Filmkritika 1.: Napóleon nem is olyan érdekes, az exfelesége és a mesteri csatajelenetek annál inkább
Az az egy baj van Ridley Scott Napóleon című filmjével, hogy két és fél óra alatt sem derül ki belőle, tulajdonképpen minek forgatták le.
Ez mondjuk elég komoly baj, de azért el lehet tekinteni tőle: ha ilyen kérdések nem nyomasztják a kedves nézőt, csak az, hogy a vásznon mindvégig olyasmik történjenek, amit bosszankodás nélkül, netán örömmel lehet nézni, akkor szinte minden rendben van; ha csak ennyi a lényeg, akkor a Napóleon már-már jó film. És persze azoknak se kell bánkódniuk, akik nem keresnek olyan mögöttes okokat egy szépen, igényesen, tehetségesen illusztrált mozgó történelemkönyv megtekintése közben, mint hogy mi is lehetett az, amit a rendező a filmmel közölni akart a világról, ami miatt épp ezt a történetet választotta, nem a vaskos történelmi lexikon valamelyik másik fejezetét. Meg azoknak sem, akik nem tesznek fel a jelentős játékidő által fejben már korábban is bizonnyal megidézett mozivécében a tükör előtt állva maguknak olyan kérdéseket, mint hogy „mit is adott hozzá ez a film az életemhez”. A látványos csatajeleneteken kívül mármint.
Hiszen Ridley Scott nemhogy nem ad hozzá a történelemleckéhez semmi különösebb mondanivalót, de még azt is elmismásolja, ami pedig tálcán kínálná magát, ha az ember olyasvalakiről készít filmet, akiről még pszichológiai komplexust is elneveztek: a lélektant. Igazi kihívás úgy készíteni filmet Bonaparte Napóleonról, hogy abból egyáltalán ne derüljön ki, tulajdonképpen miért is volt olyan fontos a címszereplőnek a teljhatalom, a fél világ leigázása, aztán még a maradék fél leigázására tett kísérlet is. Mi motiválta? Kinek akart megfelelni? Mi volt a lelkében az a hiány, amit országokkal akart betömni? Scott nemhogy nem ad válaszokat ezekre a kérdésekre, de fel se teszi őket, olyannyira, hogy a néző már szinte gyanakodni kezd, talán épp az akart lenni a rendezői mondanivaló, hogy
valójában tök természetes, hogy az ember világverő diktátorrá szeretne válni, nincs is ebben semmi különös,
de azért nehéz elhinni, hogy Ridley Scott valóban ezt akarta volna közölni a filmmel.
Legfeljebb két óra és harmincnyolc perc után fogalmaz meg valami egyedibbet a film. Az utolsó jelenet után egy inzerten ekkor felsorolják, Napóleon melyik híres, győztesnek nevezett hadjáratában hány francia katona halt meg, hogy kijöjjön az elképesztő szám: a „siker”, a „dicsőség” hárommillió ember életébe került. Aki egymaga hárommillió ember haláláért felelős, azt általában sátánian gonosz, elvetemült, tömeggyilkos diktátornak szokták nevezni, nem győztes hadvezérnek – üzeni talán ezzel a felirattal Scott. És ez jó gondolat, de egy teljes filmre kevés.
Scottot mintha sokkal jobban érdekelné Joséphine de Beauharnais (magyarosan Jozefina császárné), Napóleon első felesége és a férjével való viszonyának vélt vagy valós módon szélsőséges mivolta. (Hogy a Napóleon forgatókönyve bizonyos fontos pontokban a legkevésbé sem hiteles történelmileg, arról a hvg.hu történész munkatársa írt részletesen: a hiteltelenségek Jozefinát is érintik. Scott döntései egyébként minimum érdekesek: bár ezt-azt mindenhez hozzáköltött, hogy izgalmasabbak legyenek a történetek, azt a valósnak tűnő részletet viszont valamiért kihagyta, hogy Jozefina halálos tüdőgyulladását állítólag épp I. Sándor cár látogatásakor kapta el, lenge öltözetben kísérve a kertben a cárt, azaz végső soron, akaratlanul Napóleon egyik legnagyobb ellenfele okozta élete szerelmének halálát. De erről egy szó sem esik a filmben.)
Az egyetlen olyan szál ugyanis a filmben, ami túlmutat Wikipédiáról is megtudható események végigjátszásán, Jozefina és Napóleon – Scott szerint – nem is csak a nő meddősége miatti válásig, nem is csak a sírig, de még azon is túl tartó, mély, perverzióktól sem mentes, igaz szerelme. A rendező és a forgatókönyvíró David Scarpa ugyanis úgy képzelték, hogy a világon mindenben domináns Napóleon csakis a feleségének engedte, hogy fölé kerekedjen, sőt még azt is hajlandó volt elismerni, hogy a nő nélkül csak egy senki, egy egyszerű vadember lenne, és nem tudta tagadni, milyen uralma van az uralkodó fölött a nőnek. Ráadásul a film nagyon is összetetten és egyedien ábrázolja Jozefinát, ami már a nő egyik első megjelenésekor azonnal feltűnik: Jozefina a dohányzóasztal mellett ülve egyszerűen felhúzza a szoknyáját, feltárja nemi szervét Napóleon előtt, és közli, hogy ha azt egyszer meghódítja, onnantól fogva nem fog tudni szabadulni tőle.
Az ilyen és ehhez hasonló, egyedibb látásmódról árulkodó jelenetek azok, amelyek miatt végső soron mégiscsak megéri megnézni a Napóleont, és erről nagyban tehet a Jozefinát játszó Vanessa Kirby (Pieces of a Woman, A korona) csodálatos és millió színű alakítása is.
Kirby minden ebben a filmben, ami csak egy nő lehet:
végzetasszony, okos reálpolitikus, érzékeny lélek, uralkodó, sértett és sértegető feleség, kétségbeesett szerelmes, hol élvhajhász, hol megtört szerelmes, büszke nő, meghunyászkodó egérke, domina, elnyomott asszony. És a legjobb, hogy általában minimum hármat mutat fel egyszerre a fentiekből, a mosolyában ott van a sértettsége, a könnyeiben a megbánás mellett az önsajnálat is, de még alávetettségében is meg tudja mutatni a képességét az uralomra. Nagy alakítás és remekül megírt jellem ez, még az sem véletlen, hogy előbb került szóba, mint az abszolút főszereplő Joaquin Phoenix.
Na, nem mintha Phoenix ne lenne tökéletes: ő mindent kihoz a szerepből, amit beleírtak ebbe a karakterbe, még abból is jó sokat, amit nem, de az eleve hiányosan és kissé érdektelenre írt figurával azért ő sem tud szembenni. Phoenix bravúrja, hogy minden jelenetben emlékezetes, és szinte minden jelenetben másképp: hol erőszakos bunkót játszik, hogy játszadozó gyereket, hol komoly hadvezért, hol szűkölő kutyát, de még a leghétköznapibb pillanatokban is mindig van valami az arckifejezésében, ami kizökkent a megszokottból. Arról pedig, hogy a lélektan teljességgel hiányzik minden olyan jelenetből, ami nem a párkapcsolatról szól, már nem ő tehet, hanem az a Scott és Scarpa, akik láthatóan nem is csak a lélektantól, de még a szociálpszichológiától is irtóznak.
Mert hiába szól a film első órája arról, hogyan döntötte meg a forradalom lázában a francia nép a monarchiát, és mennyire erősen küzdenek az ellen, hogy a vezetőjüket ismét királynak nevezzék, végül egy hirtelen ugrással, minden erre vonatkozó magyarázat nélkül koronázzák meg Napóleont, és többé egy utalás erejéig sem kerül szóba, mi is volt a franciák hozzáállása ehhez. Sőt Scott még mintha a saját remek ötleteit sem értékelné eléggé: vérfagyasztóan jó az a másodperc, amikor Napóleon kilép saját, puskáikat a nemzetgyűlés tagjaira fogó katonái háta mögül, majd megkérdezi, „Akkor szavazunk?” – de szinte mintha technikai probléma okozná a kurta-furcsa vágást, még ki se fut a jelenet, beleborzongani sincs idő, már el is kezdődik a következő jelenet.
Így aztán az embernek az az érzése, Scott talán kizárólag azért akarta elkészíteni ezt a filmet, hogy kétszáz évvel ezelőtti, nagyszabású csatákat rendezhessen meg.
A Napóleon minden, ami a Hadik akart lenni, és aminek a magyar történelmi propagandafilm az árnyékának a sarkáig sem ér.
Scott nemcsak a praktikus részletekben vérprofi – a képek megkomponálásában, a csatajelenetek ritmusában, egyedi kompozíciókban –, de azt is el tudja érni, hogy a puszta dramaturgia ábrázolja Napóleon hadvezéri zsenijét, azaz épp úgy épülnek egymásra a csaták különböző fázisai, hogy azok olyan meglepőek és letaglózóak legyenek a nézőnek, mint amilyenek az ellenségnek lehettek (mínusz életveszély). A Napóleon a csatajelenet-rendezés magasiskolája és mesterkurzusa: tanítani lehetne, és talán fogják is ezeknek a részeknek a feszültségét, koreográfiáját, vizuális megvalósítását, digitális trükkjeit, valószerűségét, arányérzékét emberi és technikai között, zenéjét, változatosságát.
Remek csatajelenetek és egy különös dinamikájú, csodálatos színészek által eljátszott párkapcsolat: az a bő óra, ameddig ezt látjuk a vásznon, nagy élmény. A maradék másfél órára ugyanezt már nehezebb ráfogni. Egy bő órányi jó filmért az ember már igazán hálás lehet. Kevésbé hálás, mint két és fél órányi jó filmért. De spongyát rá.
