FIFA: nagy pénz, nagy foci és még nagyobb korrupció
Valamennyit mindenki hallott a nemzetközi futballszövetségen, a FIFA-n belüli botrányokról. Csúszópénzekről, furcsa megállapodásokról és döntésekről, nyomozásról, letartóztatásokról, és néhány nevet is fel tud idézni az érintettek közül. Josef „Sepp” Blatterét – aki 17 éven át vezette a szervezetet – biztosan. A FIFA Uncovered róluk mesél közel négy órán át, miközben részletesen bemutatja a szövetség belső folyamatait, számos kétes ügyletet és azt, hogyan kaphatta meg az alig hárommilliós Öböl-menti emírség, Katar a világ legnézettebb sporteseményének, a labdarúgó-világbajnokságnak a rendezési jogát. Mindehhez rengeteg archív felvételt és dokumentumot használ és megszólaltat bennfenteseket, újságírókat, nyomozókat, informátorokat, valamint jó néhányat a főszereplők közül.
Magát Blattert is, aki végig nagy kedvvel mesél arról a négy évtizedről, amelyet a FIFA-nál töltött el. Bár hogy mit szól majd, ha valaha végignézi a négy részt, kérdés, a sorozat ugyanis úgy mutatja be, mint született politikust, aki mesterien manipulálja, használja ki és ha szükséges, árulja el az embereket, még azokat is, akiket a bizalmába és barátjává fogad. A készítők egyértelműen az ő személyéhez, tevékenységéhez kötötték azt a tényt, hogy a 1904-ben alapított, sokáig szerény méretű és apparátusú non-profit szervezet, amely addig elsősorban a szabályok felett őrködött és a futball fejlesztéséért dolgozott, dollármilliók fölött diszponáló, bürokratikus, belső politikai csatározásokkal teli mamuttá terebélyesedett.
A közgazdász végzettségű Blattert – akinek már addig is színes volt a karrierje, hiszen dolgozott egy svájci kanton turisztikai irányításának PR-vezetőjeként, a svájci hokiszövetség főtitkáraként, és részt vett az 1972-es olimpia szervezésében is – a brazil Joao Havelange hívta a FIFA-hoz 1975-ben. Az úszóból lett ügyvédet, üzletembert egy évvel korábban választották elnökké, győzelméhez jelentősen hozzájárult, hogy elhatárolódott a dél-afrikai apartheidtől – elnyerve ezzel és némi anyagi „rásegítéssel” az afrikai tagszövetségek támogatását –, míg ellenfele, a szervezetet addigra már 13 éve vezető Stanley Rous nem. Azt is ígérte, hogy elviszi, illetve továbbfejleszti a futballt a harmadik világ országaiban, forrásai azonban nem voltak ehhez. Blatter viszont értett a pénzcsináláshoz, és hamarosan megkötötte a FIFA első nagy szponzori szerződéseit a Coca-Colával, majd az Adidasszal, a KLM-mel és szép sorban még egy csomó céggel, amelyek mind jó lehetőségnek látták megjelenni a 78-as világbajnokságon.
A korrupció magvai
Ekkor született meg a modern FIFA – fogalmazta meg maga Blatter is: a futball termékké vált, ezzel pedig megjelent benne a politika. És a korrupció magvai – tette hozzá a film, bemutatva, hogyan kente meg Horst Dassler, az Adidas vezére Havelange-t cserébe azért, hogy a futballban mindenhol az ő termékei jelenjenek meg. Mivel Dassler meglátta a lehetőséget a foci-vb közvetítési és marketingjogainak értékesítésében is, megalapította az International Sport and Leisure (ISL) nevű szervezetet, amely felvásárolta a FIFA ebbéli jogosultságait, majd jelentős haszonnal adott rajtuk túl.
Elkerülhetetlen témája a sorozatnak a „sportswashing”, azaz amikor egy szervezet vagy egy állam a sport által mossa tisztára az imázsát, a segítségével barátságosabb arcát mutatja a valóságosnál, a népszerűségének növelésére használja ki. Szóba kerül benne, hogy Argentínában 1978-ban Havelange – aki azt vallotta, hogy a politika és a sport nem keveredhet, holott nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a kettő jó ideje, de legalább az 1936-os, a hitleri Németországban megrendezett olimpia óta kéz a kézben jár – az Isabel Perónt megbuktató Jorge Videla társaságában nézte a meccseket. (Arról azonban nem tesznek benne említést, hogy a vb rendezési jogát tizenkét évvel korábban ítélték oda az országnak, Videla csak 1976-ban került hatalomra.)
Blatter 1981-ben a szövetség főtitkára lett, és Havelange ügyintézője, aki gyakorlatilag szabadkezet kapott. Ahogy egy megszólaló fogalmazott: ő volt a pók a háló közepén, egyre szorosabbra szőve az irányítás szálait. Időközben egy véletlen folytán megtudta, hogy az ISL a jogokért cserébe folyamatosan fizetett a főnökének, és amint elérkezettnek látta az időt, ki is használta ezt: megállapodott vele abban, hogy az 1998-as tisztújításon már nem indul. Aztán manipulációval, csúszópénzekkel, a dél-afrikai világbajnokságra tett ígérettel, valamint annak kihasználásával, hogy például a kis karibi államoknak ugyanúgy egy szavazatuk van a döntéshozatalban, mint az Egyesült Államoknak vagy Franciaországnak, elérte, hogy őt válasszák meg, ne a másik pályázót, az UEFA elnöki posztját betöltő svéd Lennart Johanssont.
Támogatta ebben Észak- és Közép-amerikai, Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációjának (CONCACAF) akkori elnöke, a trinidadi Jack Warner és főtitkára, az amerikai Chuck Blazer is, akik mindketten tagjai voltak a FIFA 24 tagú végrehajtó bizottságának is. A sorozatban mindkettejük viselt dolgai terítékre kerülnek, s bár elsőre úgy tűnik, hogy ezt a szálat túl sokáig boncolgatják a készítők, végül nyilvánvalóvá válik, hogy miért van erre szükség. Blazer volt ugyanis az egyik, akire az amerikai nyomozók és ügyészek rá tudták bizonyítani, hogy korrupt, ezért vádalku-megállapodást kötött velük, s évekig beépített emberként szolgáltatott információkat a szövetség más tagjairól. Ez vezetett végül 2015-ben számos letartóztatáshoz, és Blatter lemondásához is.
Foci a sivatagban
Bár 2001-ben az ISL összeomlott, s ez pénzügyileg nehéz helyzetbe hozta a FIFA-t, a következő évben Blattert simán újraválasztotta a tagság. Továbbra is őt látták garanciának arra, hogy voksokért, szívességekért cserébe érkezni fog a pénz létesítményfejlesztésre, a nehéz sorsú gyerekek felkarolására vagy bármire, ami a futballhoz kapcsolható, ám amelynek felhasználását nem kérik majd számon, így elcsordogálhatnak. A legfontosabb döntéseket meghozó végrehajtó bizottság tagjainak zsebe is egyre nagyobbra dagadt, hiszen a rendezésre pályázó országok egy része igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy bebiztosítsa a sikerét. Például Dél-Afrika, amelynek 2004-ben végül odaadták a 2010-es vébét. A szervezők tagadták, a szövetség azonban 2016-ban elismerte, hogy vesztegetés történt, 10 millió dollár értékben.
A filmben elhangzottak alapján e sorba tartozik a négy évvel ezelőtti oroszországi és a most kezdődő katari torna is. Mindkettő rendezési jogát 2010-ben ítélték oda, mert azzal, hogy csomagban értékesítették őket, többet kérhettek a közvetítési jogokért. A két ország annak ellenére nyert, hogy más pályázók – köztük az Egyesült Államok és Anglia – sokkal felkészültebbek voltak a feladatra. Guido Tognoni, egykori tanácsadója a katariak győzelméről egyenesen úgy fogalmazott: Blatter számára a döntés egyenesen katasztrofális volt, hiszen már addig is rengetegen vádolták korrupcióval a FIFA-t. Azt pedig, hogy miért rendezhet világbajnokságot egy sivatagi ország, ahol nyáron 40 fok fölött van az átlaghőmérséklet, egyetlen szükséges létesítmény sem áll készen, az emberi jogokat kevéssé tisztelik, a vendégmunkásokat pedig embertelen körülmények között dolgoztatják, nehezen lehetett megmagyarázni.
Blatter a filmben is megismételte azt az állítását – és Tognoni, valamint Jerome Valcke, aki 2007 és 2015 között a FIFA főtitkára volt, ugyanezt mondta –, hogy ellenezte Katar győzelmét, az Egyesült Államokban látta volna szívesen a vb-t. S hogy ennek ellenére miért nem tudta mégsem elérni, hogy így legyen?
Egyrészt azért, mert a katariak mindent bevetettek. Nemcsak arról van szó, hogy sporteseményeket szponzoráltak vagy lélegzetállító stadion-látványtervekkel kápráztatták el a döntnököket, hanem a pályázat kidolgozásában részt vevő Phaedra Al-Majid állítása szerint súlyos pénzeket fizettek több végrehajtó bizottsági tag voksáért – fejenként másfél millió dollárt. A filmben ezt Hassan al-Thawadi, a pályázat igazgatója – aki még egy nem létező könnycseppet is elmorzsol, amikor arról beszél, hogy már-már rasszista támadásként élte meg a győzelmük után rájuk zúduló vádcunamit – természetesen tagadja.
A másik ok Michel Platinihoz, az UEFA akkori elnökéhez kötődik, akinek állítása szerint Nicolas Sarkozy volt francia államfő konkrétan nem kérte, de „finom utalást tett” neki arra: Franciaország érdeke az, hogy Katar legyen a befutó. Mit ad isten, a győzelem után aztán katari befektetők megvásárolták a Paris Saint-Germain futballklubot, a katari sportcsatorna megvette a francia bajnokság közvetítési jogait, az Airbus francia repülőgépgyártó pedig jelentős üzletet kötött az emírséggel. Hasonló, kormányzati szintű megállapodások akkoriban Thaifölddel és Brazíliával is létrejöttek.
Nincs menekvés?
Az egymást érő botrányok hatását 2011-ben a FIFA vezetése úgy igyekezett tompítani, hogy új etikai, átláthatósági és a szervezeti megújulást segítő bizottságokat állított fel, ám az előbbi vezetője, Alexandra Wrage a filmben arról beszélt: egy idő után világossá vált számára, hogy senki sem akart valódi változást, az egésszel csak leplezni igyekeztek a szervezeten belül továbbra is dívó korrupciót.
A magyar nézőket biztosan szíven üti majd az a pillanat, amikor Budapest és a budai Vár látképe, majd Csányi Sándor OTP-vezér és MLSZ-elnök tűnik fel a képernyőn, miközben a narráció éppen a végrehatjó bizottsági tagok luxus életmódját ecseteli, s az is kiderül, hogy 2012-ben az itt zajló kongresszuson választották meg Jack Warner helyére a kajmán-szigeteki Jeffrey Webbet a CONCACAF elnökének. Webb ugyanis egyike volt azoknak, akiket 2015. május 17-én az amerikai nyomozás keretében korrupciós bűncselekmények gyanújával letartóztattak. Mindezek ellenére a tagság két nappal később újra elnökké választotta Blattert. Addigra azonban már akkora volt rajta a nyomás, hogy hat nappal később lemondott. Akkor és azóta is állítja: nem felelős a történtekért, tiszta a lelkiismerete, köszöni szépen, jól alszik.
A helyére, bár Platini pályázott, néhány újabb különös fordulatok miatt Gianni Infantino, az UEFA főtitkára került, akiről ki ugyan nem mondja, de sugallja a film: egy bordában szőtték azokkal, akik megbuktak a FIFA vezetésében.
A szervezet utóbbi harminc évének szomorú tanulságát végül Tognoni mondja ki:
Megszabadulhat-e valaha a FIFA a korrupciótól? A kérdés az, hogy megszabadulhat-e a világ a korrupciótól. A válaszom az, hogy nem. A világ jelenlegi állapotában ez lehetetlen.”
