Félúton az apokalipszis és a kismalacok között: itt a Mad Max rendezőjének új filmje
Apokalipszis. Istentelen, szabályok nélküli, kőkemény világ. Farkastörvények. Betegesen gonosz elnyomók, a négy sarkából kifordult sivatagi világ. Halál és szenvedés. Ez a Mad Max világa.
Egy aranyos, rózsaszín kismalac. Nagyon jó a birkaterelésben. Nagyon szereti a gazdáját. De a gazdája bajba kerül, így neki, az aranyos, rózsaszín kismalacnak kell megmentenie a farmot. És ne feledkezzünk el az aranyos, éneklő pingvinekről sem. Aztán születik egy kispingvin, aki nem tud énekelni. De szteptáncolni igen. Ez a Babe 2. – Kismalac a nagyvárosban és a Táncoló talpak világa.
És mivel a sorolt filmeket mind az Oscar-díjas George Miller rendezte (és akkor az Eastwicki boszorkányokat vagy a Lorenzo olaját még nem is említettük), a legkevesebb, amit el lehet mondani róla, hogy meglehetősen sokszínű a rendezői pályája. Ha van olyan mondat a filmrajongás puskaporos hordójában, amin tényleg nem vész össze senki, hát ez az.
George Milleren nem lehet meglepődni. Fizikai képtelenség.
De ez az egyetlen oka annak, hogy azon se lepődhet meg senki, amit legutóbb, a negyedik Mad Max-film, a készülő Furiosa előtt rendezett: a Háromezer év vágyakozás ugyanis egy felnőtteknek szóló tündérmese. Mármint nem metaforikus értelemben: arról szól, hogy egy nő 2022-ben talál egy üvegcsét, megdörzsöli, és kijön belőle egy dzsinn, aki felajánlja, hogy teljesíti három kívánságát, és amíg a nő gondolkodik, mellesleg elmeséli háromezer évet felölelő élettörténetét. (Hogy a film ezzel együtt is kevesebb, mint két óra, annak köszönhető, hogy a háromezerből kétezerötszázat a dzsinn üvegcsébe zártan töltött. Elnézést a spoilerért.)
A Háromezer év vágyakozás elején a narrátor rácsodálkozik, hogy „üveglapokat ütögetve hívunk elő szerelmes dalokat a semmiből”, azaz nahát, léteznek mobiltelefonok. Ez a kicsit talán túl egyszerű naivitás járja át az egész filmet, és ez az, amit muszáj elfogadni, ha az ember értékelni akarja, amit lát. Már ha akarja, és nem gondolja azt, hogy 2022-ben azért lehetett volna többet is kezdeni egy ilyen alapötlettel annál, mint hogy egy megelevenedő, először az egész szobát kitöltő, majd emberi méretűre összezsugorodó dzsinn a filmidő kilencvenöt százalékában egy hotelszobában beszélget az őt kiszabadító nővel, és kész.
Márpedig Miller nem törődik a társadalmi kontextussal, nem indokolja meg, hogy miért olyan magától értetődő ez számára, nem kacsint ki ránk, mint aki tisztában van vele, hogy hatéves kortól fölfelé a dzsinnekről szóló mesék veszítenek egy keveset legitimitásukból. Ez persze teljesen valid rendezői döntés. Csak, hát, nem olyan izgalmas.
Viszont a film fantasy-része, azaz a dzsinn mesebeli beszámolói a török szultáni és egyiptomi királynői palotákról kifejezetten látványosak és ötletesek. Megbűvölt hangszereken játszó varázslók, nem létező lények, zebrából, zsiráfból és antilopból összetákolt állatok, pókhálós palotazugok, a dzsinn üvegcséjét a tengerbe ejtő sólymok, tudósok rejtett szobái, a Boszporusz feneke, az óceán mélye, ősi csaták maradványai elevenednek meg a dzsinn szavai nyomán, és ezek a részek nemcsak vizuálisan üdítően szárnyalóak, de a történeteik is felérnek bármelyik valódi mesekönyvvel. Háborúból visszatérő szultánok, akiknek szinte odalett a lelke, és már csak meséket akarnak hallgatni, rejtekszobába zárt trónörökösök örökös orgiával elaltatott szabadságvággyal, Sába királynő legendája más szemszögből, és így tovább: alighanem lenyűgözőbb lett volna a film a kerettörténete nélkül.
De Millert láthatólag pont a kerettörténet érdekelte a leginkább. Amivel az a probléma, hogy nem tudta érthetően megindokolni, miért, pedig minden filmre igaz, hogy akkor működik a legjobban, ha átjön belőle, miért is volt fontos annak, aki létrehozta. Spoilerek nélkül annyit lehet elmondani, hogy Miller a szerelemről akart beszélni – azonban az eszközeit ehhez nem igazán szerencsésen válogatta meg. Ahogy ugyanis a modernkori részbe is bejön a szerelem témája (mert persze a mesevilágban is minduntalan előkerül, de hát milyen mese is lenne az, amiben nincs szerelem), annak egyáltalán nincs megágyazva, ha lenne a szerelemnek bokája, azt lehetne mondani, a bokájánál fogva rángatták ide.
Amire pedig kifut, az nemcsak, hogy egy nagyjából egymondatos tanulság, de aztán az utolsó egy-két perc még ezt a keveset is megkérdőjelezi. Így aztán tényleg egészen zavarossá válik mindaz, amit mondani akart volna nekünk Miller. (Azt meg hagyjuk inkább, amikor két rasszista néni meglátja a fekete főszereplőt, az emberi alakot öltött dzsinnt, és mivel ő igen jó pasi, a két néni látszólag hirtelen megszűnik rasszistának lenni.)
És a filmet nemigen menti meg a két remek színész sem a főszerepekben: az ezerszínű Tilda Swinton, aki egy sárga Klippan kanapét is el tudna úgy játszani, hogy öröm legyen nézni, ezúttal nemigen kap más feladatot, mint hogy akadékoskodjon a dzsinnel való beszélgetés közben. Persze ezt meg is teszi, úgy akadékoskodik, mint senki más, de azért ez még így is kevés ahhoz, hogy akár csak lábjegyzet legyen a Tilda Swinton legjobb alakításai című könyvben. A dzsinnt játszó Idris Elba pedig egy fal mögött játszik, persze nem szó szerint: kis túlzással lehetetlen a játékára figyelni, mivel George Miller valamiért ragaszkodott hozzá, hogy az elsőtől az utolsó percig egy egészen elképesztően idétlen, kínos és ronda, csúcsos műfület viseljen, ami ráadásul úgy meg van tépázva, mint a falu legmokányabb kandúrjáé párzási időszakban, de hogy mitől, az nem derül ki.
A magyar nézők pedig még ennél az amúgy sem kellemesnél is nehezebb helyzetben vannak, Galambos Attila szinkronhangként ugyanis csaknem két órán keresztül úgy beszél, mintha mesét olvasna fel a jelen nem lévő gyerekeinknek, és minden, de szó szerint minden hosszúúúúú magááánhangzóóóót elnyújt, márpedig, nem tudom, önöknek is feltűnt-e már, de két órába rengeteg hosszú magánhangzó elfér, ha magyarul beszél az ember.
George Miller alighanem többet látott bele a saját sztorijába, mint mi, nézők, és talán azt remélte, többet tud majd elmondani a vágyakozás természetéről, mint amit sikerült neki. Őrült, saját szabályai szerint működő, misztikus mesefilmként viszont kifejezetten emlékezetes lett volna a Háromezer év vágyakozás: még szerencse, hogy ha nem is végig, de azért ez is ott van a filmben, bezárva, mint dzsinn az üvegcséjébe, és Tilda Swinton meg is dörzsöli nekünk, hogy kinyíljon. Csak ne mutatnák annyit, azt, aki dörzsöl, ahelyett, amit dörzsöl.
