlamosak vagyunk újra és újra beleesni ugyanazokba a hibákba. Miért foglalkoztatja annyira ez a téma?
G. Á.: Szerintem a Másik Istenben ez nincs benne olyan erősen... Olyan erősen benne van? Mondta már egy másik riporter is. Nem volt szándékos.
hvg.hu: Szerintem elég erősen benne van. Juli elvált szülők gyereke, aki kislánykorától fogva idealizálja az apját, felnőttként pedig ugyanolyan problémát jelent számára az elköteleződés, mint neki.
G. Á.: Most, hogy mondja, tényleg így van, de én ezt a párhuzamot nem vettem észre. A Szív utcánál szándékoltan akartam egy generációs szálat. Lehet, hogy ott túl didaktikusan mutattam be, itt viszont eszembe sem jutott, hogy erre futtassam ki a sztorit. Ez az olvasó megoldása. De szerintem az jó, ha a szöveg magától él, és olyasmi is átjön belőle, amit én nem akartam. Az előző regényemnél az első könyvesség miatt biztos volt olyan, hogy szájbarágósabban írtam vagy nehezebben szakadtam el a saját elképzeléseimtől, itt viszont eléggé hagytam, hogy folyjon a szöveg.
hvg.hu.: Ha már itt tartunk, mi volt az írói metódusa? Hogyan dolgozott?
G. Á.: Az jó volt, hogy a magam tempójában haladhattam és nem volt külső kényszerítés a kiadó részéről. Saját határidőim voltak, de az is csak azért, mert ha elkezdek egy sztorival foglalkozni, akkor én a fejemtől a kislábujjamig belebújok, ami pszichésen nagyon megterhelő tud lenni. Ilyenkor eltűnök sokszor a valóságból, a Szív utcánál például ez nagyon így működöt. Itt ezt nem akartam, ezért inkább lecsíptem magamnak időszakokat, amikor írtam. Szükségem volt olyan saját minőségi időre, amikor nincsenek gyerekek, nincs háztartás, nincs más munka. Nagyon fegyelmezettnek kellett lennem. Azzal például egy évig elbíbelődtem, hogy az elbeszélői hangot megtaláljam, hogy rájöjjek arra, hogy itt van egy regény a regényben. Egyrészt ott van Juli története, amit ő mesél el úgy, ahogyan ő akarja láttatni, és van egy sima egyes szám harmadik személyű elbeszélő mód. Ugyanígy meg kellett találnom a bejegyzések stílusát, ritmusát és azt ahogyan a kétféle elbeszélői mód váltakozik.
hvg.hu: Julit az édesapja elvesztése indítja el azon az úton, hogy számot vessen az eddigi életével és megpróbálja jobban megismerni önmagát. Miért tud jó katalizátor lenni a gyász?
G. Á.: Szerintem a krízisek a legjobb lehetőségek arra, hogy a változás hullámára ráfeküdjünk. Hiába görcsölünk meg állunk ellen, a változás akkor is jönni fog. Semmi nem állandó. Amikor egy ilyen krízis történik, mint egy haláleset – de ugyanilyen sarokpontja az ember életének a gyerekszületés, a válás, a házasság, a költözés –, akkor egy gondolkodó, érző ember általában megpróbál rájönni arra, hogy mi lehet a következő lépés. Julit a sors arra kényszerítette, hogy szembesüljön azzal, nem csak az apja múlandó, hanem ő is az. Fel kell tennie magának a kérdést, hogy tényleg elégedett-e azzal, ahogyan most él. Jól érzi magát így? Boldog a férje mellett? A gyerekének azt tudja megadni, amire szüksége van? Ezeknek a kérdéseknek a mentén kezd el válaszokat keresni.
hvg.hu: A Szív utca első mondata az, hogy „az én történetemből hiányoznak a férfiak”. A Másik Istenben viszont egy olyan főhőst látunk, aki a férfiak által határozza meg önmagát. Mi a jelentősége a férfiaknak Juli életében? Nekem kicsit olyan volt, mintha csak eszközök lennének a számára, hogy válaszokat kapjon a kérdéseire.
G. Á.: Ennek valószínűleg az az oka, hogy ő is egy eszköz, egy vendég a saját életében. Ha nem így lenne, akkor felnőtt, kiegyensúlyozott, őszinte és hiteles kapcsolatai lehetnének. Így viszont az egész élete olyan, mint egy színházi előadás, amelyben nemcsak a férfiak kellékek, hanem Juli sem tud a saját történetének a főszereplője lenni. Ahhoz, hogy megérkezzen a saját életébe, az szükséges, hogy feltegyen kérdéseket, meg az, hogy ne a másik válaszain keresztül akarja meghatározni önmagát, mert abból még semmi jó nem született.
hvg.hu: Juli az apja halála után összejön a férfi egyik gyerekkori barátjával. Mennyire látja problémásnak ezt a viszonyt?
G. Á.: Nem szeretnék ítélkezni a hőseim felett, ezért nem akarom minősíteni, hogy egészéges vagy normális-e ez a kapcsolat. Az tény, hogy szenvedéssel teli. Ebben a viszonyban azt akartam megmutatni, hogyan köszön vissza az apai szeretet hiánya, a hozzá kapcsolódó érzelmi függőség, feldolgozatlanság egy felnőtt nő életében egy társas kapcsolatban. Juli minden olyan érzelmet és vágyat, amit az apja iránt érzett, rátesz erre a barátra, hogy megélje azt, amit a másikkal nem élhetett meg. Az már más kérdés, hogy ez a bizonyos barát, Igor tudja, hogy a lánya lehetne ez a nő. Tisztában van vele, milyen sérülései vannak, hogy éppen gyászol, mégis belevonódik ebbe a szerelmi kapcsolatba, ami azt sugallja, hogy ő sem egy felnőtt, érett személyiség.
hvg.hu: Mi a jelentősége annak, hogy Igor egy cigány férfi, Juli pedig egy zsidó nő?
G. Á.: A származással igazából nem akartam mélyebbre menni, nem akartam egy Szív utca folyatást. Annyiban tartottam lényegesnek, hogy ez meg legyen említve, hogy elhelyezzük a szereplők identitását. Úgy gondolom, hogy ezek mögött a szavak mögött egy csomó jelentés van. Ha tudjuk, hogy valaki honnan jött, akkor sok mindennel máris tisztában vagyunk. Ha például valakinek alapélménye a kirekesztettség, az üldözöttség, a kibeszéletlenség a családjában, annak mind lenyomata van a jelenre.
hvg.hu: Miért tartotta fontosnak, hogy a szexualitás is komoly szerepet kapjon a regényben?
G. Á.: Egy középkorú nő életében, sőt mindannyiunk életében központi helye van a szexualitásnak. Amikor egy férfi regényében vannak erről leírások, az teljesen természetes, azt nem emelik ki, de nagyon kevés olyan irodalom van, amit nők írnak, és amelyben a szexualitás nyersen vagy kendőzetlenül jelenik meg. Nem arról van szó, hogy tele van fasszal a szöveg. De már önmagában a megnevezés is sokunknak gondot okoz, nőknek egymás között is, nem csak a közbeszédben. Beszélhetünk lelkiségről meg tudatosságról, de a testünk az elsődleges kapcsolódási pontunk. Miért csináljak úgy, mintha ez nem létezne? Az, hogy milyen nyomógombjai vannak valakinek, milyen vágyai, milyen függőségek tudnak kialakulni egy szerelemben a szexualitás révén, az nagyon fontos dolog.
hvg.hu: Könnyű volt megírnia ezeket a részeket tudva, hogy olyan kevés nő ír a szexualitásról?
G. Á.: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam rajta sokat, mi lesz a reakció, mennyire fogja majd ez kiverni a biztosítékot. De ezt el kellett engednem idővel. Az volt igazából nehéz, hogy át tudjak lendülni, hogy elszálljon az agyam. Rá kellett hagynom magam Julira, és az ő őrületével menni, miközben csak mondja a magáét, egyre hosszabban és egyre kevesebb gátlással.
hvg.hu.: Egy Könyves Magazinnak adott interjújában, ahol arról kérdezték, melyik fiktív politikai rendszerben élne legszívesebben, Robert Merle Védett férfiak című regényét adta meg válaszként. A könyv egy olyan társadalmat mutat be, ahol egy járvány miatt alig maradtak férfiak és a monogámia szinte bűnné vált. Ön szerint mennyire tekinthető jogos elvárásnak manapság a társadalom részéről, hogy az ember egyetlen partnerhez legyen hűséges?
G. Á.: Ez nagyon égető kérdés napjainkban. Egyfelől kellenek a kapaszkodók, amiket a hagyományokban találunk meg, másfelől ezeket a hagyományokat nagyon nehéz feldíszíteni a mai emberrel. A gyereknevelést meg a házasságot is annyira embert próbálóan nehéz jól csinálni, hogy már maga az igyekezet is becsülendő, ha valaki megpróbálja. Az én tapasztalatom, hogy nagy százalékban elvéreznek az emberek mind a kettőben, mert hiányzik a társadalom megtartóereje, a közösségek, a szakemberek… A monogámia szintén olyan, hogy az ember maga tudja eldönteni, hogyan képes boldogan leélni az életét. Ha az egyik vágya a másikban frusztrációt okoz, annak a két embernek nem kell együtt lenni. Nem kell lenyomni egymás torkán semmit. Miközben a könyvet írtam, sok mindenkivel beszélgettem és sok történetet hallottam különböző megküzdési stratégiákról, hogy hogyan menedzselnek jól egy házasságot. Mondok durván egy arányt: ötből négy esetben nem a monogámia jelentette a megoldást. Vannak, akik vállaltan nyitott kapcsolatban élnek, de olyanok is, akiknek a párja nem tudja, hogy szeretőjük van vagy a saját nemükhöz is vonzódnak. Szóval az egy dolog, hogy van egy statisztikánk arról, hányan élnek monogám házasságban meg mi a valóság, mert a kettő köszönöviszonyban nincs egymással. Persze ezt nem rendszerszinten kell megoldani, hanem egyénileg kell tudni lavírozni.
