Földes András riportja Zaporizzsja menekülttáborából: „15-ször vertek meg egy övvel. Miért? Egy Facebook-poszt miatt”
Az oroszok megőrültek! Hogy szavazhattak volna 90 százalék felett a csatlakozásra, amikor az emberek többsége már rég elmenekült az elfoglalt területekről
– mondta a piros dzsekis, baseballsapkás férfi, majd szavait elnyomta a visszhangos hangzavar.
Egy Sztálin-barokk művelődési ház nagytermében álltunk, Zaporizzsja városában. Az egykor pompázatosnak álmodott térben most olcsó tábori asztalok álltak ruhahalmokkal, eldobható pelenkával, használt cipővel, pokrócokkal, szóval mindazzal, amire egy menekültnek szüksége lehet. Az asztalok epicentrumában pedig egy csoportnyi ember egymás szavába vágva zilálta szét interjúm kereteit.
Azért jöttem el Zaporizzsja megye fővárosába, hogy az orosz fennhatóságú területekről elmenekült ukránok véleményét kérdezzem az orosz propagandában népszavazásnak nevezett eseményről. Putyin alig két nappal korábban hirdette ki, hogy a népszavazások eredményei nyomán országa bekebelezi Ukrajna négy megyéjét, többek közt azt is, amelyben éppen tartózkodtunk.
Ha innen nézem, interjúalanyom, Szergej kijelentése a népszavazás őrültségéről még eufemisztikusnak is tűnt. A putyini megközelítés szerint ekkor már orosz területen álltunk: Zaporizzsja az ottani törvények szerint Oroszország részének számított, annak ellenére is, hogy a megye harmada történetesen nem volt a fennhatóságuk alatt. A 750 ezres nagyvárosban úgy folyt az élet, mint Ukrajna többi, szabad részén: a széles sugárutakon ukrán rendszámos autók száguldoztak, a boltokban ukrán hrivnyával lehetett fizetni, az emberek pedig szabadon beszélhettek.
Ez utóbbinak volt köszönhető, hogy a megszállt területről menekültek egymást túlkiabálva sorolták a sérelmeiket, mindazt, amit az orosz uralom hónapjai alatt magukban kellett tartaniuk.
“Azért jöttem el, mert veszélyben éreztem magam – folytatta Szergej. – Korábban önkéntesként Mariupolból szállítottam az embereket Zaporizzsjába. Féltem, hogy értem jönnek.”
“Veszélyesnek tűntek az oroszok?” – kérdeztem vissza, de már a mellette álló férfi, Jevgenyij válaszolt.
“A katonák állandóan megállítottak az utcán, faggattak, ellenőrizték a papírjainkat. Nem tudtuk, mikor visznek be valamiért” – mondta a Bergyanszk városából menekült férfi. Aztán elhallgatott, mert a felesége közbevágott. “Mondjad, hogy vertek is! Kérdezték tőlem, hogy hova megyek, de meg sem várták a választ, már meg is ütöttek is a puskatussal.”
“Az emberek 70–80 százaléka már átjött ukrán területre, vagy Európába ment ezek elől a szörnyetegek elől – szólt közbe az ősz, szemüveges Jaroszlav. – Csak az idősek, meg a kollaboránsok maradtak, ők szavazták meg a csatlakozást!”
Népszavazás két fegyveressel
“Mi is szavaztunk – vette vissza a szót váratlanul Jevgenyij, majd néhány mondatával mindent helyre is tett a népszavazásnak nevezett orosz akcióval kapcsolatban. – Két katona meg egy nő kopogott be hozzánk. Bejöttek és mondták, hogy most szavazhatunk. Ott álltak végig, nem mondhattuk, hogy nem szavazunk.”
“És miért nem szavaztak nemmel?” – tettem fel kérdést a demokráciában nevelkedettek naivitásával. A feleség válaszolt:
Ott álltak fegyverrel, és nézték, mire szavazunk. Hallottuk, hogy akik megtagadták a szavazást, vagy nemmel szavaztak, azokat elvitték, és megverték. Féltünk.
Később a szomszédos alvóteremben Jurij azt mesélte, ő bátran elküldte a szavazóbiztosokat. “Egy nő meg két katona jött hozzánk is, de elküldtem őket. Később láttam, hogy az utcán járkálnak az urnával, és úgy szavaztatnak” – sztorizott nagy hanggal a férfi, de végül az ő története sem happy enddel zárult.
“A fiam egy autóalkatrészeket gyártó cégnél dolgozott. Jó állása volt. A tulajdonos kiadta, hogy mindenkinek szavaznia kell. Aki nem vesz részt a népszavazáson, az ki van rúgva. Persze, hiába voltak magáncég, ha előbb a fehérorosz, aztán az orosz piacra tudtak csak szállítani. Nem tudott mit tenni, szavazott.”
Egy fiatalabb, kopaszodó férfi, aki eddig egy teáskannával zörgött a hátunk mögött erre csendesen megjegyezte: “Volt itt az nő Primorszkból. Nem akart részt venni a népszavazáson. Azt mondta, hogy jöttek a katonák, zsákot húztak a fejére, elvitték, megverték. Elvették tőle az ékszereit, fülbevalót, láncot, mindent, és egy ellenőrzőponton rakták ki. Mondták, hogy szégyent hozott Oroszországra és most menjen. Negyven kilométert gyalogolt, amíg átjutott ukrán területre. Itt volt a táborban, két napja ment el.”
Egy Facebook-poszt, tizenöt verés szíjjal
“Te is részt vettél a népszavazáson?” – kérdeztem a Gyimaként bemutatkozó férfit, aki azonban rázta a fejét. “Nem, még a népszavazás kezdete előtt el kellett menekülnöm.”
“Miért menekültél?” – firtattam, amire a teával szöszmötölve az orra alatt annyit mondott: “Nem mondhattam el a véleményem. Állandó stresszben éltem.”
“Emiatt hagytad el az otthonod?” – feszegettem a kérdést, mire felénk fordult, és szinte magának mondva a történetet belekezdett: “Egy büntetőcellában voltam. Hét emberrel zártak össze. Az egyik srácot, 21 éves volt, minden nap elvitték és megverték, mert évekkel korábban katona volt. Hogy velem mit csináltak? Engem is vertek. Megkérdezték, hányszor szeretném, ha megvernének. Tizenötször vertek meg egy övvel. Miért? Egy Facebook-poszt miatt.”
A férfiból kérdések sorával kellett kihúzni a történetet. “Semmi különöset nem írtam, csak hogy a városom, Bergyanszk ukrán, nem orosz. Ilyeneket. De nekem még szerencsém volt, mert öt nap után elengedtek. Volt ott egy ötvenes nő, meg a fia, olyan harminc éves. Őket szintén posztolásért zárták be, és már másfél hónapja ott voltak.
Egy barátom fia pedig azért került börtönbe, mert orosz plakátokat tépett le az utcán.
“Miután kiengedtek, egy hónapig készítettem elő a távozásom. Otthon maradt az édesanyám, róla is gondoskodni kell. Nem volt könnyű eljönni. Az utolsó orosz ellenőrzőpont után a senki földje következett, az nagyon veszélyes volt. Utána jött az ukrán rész. Itt már jó, fantasztikus, hogy szabadon beszélhetek.”
Aki tévét nézett, putyinista lett
“Ismertek olyat, aki támogatta az oroszokat?” – tettem fel kockázatos kérdést.
“A szomszédaink például. Hiába omlott össze a gazdaság. Nem volt munka, mindenki segélyeken élt, az árak az egekben. De ők azt mondták, hogy Oroszország nagy és gazdag, és jó lesz nekünk velük. Rokonaik éltek Oroszországban, tőlük is csak a propagandát hallották.”
A válaszadó felesége vette át a szót:
A tévét nézték, ahol már csak az orosz adások mentek. Az idősek is az orosz adásokat nézték, ahol csak a hazugság ment.
“Senki nem is hallott az ukrán hadsereg előrenyomulásáról az elfoglalt területeken?”
“De, interneten lehetett olvasni a híreket. A Telegram-csoportokban, meg a Facebookon” – folytatta a férfi, de Szergej, akinek a mariupoli segélyszállítmányai miatt kellett menekülnie, közbevágott: “Az oroszok sokakat meggyőztek, hogy amit csinálnak, az jó. Például a rendőrök, ők mind melléjük álltak. És kiengedték a börtönből, aki hajlandó volt együttműködni.”
“Kik voltak azok, akik vissza akartak menni az orosz fennhatóságú zónába, de rakéta találta el a konvojukat?” – kérdeztem rá a négy nappal korábbi támadásra, amelyben 23 ember halt meg, köztük gyerekek is.
“Azok nem kollaboránsok voltak, hanem családok és önkéntesek. Rendszeresen vittek át élelmet, meg gyógyszereket a családjuknak, meg a rászorulóknak. Lehetett tudni, hogy mikor megy a konvoj. Ez a támadás nem véletlen.”
“De ennek amúgy is vége. Ma írta a feleségem, hogy október elsejétől már nem lehet csak úgy járkálni. Az elfoglalt területen kérvényt kell leadni a városházán, meg kell indokolni, hogy miért akarsz ukrán területre jönni, és tíz napon belül bírálják el.”
“Én hamarosan visszamegyek – mondta kis csönd után a nő, miközben ideges szotyizásba kezdett. Az anyámmal maradtak a gyerekek, őket hozom el. A férjem itt marad, neki már kockázatos lenne. Ő addig lakást és munkát keres.”
Mintha minden történetüket elmesélték volna, úgy csendesedett el az imént még élénk beszélgetés. A menekültek szétszéledtek, mint akik csak teáért és a száraz kekszért gyűltek a tábori asztalhoz. Autóba ültem, hogy megnézzem a merénylet helyszínét, de a városszéli placc üres volt, csak egy rendőrautó, meg egy műanyag koszorú ázott a szürke esőben. A déli front irányába futó út méterekkel később olvadt bele a nyálkás szürkületbe.
Földes Andrással Windisch Judit beszélgetett további élményeiről, immár Harkivból:
