Gőzerővel száguldunk neki a falnak, és nem fogunk megállni – A magyar film 2022-ben
A magyar film 2022-es éve nem is kezdődhetett volna jellemzőbben: pár moziban még műsoron volt a kormányzati erőltetéssel a tavalyi év legsikeresebb magyar mozifilmjévé tett propagandafilm, az ElkXrtuk, amikor január 11-én a Nemzeti Filmintézet Filmszakmai Döntőbizottsága megszavazta a valaha megítélt legnagyobb állami támogatást, 4,5 milliárd forintot Rákay Philip forgatókönyvíró-producer Most vagy soha! című Petőfi-filmjének, és csak a gyártás előkészítésére odadobott 78 millió forintot Koltai Lajos rendező és Lajos Tamás producer, a Színház- és Filmművészeti Egyetem állami einstandja két fontos alakjának közös Semmelweis-filmjére (A láthatatlan gyilkos) is. (Összehasonlításul: nem egy magyar nagyjátékfilm forgott már le 80 millió forintból teljes egészében, gyártás-előkészítéstől színészgázsikig.) De a dolgos urak itt még nem álltak meg (igen, 2022-ben a magyar állam egyetlen, filmtámogatásokról döntő bizottságának nincs női tagja), és megszavaztak több mint félmilliárd forintot a magyar vízilabdasport aranykoráról szóló dokumentumfilmnek, az Egy, két há… Hajrá magyarok!-nak is.
Ez a január 11-i nap, amin tulajdonképpen már a fejét se kapta fel senki, a magyar film legújabb, dicstelen korszakának egyik fekete napja, mert pontosan megmutatja, hova tart az a magyar filmszakma, amelyet még Orbán Viktor személyes kegyeltje, Andy Vajna sem tudott vagy akart lenullázni, és amelynek élére Vajna után egy, az elmúlt húsz évben semmiféle releváns filmes tapasztalatot össze nem szedő, de a felsőbb utasításokat saját nem létező elképzeléseivel legalább össze nem kutyuló bábot neveztek ki Káel Csaba személyében. Ez az egy nap megmutatta, mi a fentről diktált irány:
gigantikus összegekből jönnek a magyarságdicsőítő filmek, amelyeket tévesen „történelmi filmként” szoktunk aposztrofálni,
noha az, hogy valami kosztümös és a múltról szól, még nem jelenti azt, hogy kötelezően meghatározott iránya van, és csakis pozitív üzenete lehet, mint ezeknek. El kell hitetni a néppel, nem az számít, hogy a demokratikus Európában a magyar kormány a két fog közé szorult, kipiszkálhatatlan, idegesítő húsdarab, nem az számít, hogy egész Európában nálunk a legnagyobb a pénzromlás, nem az számít, hogy a magyar forint már szinte semmit nem ér külföldön – és már nem csak nyugatra –, hiszen mi valaha nagyok voltunk, mi, magyarok, igenis nagyok vagyunk, és ha ezer éve a csodaszarvasháton hátrafelé kilőtt nyilainktól rettegett Európa, akkor ma sem lehet semmi baj. Berettyán Nándor, Vidnyánszky Attila tanítványa, Vidnyánszky Attila színházának színésze Petőfi Sándor szerepében © Fórum Hungary
És ez minden pénzt megér, még akkor is, ha a négy és fél milliárd forintos filmek mellett egy kanyi vas sem marad arra, hogy a tehetséges, már sokszor bizonyított filmrendezők olyan filmeket készíthessenek, amelyekre egyrészt valóban rezonálnak a magyar nézők, másrészt az egész világon képesek megmutatni, hogy ha a hátrafelé nyilazás rajtunk kívül már rég nem is érdekel senkit, valamiben igenis nagyok vagyunk, és ezt elismerik a cannes-i, a berlini vagy a velencei filmfesztiválokon is.
Van valami furcsa
Mert ma már nem lenne elég egy évösszegző írásban azt elemezni, milyen magyar filmeket mutattak be a mozik, azt is vizsgálni kellene, milyeneket nem. Csakhogy ezt sokkal nehezebb, mert bár papíron publikus a Nemzeti Filmintézet minden döntési listája, az elutasított pályaműveknek ezeken a dokumentumokon csak egy cím szerepel, más információ nem, így nem látható az sem, épp melyik tehetségnek mutattak ajtót, hacsak az ember nem tudja magától, melyik rendező és melyik forgatókönyvíró adott be mondjuk „Két Magyarország” vagy „7575-ös kód” munkacímmel filmtervet.
A titkolózás persze érthető, ha mélyen antidemokratikus is – különösen egy olyan országban, ahol kiépült magánszektor és másik döntőbizottság híján ez az egyetlen lehetőség egy mozifilm profi körülmények közti elkészítésére –: ha lennének még ilyenek a kormányközeli bizottságokban, minden tisztességes filmes szakembernek szégyentől kellene pirulnia, amikor egyszer-egyszer a sajtóban mégis kiderül, kiket is utasítottak vissza. Nagy Zsolt és Kulka János A játszma című filmben © InterCom
Tavaly a rendszerváltás utáni legsikeresebb, a szabad SZFE ügye mellett is kiálló rendező, Herendi Gábor kapott sorozatos visszautasításokat, idén pedig a rövidfilmjeivel már rengeteg komoly fesztiválon feltűnést keltő, majd első nagyjátékfilmjével, a Külön falkával kiemelkedő tehetségét az egész szakma előtt bizonyító Kis Hajnit utasították vissza. Egy olyan filmtervért, amelyben előkerült a magyarok külföldi munkavállalása, és amelyet egy berlini, neves mentorokkal megtámogatott ösztöndíjprogram nyerteseként fejlesztett; persze ízlések és pofonok, de egy átláthatatlan és a kormánytól semmiképp sem független módon kinevezett döntőbizottság mellett lehetetlen ezt annyival elintézni, hogy „biztos nem volt elég magas minőségű”.
De Kis Hajnin kívül Reisz Gábornak is több filmtervét visszautasították, pedig ő a semmiből összehozott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanjával szinte hihetetlen sikert ért el, azonnal kultrendezővé vált, és aztán újra bizonyított Rossz versek című második filmjével: mindkettő az ilyen, elvileg csak egy rétegnek szóló művészfilmek esetében kimagaslónak számító 50-60 ezer feletti nézőszámot ért el. Mellesleg Reisz is kiállt az SZFE átalakítása ellen.
Így a magyar film 2022-re eljutott oda, hogy sosem látott összegeket kapnak a kormány kurzusfilmjei, egyelőre (?) még készül ha nem is sok, de pár olyan film, amilyenek egy normális országban is készülnének, de a legfontosabb bemutatók szinte már azok, amelyek már-már radar alatti, minimális költségvetésből készültek: vagy a pályakezdőknek megalázó, a világ minden kompromisszumára kényszerítő összegeket juttató Inkubátor-programban, vagy 100 millió forintnál alacsonyabb támogatásokból. Pál Emőke és Trill Zsolt a Magasságok és mélységek című filmben © JUNO11 / Hekli Andrea
Miközben a kormány már a látszatra sem ad:
nem is csak a Rákay Philipnek adott mesés filmvagyonok tekintetében (a nulla filmes tapasztalattal rendelkező lakáj egy csapásra az ország egyik legsikeresebb filmese lett, az adókedvezményekkel együtt 6 milliárdos Petőfi-filmen kívül egy egymilliárdos Aranybulla-sorozatot is forgathatott), de azzal is, hogy az átalakított SZFE-t fenntartó kuratórium tagja, Lajos Tamás producernek nemcsak, hogy minden egyes projektjét támogatják, de idén már a tisztesség és a minimális alázat lehetőségét is sáros huszárcsizmával taposták a földbe miatta. Ugyanis annak ellenére jelölték a szakmailag gyengécske, unalmas, politikailag pedig mélyen Fidesz-hű kurzusfilmet, a Lajos Tamás által készített Blokádot Oscar-díjra, hogy nyilvánvalóan még a jelölők számára is egyértelmű volt, annak semmi esélye nincs nemhogy a díjra, nemhogy a jelölésre, de még arra sem, hogy a majdani esélyesek szűkített listájára kerüljön, hiszen történetét vagy megvalósítását tekintve egyáltalán nincs benne semmi, ami nemzetközileg érdekes lehet, és technikailag sem igen hallani, hogy bárki is megtette volna azokat a lépéseket, amelyek egy Oscar-kampányban szükségesek (neves amerikai forgalmazó, kinti vetítések és így tovább). A film persze valóban ki is hullott a legelső rostán. Viszi a pénzt © Nemzeti Filmintézet / hvg.hu
Amivel persze nemcsak a hatalmi visszaélés a probléma, hanem az is, hogy ezzel az önkényesen kinevezett döntőbizottság elvette a lehetőséget is mindazoktól a magyar filmesektől, akiknek lehetett volna bármi esélyük izgulni. (Tavaly is ugyanez történt egyébként: szintén Lajos Tamás producer a szakma túlnyomó része által kifejezetten gyengének ítélt horrorját, a Post Mortemet küldtük Oscarra, de annyira még az sem volt esélytelen, mint a Blokád.)
Ej, mi a kő
Ugyanakkor ha úgy teszünk, mint más években, és csak a mozikba került magyar filmeket vizsgáljuk, akkor is tragikus év volt az idei. Nem is csak azért, mert elmaradtak az igazán átütő sikerek – a nagy fesztiválok fődíjai, Oscar-jelölés –, de a nézőszámok miatt is. Összesen 23 magyar, élő szereplős vagy animációs nagyjátékfilm került mozikba (plusz egy nemzetközi koprodukciós gyerekfilm minimális magyar részvétellel), ebből 17-ről érhetőek el adatok, és ezt a 17-et nézték meg december végéig összesen 421 ezren.
Felfogni is nehéz, ez mennyire siralmas szám;
talán azzal lehet érzékeltetni a mértékét, hogy csak a június végén bemutatott Minyonok-folytatásnak egymagában van 520 ezer magyar nézője, az Avatar második része pedig egyetlen hét alatt ért el 242 ezer nézőt. 2017-ben az összes magyar film nézettsége elérte az egymilliót (igaz, abban a dokumentumfilmek és régebbi filmek újrabemutatói is benne voltak), de a Valami Amerika-sorozat legkevésbé sikeres harmadik része is elérte a 380 ezres nézőszámot, az első rész pedig 529 ezer jegyet adott el. Kinek mennyi jut filmterjesztésre © Nemzeti Filmintézet / hvg.hu
Túl könnyű lenne ezt egyszerűen a filmesekre vagy a Hollywoodhoz szoktatott nézőkre fogni, és még az sem elegendő indok, hogy az infláció miatt egyrészt drágábbak a mozijegyek, másrészt mindenki pénztárcájában is kevesebb marad mozijegyre, a rezsiválság miatt pedig az év végére a multiplexek bevezették a délutáni nyitást, így kiesett egy teljes műsorsáv. Az alacsony nézőszám részben az állami filmtámogatási rendszer minden kormány alatt egyformán létező, végtelenül ostoba „marketingstratégiája” miatt van így, hiszen ilyen stratégia nem létezik, és a támogatásnak minimális, alig észrevehető részét lehet arra költeni, hogy a film hírét eljuttassák a nézőhöz. Nem elhanyagolható a független sajtó kivéreztetésének szerepe sem: ahogy egyre kevesebb lapban foglalkoznak szakmai alapon magyar filmekkel, úgy jut el ezeknek a filmeknek a híre egyre kevesebb emberhez. És az aggasztó tendencia részben a fent leírtak következménye: a művészettel az a „baj”, hogy akármilyen erőszakosan is akarja a saját céljait elérni általa a kormány, a nézők érdeklődését nem lehet erővel irányba állítani. Bár arra már a kormány is rájött, hogy marketinggel viszont lehet: jellemző adat 2022-ből, hogy a Filmszakmai Döntőbizottság
májusban megszavazott a sokmilliárdos Petőfi-filmnek 30 millió forint reklámköltséget, amennyit a legtöbb film összesen sem kap erre a célra – noha ezt a filmet majd csak 2024-ben mutatják be,
hiszen nem készült el időre, így szó nélkül eltolták egy évvel a premierjét, kicsúszva így a kormány presztízsbulijából, a Petőfi-emlékévből is.
Tavaly az ElkXrtukat még rendesen meg tudták tolni úgy, hogy a Békemenettel egybekötött, ingyenes vetítéseket szerveztek rá fideszes politikusok, hogy vidéki mozikat fenyegettek fideszes politikusok, ha nem volt műsoron a film, és a kormány másik legkedvesebb producere, Kálomista Gábor hazugságokon alapuló, de tankerejű reklámgépezete révén. Az idei október 23-ra időzített kurzusfilm, a Blokád – ami a taxisblokád történetén kívül arról szólt, hogy az SZDSZ-alapító Göncz Árpád egy álnok és ostoba majom volt, ahogy mindenki más is a liberális oldalon – már csak 60 ezer nézőt vonzott, ami kevesebb, mint az ElkXrtuk eredményének fele. Egy jellemző részlet a döntési táblázatból: Kálomista Gábornak legalább jut © Nemzeti Filmintézet / hvg.hu
Nagyobb baj, hogy a többi film is hasonlóan teljesített:
rég nem volt – ha volt valaha egyáltalán – olyan év, mint ez, amikor egyetlen egy film sem érte el a 100 ezres nézettséget.
A legnézettebb nagyjátékfilm a Nyugati nyaralás volt 82 ezer nézővel, a második a Szia, Életem! 62 ezerrel, a Blokád így a harmadik helyen végzett. A filmek átlagnézettsége így 25 ezer alatt marad, a 17 filmből 10 nem éri el még a 10 ezer nézőt sem, azaz majdnem a filmek kétharmada teljesített még ennél is rosszabbul. Idén is bemutattak több, a megszokott utat elkerülve forgatott (minimálbüdzséből, reklám, akár forgalmazó nélkül) filmet, amelyek közül a Jóreménység-sziget című, a főszereplő Ljasuk Dimitry szinte egyszemélyes projektje hihetetlen, 25 ezer körüli nézőszámot ért el, lehagyva ezzel a legkomolyabb produkciók közül is nem egyet.
Mélységek és kudarcok
Nehezebben megfogható, de súlyos gond az is, hogy nagyon kevés olyan film készült, amely a bennünket itt és most körülvevő valóságra reflektált volna, a magyar nézők számára ismerős és fontos problémákról szólt volna (ez természetesen nem esztétikai kategória: bármilyen kacagtató, könnyed vígjáték lehet nagyszerű alkotás attól teljesen függetlenül, hogy nem ilyen a témája). És mivel nem nyilvánosak a Nemzeti Filmintézet által visszautasított pályázatok, nem tudni, vajon ez nem direkt kormányzati szándék eredménye-e;
nem tudni, vajon hajlamosabb-e a Filmintézet visszautasítani egy filmet, ha az a magyar valóságról szóló dráma, mint ha nem az.
Az év egyik utolsó és talán legjobb hazai bemutatója, a Larry volt a leginkább húsbavágó, mivel egy borsodi faluban és Kazincbarcikán játszódott, a rendezője, Bernáth Szilárd pedig rendkívül okosan és megrendítően mutatta be ezt a közeget, bármilyen irányba való ítélkezés és közhelyek nélkül. Pálfi György Mindörökké-je egy Tar Sándor-novella alapján azért tűnt fájdalmasan aktuálisnak, mert épp az Ukrajna elleni háború kitörésekor mutatta meg, milyen lenne, ha egész Európát háború dúlná fel, Deák Kristóf Az unokája pedig az unokázós csalás jelenségéről és az idős korról beszélt. Utóbbi és a szegénység kérdése érintőlegesen megjelent a Kilakoltatás című remek filmben is, de az nem annyira társadalmi dráma, mintsem kissé abszurd és nagyon vicces vígjáték akart lenni, a háttérben maradó fontos kérdésekkel. De jelentős túlsúlyban voltak az olyan, egyéni és nem társadalmi szinten fontos témák, mint a gyász, a szerelem, a felnövés, az apaság és a privát életünk káosza. Csonka Eszter a Szelíd című filmben © Vertigo Media
És noha a tavalyi évösszegzőnkben azt írtuk, a női nézőpont feltűnően előtérbe került, úgy tűnik, ez nem tendencia, az csak egy kivételes év volt: most az összes közül mindössze négy olyan film volt, amelyben nem elsősorban férfi főhősök problémáival azonosulhattak a nézők (a Szelíd, a Magasságok és mélységek, a Hétköznapi kudarcok és a Veszélyes lehet a fagyi), plusz egy, amire bár nem lehet azt mondani, hogy messzire kerülte volna a nemek ábrázolásának megszokott módjait, de női sorsokra is jelentős figyelem irányult (Együtt kezdtük). És ezúttal az ilyen filmekből egyet kivéve mindnek volt női rendezője, noha tavaly férfiak is sokszor rendeztek ilyen értelemben is „rendhagyó” filmeket.
Persze egy ilyen év után azon gondolkodni, mennyire érvényesül a női szemszög a magyar filmekben, olyan, mintha az éhező azt mondaná, kár, hogy manapság nem kapni elég szépen márványos marhabélszínt. Mert ami most zajlik, az nem ezen a szinten riasztó:
jelenleg a méltán híres magyar film lezüllesztése zajlik,
és ki tudja, ha sikerül végrehajtani ezt a dicstelen folyamatot, ha aztán hozzáértő kezekbe is kerülne a szakma újra, vajon hány évtized lenne visszajutni oda, ahová nem olyan rég már egyszer eljutottunk. Tűnjenek akármilyen túlzónak a fenti sorok, nincs az a pesszizmus, ami ilyen kilátások mellett ne lenne indokolt.
Korábbi cikkeink 2022 magyar filmjeiről:
Kritika Az unokáról:
Kritika a Mindörökkéről:
Kritika a Kilakoltatásról:
Interjú a Szelíd című film főszereplőjével, Csonka Eszterrel:
Kritika a Zanox – Kockázatok és mellékhatások című filmről:
Kritika A játszma című filmről:
Kritika az Együtt kezdtük című filmről:
Kritika a Szia, Életem! című filmről:
Kritika a Nyugati nyaralás című filmről:
Kritika a Magasságok és mélységek című filmről:
Kritika a Blokád című filmről:
Interjú a Veszélyes lehet a fagyi című film főszereplőjével, Stork Natasával:
Kritika a Larry című filmről:
