Feleslegesen lökték autó alá Taylor Swiftet
Ilyen zagyvaságokat szoktam álmodni, ha megnézek egy Wes Anderson-filmet, aztán utána még egy rész hitleres dokumentumfilmet a Spektrumon, és közben túlzottan bezabálok, majd tele hassal rögtön lefekszem aludni.
Így foglalta össze egy kollégám az érzéseit David O. Russell rég várt, elképesztő szereplőgárdát felvonultató filmjéről, az Amszterdamról, és itt tulajdonképpen be is lehetne fejezni a kritikát, annyira pontos a fenti mondat. (Igaz, a kolléga még azt is hozzátette: „Csak én másnap reggel nem rendezek belőle filmet.”)
Pedig nem véletlenül övezte akkora várakozás az Amszterdamot. Egyrészt Russell Hollywood egyik nagykutyája: A harcos című filmje két, a Napos oldal egy Oscart nyert, az Amerikai botrány meg igaz, hogy végül nem kapott egyet sem, de tíz kategóriában is jelölték, és neki személyesen – rendezőként és forgatókönyvíróként – is van öt jelölése. Ezek után az sem csoda, hogy tornasorba állt előtte körülbelül egész Hollywood: az Amszterdamban még az utolsó mellékszereplő is az A kategóriából lépett elő ajtónállónak. Christian Bale, Robert De Niro, Margot Robbie, John David Washington, Anya Taylor-Joy, Chris Rock, Matthias Schoenaerts, Michael Shannon, Mike Myers, Taylor Swift, Timothy Olyphant, Zoe Saldana, Rami Malek és Andrea Riseborough önmagukban is érthetővé teszik a már-már szuperhősfilmhez felérő, 80 millió dolláros büdzsét. Pedig manapság a hollywoodi producerek már nagyon megnézik, mire adnak ennyit.
És hát sanszos, hogy Russellnek többé nem adnak: a nyitóhétvégéjén nagyítóval is alig látható összeget, 6 millió dollárt hozott a film, és azóta is csak 22 millió dollárnál tart, pedig a világ legtöbb országában már előbb bemutatták, mint Magyarországon, ahol csak most került mozikba. Persze a közönségnek, meg az egymilliárd légynek nem feltétlenül van igaza, ha művészi színvonalról van szó, de azért ez most az az eset, amikor nem lehet véletlenről beszélni.
Már csak azért sem, mert az Amszterdam a nulladik pillanatban biztosan elveszíti a közönsége jó részét, amikor kiderül, hogy Russell valami ki nem fejtett okból börleszkesre vette a hangvételt. De ez valójában erős eufemizmus, sokkal inkább úgy kell elképzelni a dolgot, mint egy vasárnap délutáni, alsóbb kategóriás családi komédiát, ahol a színészek nagyon szélesen gesztikulálnak minden mondatukhoz; ahol egyszer csak egy kilencven fokkal elfordított fej jelenik meg az ajtóban, hogy észrevegyük, valaki bizony hallgatózik, épp úgy, ahogy egy Tom és Jerry rajzfilmben; ahol állandó humorforrás, hogy az egyik szereplőnek kiesik az üvegszeme, majd azt a padlón vagy az úttesten keresgéli; ahol a színjáték szervezőelve nem a method acting, nem a Sztanyiszlavszkij-módszer, nem a groteszk és nem is a kisrealizmus, hanem a
csetlés-botlás.
A szereplők néha dalra fakadnak, mondván, az első világháborúban megszerették a közös énekléseket, más szereplők meg teljességgel irreleváns dolgokat mondanak – például a madármegfigyelésről –, amelyek sem a sztorit nem viszik előre, sem nem viccesek. De kár is szaporítani a szót, mert valójában annyiról van szó, hogy Russell alighanem viccesnek szánta a legtöbb jelenetet, és ezt a legkevésbé sem sikerült megvalósítania. Tolhatta volna fullba a kretént, és lehetett volna ez egy parodisztikus film (bár őszintén szólva a sztoriban semmi nem indokolja ezt a hangvételt), de annyira azért nem csetlenek-botlanak a szereplők, hogy legalább karikatúrának jó legyen. Így nehéz másnak nevezni a stílust, mint egyszerűen csak rossz ízlésűnek.
Mert a sztori egyébként egy teljesen komoly, csavaros thrillerhez is jó lenne. Két világháborús veterán, egy félzsidó zugorvos (Christian Bale) és egy fekete ügyvéd (John David Washington) az 1930-as évek elejének Amerikájában próbálnak boldogulni, amikor egy rejtélyes gyilkossági ügybe keverednek. A rejtélyes gyilkossági ügyből gyorsan egy még rejtélyesebb kettős gyilkosság lesz, amikor az őket az eset felgöngyölítésére kérő nőt (Taylor Swift énekes cameója) az orruk előtt egy autó alá lökik. A szálak hamarosan elvezetnek addig a nőig is (Margot Robbie), aki a világháború alatt orvosként megmentette mindkettejük életét, és akivel örök hármas barátságot fogadtak, és Amszterdamban életük legszebb hónapjait élték meg.
Az, hogy a film címe épp Amszterdam lett, noha az ég adta világon semmi jelentősége vagy dramaturgiai szerepe nincs annak, hogy a főhősök pont ebben a városban időztek, és nem mondjuk Prágában vagy Barcelonában, sokat elmond a film átgondoltságáról. Mert hát tényleg találó a kedves kolléga álomhasonlata: a film középrészében hosszú ideig semmi jelentősége nincs semminek, a jelenetek nyugodtan felcserélhetőek vagy kihagyhatóak lennének, dramaturgiai szerepük nincs annál több, hogy kifejezzék azt az egy tőmondatot: „hőseink igen jól érezték magukat”, legfeljebb atmoszféra-teremtésre lenne jó mindez, ha jó lenne rá, azonban nem jó. Tényleg olyanok ezek a jelenetek, mint egy olyan álomban, ami az ébredés után úgy negyven másodpercig még logikusnak tűnik, de ahogy telnek a percek, az ember sorra ébred rá minden momentumára, hogy de hát ennek valójában nem is volt semmi értelme.
A filmet az menti meg némiképp – a megmentést persze nagyjából úgy kell érteni, hogy a műtét ugyan nem sikerült, de legalább a holttestet szépen összevarrták –, hogy az utolsó harmadára bejön egyrészt egy összeesküvés az épp ekkor fasizálódó Európával kapcsolatban, másrészt pedig Robert De Niro. Ő valamiért teljesen komolyan veszi a játékot, és kiválóan is csinálja, neki talán elfelejtettek szólni a csetlés-botlásról, vagy az évek meg a rutin miatt ő volt az egyetlen, aki ki merte mondani a rendezőnek:
Hagyjad már, David, hiszen ez marhaság!
Így a filmnek legalább egy kifejezetten jó jelenete van: amikor De Niro veteránként a színpadon beszédet mond; túlzás lenne azt mondani, hogy emiatt érdemes megnézni a filmet, de ha már megnéztük, az így legalább nem volt teljesen hiába. Az összeesküvés pedig legalább kézzelfogható, dramaturgiailag is értelmes szál, és bár egyes kritikusok szerint szájbarágósan Donald Trumpra és a hozzá hasonló amerikai politikusok által hordozott veszélyekre akar vele utalni Russell, valójában annyira jelentéktelen az egész film, hogy az ember vonakodik még akár a szájbarágást is kihallani két kakukkokról szóló mondat, három grimasz meg egy guruló üvegszem mellől, mert minek, de tényleg.
Olyan az Amszterdam, mintha mindenki elvesztette volna az önkontrollját, esetleg be is rúgott volna, és azt hitte, minden, amit csinálnak, törvényszerűen csak jópofa lehet, és például biztosan nem egy szekérderéknyi remek sztárszínész meg 80 millió dollár elpocsékolása.
Hát, tévedtek.
