Ezeket a történeteket egy év után sem lehet könnyek nélkül végig hallgatni
Egy évvel ezelőtt, február 23-án még elment lazítani, iszogatni a barátaival, másnap hajnali három körül érkezhetett haza. Két órával később aztán hangos dörejre ébredt. Először azt hitte, hogy építőipari munkák folynak, attól vannak ezek a reggel nyugalmába hasító, fülsértő dörrenések, de hamarosan rájött, hogy bizony nem a munkagépek hangját hallja, hanem kitört a háború.
Anmol indiai orvostanhallgatóként érkezett 2013-ban az ukrajnai Harkivba, kilenc éven át tanult, és már csak fél éve volt hátra, hogy sebészként végezzen. Egyelőre azonban nem tudni, mikor fejezheti be az egyetemet, a háború ugyanis, ahogy sokmillió másik embertársának, az ő jövőjét is beláthatatlan időre megakasztotta. Március 5-én jutott át Magyarországra, Záhonyba, „9:47-kor érkeztem a határra, ezt megjegyeztem” – mondja a fiatal férfi, aki azóta is Záhonyban él. Hamar feltalálta magát: eleinte az időseknek segített a csomagjaik cipelésében, majd összebarátkozott a helyi rendőrökkel, és a határra érkező menekültek megbízható információforrásává vált, hiszen érti a nyelvüket, útba tudja őket igazítani. Jelenleg már az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának alkalmazottjaként végzi ugyanezt a feladatot. Azt mondja, hogy szeret a határmenti kis településen élni, mert kedvesek vele az emberek. „Most már lassan egész Záhony a családom lett, már van legalább 5 apám, 7 anyám és 12 nagymamám” – teszi hozzá viccesen.
Anmol a Feuer Yvette színész és drámapedagógus vezette Láthatáron Csoport független színházi társulás és a Fischer Iván Magánszínháza által szervezett esten mesél az itteni életéről majdnem egy évvel azután, hogy átjött a határon. A Testközelben, személyesen címet viselő esemény szűk körű, és meglehetősen rendhagyó is, mert nem színdarabot lát a lakásszínház közönsége: ezúttal a Magyarországon élő ukrajnai menekültekkel való személyes találkozásra válthattak az érdeklődők jegyet. Rövid, kötetlen beszélgetésekre, amelyek során kiderül, hogy ki miként menekült meg a háború torkából, és kinek mennyire sikerült talajt fognia Magyarországon. Egy-egy beszámolót ugyancsak menekült zeneművészek rövid előadásai, zongora- és hegedűetűdjei zárnak le.
Feuer Yvette és alkotótársa, Háda Fruzsina az elmúlt hónapokban, egyfajta kutatómunkaként, interjúkat készítettek az érintettekkel, és arra jutottak, hogy nincs az a forgatókönyv, dramaturgia, megkonstruált valóság, amely az összegyűjtött történeteket annyira hitelesen és szívhez szólóan tudná visszaadni, mint az élő, szemtől-szemben elmondott, egyszerű beszéd. És valóban. A háború előestéjének évfordulóján különösen feszült csendben hallgatjuk a megszólalókat. Mindenki érzi annak a súlyát, hogy a nekünk most kitárulkozó, de olykor súlyosan traumatizált emberekre odafigyelni mekkora felelősség is, és túl a konkrét, kézzel fogható segítségeken (az este egész bevételét ukrán családoknak adják), ez a lehető legtöbb, amit tehetünk értük. Hogy meghallgatjuk őket. Nem egyszer, nem kétszer, mert amíg tart a háború, addig nem lehet elégszer meghallgatni ezeket az embereket, hogy legalább valami halvány sejtésünk is legyen arról, min mennek keresztül. És mindeközben persze, felelős, empatikus hallgatóként figyelni kell arra is, hogy mikor elég mégis, mert van olyan, hogy elcsuklik a hang, hogy nem lehet elmesélni az ép ésszel felfoghatatlant, hogy már a kérdés is felzaklat, az igazi, őszinte válasz meg még nem artikulálható. A jó fogadtatás segít a legtöbbet a traumán – mondja az este egy pontján Kováts Szabolcs szakpszichológus.
Nem egyszer könnyekkel küszködve mesélnek az érintettek, de a közönségben is többen elpityeregnek. „Nehéz lesz majd aludni” – sóhajt fel egy idősebb férfi a hallgatóságból. A szobában ülők közül valószínűleg nincs egyetlen olyan ember se, aki azt gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy a szomszédban tomboló szörnyűségnek még idén sem lesz vége. Most mégis itt vagyunk, és még mindig megrendülten hallgatjuk az olyan történeteket, amilyet például egy a bucsai körzetből érkezett család oszt meg velünk az este folyamán.
„Február 24-én még elmentem találkozni egy megrendelőmmel Kijevbe. Akkor már mindenki jött el a városból, én meg éppen oda mentem” – idézi fel a háború kitörésének napját a belsőépítészként dolgozó Andrej Fesenko, az apa. A férfi emlékszik, hogy miközben feleségével az autóban Kijev felé tartottak, katonai helikopterek repültek el felettük, nem sokkal később pedig már a szintén a közelükben található hosztomeli repülőtér lángokban állt. Mindeközben a két gyerekük, egy iskolás- és egy óvodáskorú otthon várta őket vissza.
Vajon mennyi idő alatt fogja fel az ember, hogy kitört a háború?
A Fesenko család még reménykedett benne, hogy az, ami elkezdődött, hamarosan véget ér, vagy legalábbis távolodik a lakhelyüktől. „Úgy döntöttünk, hogy egyelőre maradunk, mert estére úgy tűnt, messzebbre húzódott a front” – emlékszik vissza az apa. Épségben visszatértek Kijevből az otthonukba, a tévét kikapcsoltatták a fiúkkal, az ablakokat plédekkel takarták le, hogy ne szűrődjék ki fény a lakásból, és ha betörnének az ablakok, az üvegszilánkok se sebesítsenek meg senkit. „Természetesen nem tudtunk aludni, nagyon gyötrelmes, hosszú éjszaka volt. Éjjel felerősödtek a hangok, azt éreztük, hogy a bombázások megint egyre közelebb húzódnak, a távoli villanások fénye bevilágított”.
Másnap reggelre már elég egyértelmű volt, hogy mégis menekülniük kell. Elmondásuk alapján a Belarusz felől érkező tankok hangjára ébredtek, és mire az apa lement a kocsihoz, a környék utcáit ellepték a tankok, a hírek pedig arról szóltak, hogy az oroszok sorban robbantják fel a környék hídjait. Szorított az idő. „Felfogtam, hogy a menekülési útvonalak le vannak zárva, a frontvonalon kell kijutnunk. A szomszédok kérdezték, hogy »hova mész, hát nem látod, hogy mi történik«, de azt mondtam, hogy Isten segedelmével sikerülni fog. A feleségem magához vette az ikonokat, mindkét gyereknek is adott egyet, és elindultunk.”
A Fesenko család kerülőutakon, kertek alatt próbált észrevétlenül kiosonni Bucsa környékéről, mert addigra már lehetett hallani, hogy az ellenség nem tesz feltétlen különbséget katona és civil között, a lakosokat is hátba lövik, ha éppen úgy adódik. „Mikor már majdnem elértük az egyik még ép hidat, láttunk két nagyon alacsonyan szálló orosz helikoptert, és az egyik, amennyire csak tudott leereszkedett, szinte megállt a levegőben, és a pilóta benézett a kocsinkba. Szóltam a gyerekeknek, hogy bújjanak el, húzzák le a fejüket, és mondtam, a feleségemnek, hogy ha lőni fognak, akkor megpróbálunk manőverezni. Farkaszemet néztünk a pilótával, láttam az arcát, és ő is látott engem. Megértettem, hogy lehet, hogy ezek az utolsó pillanatok, amikor így együtt vagyunk”.
Talán egy hajszálon múlott, de végül megmenekült a család, kijutottak a háború fészkéből, és pár héttel később már az itt élő barátaik meghívására, Magyarországon voltak. Március 10-én lépték át a határt. Szerencsésnek mondhatják magukat, mert nagyjából sikerült kialakítani a normálishoz közelítő élet kereteit Budapesten is. Az egyébként ékszerészként dolgozó anya most szobalányként talált állást, ahhoz nincs szükség magyar nyelvtudásra. A nagyobbik fiút beíratták az iskolába – igaz, a magyarul megtartott órák jelentenek némi kihívást –, a kisebbik gyerek pedig óvodába jár.
Kevésbé alakul szerencsésen a Kárpátaljáról Budapestre menekült Szabrina és családjának ittléte, mert bár az anya el tudott helyezkedni az egyik fővárosi iskolában, a kőművesként dolgozó férje nem talál munkát. Jelenleg Szabrina a családfenntartó, az ő keresetéből kellene támogatniuk az Ukrajnában rekedt családtagokat is.
„Most nagyon sokan veszítik el az állásukat. A több ezer állami beruházás, ami most le lett állítva a válságra hivatkozva, azzal jár, hogy főleg a kárpátaljai emberek közül, akik javában iparosok, rengetegen veszítik el a munkájukat” – mondja ezt már Ujhelyi Sándor, a Migration Aid egykori alapítója, aki jelenleg önkéntes tolmácsként a Dévai utcában, egy menekültsegítő központban dolgozik.
Ujhelyi a menekültellátás pillanatnyi helyzetéről azt mondja: a másik legnagyobb probléma, hogy az elszabadult rezsiárak miatt rengeteg helyen felmondják a menekültek szállásait, de a segélycsomagokból, az élelmiszerekből sem tudnak már eleget adni a rászorulóknak.
„A Mandák-házban, amely a Józsefvárosi Egyházközség által fenntartott menekültközpont volt, tavaly nyáron naponta 50-80 családot láttunk el élelmiszerekkel, tisztálkodási holmikkal magánemberek adományaiból. Mivel azonban minden egyes krízishelyzetben van egy visszaesés a támogatási kedvben, így ezeknek a csomagoknak a száma is megcsappant. Az ENSZ ekkor vállalta, hogy heti 150 családnak biztosítja ezt a bizonyos csomagot, csakhogy nálunk töbezer család van regisztrálva [a Magyarországra menekült ukrajnaiak száma több mint 33 ezer fő – a szerk.], ráadásul az ENSZ most közölte, hogy tovább már nem finanszírozzák az élelmiszercsomagokat, nem lesz több. Azok tehát, akik munkát tudnak találni, megvannak valahogy, de a betegeknek, időseknek, a sokgyerekes családoknak most sokkal nehezebb”.
Mint ahogy az több érintett beszámolójából is kiderül, az élelmiszer mellett leginkább tolmácsokra és nyelvtanárokra lenne szükség. Egy többgyerekes édesanya jelenleg egy porszívó-összeszerelő üzemben tudott elhelyezkedni, hiszen magyar nyelvtudás híján nála is csak a betanított munka jöhet szóba. A munkahelyén ugyan van, aki segít neki megértetnie magát, de a gyerekek elhelyezéséhez az állam vagy az önkormányzat nem tud tolmácsot biztosítani, így csak a Google fordítójára, az emberek jóakaratára, türelmére és az önkéntesen a család mellé szegődött segítőre hagyatkozhatott. „Nagyon örülnék, ha akadna egy magyar vagy angol tanár nekem vagy a gyerekek számára” – válaszolja, amikor megkérdezik tőle, hogy mire szorul rá most a leginkább. A nyelvtudás előbb-utóbb kelleni fog. Az ő férje még kint van Ukrajnában, de nem tartja kizártnak, hogy ha egyszer véget ér a háború, a családdal végleg Magyarországon telepednek le.
