Fantasztikusan kacagtató paródia lett Rákay Philip egymilliárdos Aranybulla-sorozata
A miniszterelnök ne vicceljen! Én sem lopok
– hangzik Bödőcs Tibor híres intelme, de a nagyszerű humoristának ezúttal nincs igaza. Hát láttuk, mi lett abból, amikor a kormány kurzusfilmjei szárazon és humor nélkül készültek el: az ElkXrtuk sátánnal cimboráló Dobrev Kláráján csaknem elaludtunk, a Blokád félhülye Göncz Árpád-figuráján meg egyenesen elszomorodtunk. De végre itt a következő kiemelt nemzethy projekt, a csaknem hatszázötvenmillió forintos állami támogatással, a hírek szerint egymilliárd forint feletti költségvetéssel készült Aranybulla című sorozat, amelyen könnyesre kacaghatja magát bárki. És ami ráadásul a legméltóbb kezekbe került: ha a produceri szerepben tündöklő Rákay Philip filmes szakemberként még nem is tett le semmit az asztalra, nevezetes, Kétmillióan vagyunk című gegjével már bizonyította, hogy a nevettetéshez viszont nagyon ért.
Bár Rákayék azzal is növelték a tréfafaktort, hogy eleinte huncut módon eltitkolták, valójában paródiáról van szó, azért a vájtfülűek olvashattak a sorok között legkésőbb akkor, amikor kiderült, hogy az a Kriskó László ül a rendezői székbe, aki a tévéműsorokon (A Vörös gróf – Károlyi Mihály bűnei; Példát mutatva Európának) kívül a L’art pour l’art társulat Besenyő Pista bácsis műsoraival szerzett rendezői tapasztalatot. De akinek ez még nem volt elég utalás, az biztosan mindent megértett, amikor a főszerepet játszó Veréb Tamás azt nyilatkozta, az Aranybulla „képi világa túlzás nélkül felveszi a versenyt a tömegek által rajongott Trónok harcával”.
A kis kópé ezzel majdnem elrontotta a meglepetést, ami először akkor éri a Duna tévén vetített sorozat nézőjét, amikor a milliárdos sorozat kosztümös, lovas csatás akciójelenetei egyszer csak véget érnek, és a kamera hirtelen egy kényelmetlen székben feszengő tudóst mutat, aki belemondja a kamerába a fontos történelmi tényeket, amiket jövő kedden alighanem dolgozatban is számonkér majd. Itt végre mindenkinek leesik, hogy Philipék célja a már hatvan éve is halálosan unalmas és kínos történelmi műsorok kifigurázása volt, amelyekben a szarvasbőr könyöklős zakóban üldögélő tanár bácsi rettenetes intonációval felolvassa a kamerába nézve a lehető legszárazabb részeket a történelemkönyvből, és hogy az egész még porosabb legyen, a kamera eközben néha nem őt, hanem a térképet mutatja, amelyen nyilak mutatják, merről is jöttek a magyarok vagy a kunok.
Ugyanakkor túl könnyű lett volna csak a stílust kinevettetni, Rákayék bátran vállalták a tartalom kiforgatását is, akár még azon az áron is, ha ezzel homlokegyenest szembementek a kormány kommunikációs irányaival. Mint abban a részben, amikor a Bánk bán című könnyed hazai limonádéból is ismert eseményről, Gertrúd királyné meggyilkolásáról van szó: erről a szakértőt játszó humorista azt mondja, „A királynő meggyilkolása magyar politikai mentalitásba kevésbé illik bele, ez inkább egy déli balkáni színezetű kultúrából érthető meg”, hiszen tudnunk kell,
ez a lumpen Bánk és punk társai délvidékiek voltak, ami azért nem olyan, mintha tényleg magyarok lettek volna.
A készítők máskor még ennél is merészebb kikacsintásokat engednek meg maguknak kormányellenes hevületükben: szintén Gertrúd kapcsán ragadják meg az alkalmat, hogy odaszúrják, „A magyar politikai élet elképesztően férficentrikus”, egyszerűen nem tűrik meg az erős nőket. A legjobb az ilyen humor: amikor a nevetés közben azért súlya is van az elhangzott szavaknak, Pintér Béla sem véletlenül vitte olyan sokra. A sorozat ráadásul még illusztrálja is ezt a nőellenességet, nemcsak éles szemmel észrevéve és kipellengérezve az olyan ősmacsó szófordulatokat, mint hogy a nő gyerekkel „ajándékozza meg a férjét”, de azzal is, hogy úgy tesz, mintha a velejéig becsületes II. András királynak egyetlen komolyabb jellemhibája lett volna, mégpedig az, hogy hallgatott a fülébe mérgezett szavakat lehelő feleségére.
Emellett kifigurázzák itt a narrátoros ismeretterjesztő sorozatokat is: a színészek nem egyszer eljátsszák a Gálvölgyi-féle Barátok közt-paródiából ismert arcjátékkal mindazt, amit Kőszegi Ákos épp róluk mond. Jól sikerült geg, amikor ez a bizonyos narrátor arról beszél, hogy nőttek a feszültségek Gertrúd és a királyi udvar tagjai közt: a pikáns humorra is fogékony alkotók ezt azzal illusztrálják, hogy a részeg nemesek rányitnak az épp férjével kufircolni készülő Gertrúdra, aki ezért kikergeti őket a hálószobából. Hát az ilyen feszültséget tényleg könnyű megérteni! Az alkotók ugyanakkor remekül ügyelnek mondanivaló és forgatókönyv egységére is: tényleg nagyon jól sikerült eltalálni azoknak az általános iskolás március tizenötödikei ünnepségeknek a nyelvezetét és összetettségét, ami miatt valójában még a legbüszkék anyukák is sikítanak belül a szunyókáló apuka mellett ülve. Persze, Kálmánka, nagyon ügyesen elszavaltad a két mondatodat, és nem, egyáltalán nem volt feltűnő az a három baki.
De a bohókás Rákay nem elégedett meg ennyivel, és ez a magyarázat a korlátlan mennyiségben felhasznált közpénzre: a jeles szakember kiválóan felismerte, hogy ez a fajta humor csak egy kis ideig tart ki – márpedig ez egy hatszor félórás sorozat, amiből később még egy játékfilmet is összevágnak majd –, valamivel fel kell hát dobni a show-t, úgyhogy összekacsintott Veréb Tamással, és eldöntötte, hogy a Trónok harcát fogják parodizálni. Ugyanakkor nem akarták egy az egyben leutánozni az Uborkát, onnan csak az álszakállakat és a parókákat vették kölcsön, ennyi még belefér; inkább azt találták ki, ezúttal megmutatják, milyen lenne, ha az említett általános iskolás osztály a márciusi műsor sikere után október huszonharmadikára leforgatná a maga kis barkács Trónok harca-epizódját.
Hát az osztályba csak huszonhárman járnak, mióta Kálmánkát átvitték magániskolába, úgyhogy minden egyes „nagyszabású” csatajelenetben csak ennyi embert tud mutatni a kamera, ahogy a leginkább nagyszabású udvari jelenetben sincsenek soha többen ennél, jobb híján huszonhárom statiszta képviseli az egész Nagy-Magyarországot, meg hát olyan sok jelmezre se telik az osztálypénzből, nem csoda, hogy a herceg sodronyingben járul édesapja halálos ágya mellé – nagyszerű, hogy még az ilyen apróságokra is figyeltek! Ahogy arra is, hogy egyetlen csatajelenet se tartson tovább negyven másodpercnél, mert lehet, hogy ugyan Rákay Philip annyi pénzt kapna a kormánytól, amennyit nem szégyell kérni, és hát ennek ismerjük a korlátait, azonban nem lenne hiteles, ha a harmadik cé osztály amatőrfilmje is ezt tükrözné. Így lett például az egyik legkiemelkedőbb vicc Gertrúd gyilkosának lefejezése: a lecsapó kardról gyorsan odébb vált a kamerakép, így a drága vizuális megoldást nem látjuk, csak egy suhintást meg egy nagyon jópofa, pluttyogó hangeffektet hallunk az ominózus pillanatban, miközben a pizsamában térdelő rabokat nézzük.
Az osztályterem álcázása viszont talán kicsit túl jól is sikerült, mert bár az addig rendben van, hogy minden beállítást szűk, rosszul fényelt termekben vettek fel, de honnan tellett az osztálynak templombelsőkre és kastélyszobákra? Szerencsére CGI-vel azért már nem módosítottak a látványon sehol, így végül is el lehet adni a dolgot annak,
mintha azt mutatnák meg, ahogy a kis harmadikosok tanulmányi kirándulást tesznek a visegrádi várban
– ez egyébként is illeszkedik az idegenvezető bácsi részeihez a sorozatból.
Amely műfajt, mármint a töriből kettessel átevickélt, sajátos nézetei miatt majdnem eltanácsolt idegenvezetőét szinten remekül parodizálja a sorozat, például amikor kijelentik, sokan úgy tartják, a magyarok a hunok utódai, és „egyedülálló harcmodorukkal ás ősi hagyományaikkal igazolták is e rokonságot”. Vagy önmagában azzal, ahogy pontosan sikerül görbe tükörben bemutatni, milyen tökéletesen üres, tartalmatlan közhelyeket is puffogtatnak sokszor az ilyen fizetett, lehúzós turistaetetéseken. Csupa „nagy király”, „legbölcsebb uralkodó”, „sikeres korszak” váltogatja egymást a magyar történelemben, királyok, akiknél senki „nem volt nagyobb vitéz”, azzal bajlódni sem kell, hogy kiderüljön, ez mit is jelent pontosan.
Sőt, néha gúnyosan oda is szúrnak az ilyen szólamokat pufogtatóknak, például amikor a narrátor elmondja, hogy II. András még annál is ügyesebb politikus volt, mint amilyen jó hadvezér, és ezt azzal szemléltetik, hogy a király feláll trónjából, közli az ellenzékével, hogy „Mától itt más világ lesz, és ti mind mellém álltok”, mire az ellenzék tagjai nagyot és lemondót sóhajtanak, majd András mellé állnak. Szenzációs! Főleg, hogy ez a sorozat végül tényleg nem akarja olyan komolyan venni magát, hogy bármi is kiderüljön belőle a történelemről, mert katedráról szavaló professzorok ide – és még mondják, hogy nálunk nem fizetik meg jól a tanárokat! –, mozgó nyilacskás történelmi térképek oda, a duplacsavar miatt rendkívül zavaros dramaturgia miatt nem áll össze a történelemlecke, ezzel is kiemelve, hogy nem erre, hanem a humorra kell itt koncentrálni.
Ráadásul a színészek is majdnem mind remek partnerek a mókázásban, sokukra nagy jövő várhat még akár a L’art pour l’artnál, akár a Kész átverés show-ban: sajnos pont a főszerepet játszó Veréb Tamás egy kicsit végig meg van hatva saját magától, így nem annyira jön át a karaktere iróniája, de az eddig jó színésznek megismert nagyok remekül hozzák a „mai iskolai megemlékezés még fontosabb, mert megtekint bennünket a tankerületi vezető is”-típusú amatőr színjátszás legjellegzetesebb karakterjegyeit, szinte rá se ismerünk például a Katona József Színház önfeledten diliző színészeire, sőt Simon Kornél olyan kétfenekűre veszi a figurát, hogy még azt is jelezni tudja, saját magát is meglepi, hogy képes ennyire rosszul játszani.
De lehet nevetni a milliárdos költségvetésből elért szegényes látványvilágon, a nyári színházi haknikat szarkasztikusan megidéző mű arcszőrzeteken, a kétbites bemondásokon – „Álmot láttam az éjjel. Király lesz belőled!” –, valójában ez mind egy nagyobb terv része. A kormánnyal hirtelen szembeforduló Rákay Philip és alkotótársai jól érezhetően elsősorban a kormány által elvárt és erőltetett, rettentő káros történelemfelfogást akarták mindezzel pellengérre állítani. Azt, amikor valaki fentről eldönti, kit kell kötelezően jónak és kit rossznak látni; ki volt csakis nagyszerű ember és ki volt kizárólag alávaló; amikor tilos árnyalatokat és körülményeket vizsgálni,
nem szabad a múltat összetett, rengeteg irányból vizsgálható és több, egymás mellett futó igazság összességeként látni, csak egy előre megrágott falatként, ami a lehető legkönnyebben lecsúszik a torkunkon, ha van, aki leerőltesse rajta.
Mindez annyira találóan beszél a magyar kormányról, hogy már majdnem el is komorodunk miatta. De akkor szerencsére megint jön egy rész, amiben a narrátor azt mondja, „András nem tudja, jól hallotta-e, amit az apja mondott”, miközben a kamera ráközelít András arcára, amiről jól leolvasható, ő bizony nem tudja, jól hallotta-e, amit az apja mondott, és akkor újra előgöcög belőlünk a nevetés, és elismerjük, mit nekünk Bödőcs Tibor andizása, ha itt az Aranybulla gertrúdozása!
