Ezek a gyerekek egy valamiben biztosak: nem akarják úgy végezni, mint a szüleik
Egy mindenétől megfosztott világként jellemezte Janne Teller Semmi című ifjúsági regényét még 2015-ben egy itthoni magyartanár, aki szerint a könyv azt igyekszik bizonyítani, hogy „a gyerekek nem csupán lúzerek, ha akarnak valamit kezdeni az életükkel, hanem egyenesen gonosztevők, és ahogy az értelmet keresik, egyre inkább azzá válnak. És hogy még ez se számít, mert az élet vállrándítással továbbhalad mindezen.”
Teller regénye 2011-ben jelent meg Magyarországon, két évvel később pedig nagysikerű színházi előadás is készült belőle, amelyet még most is játszanak a Budapest Bábszínházban. A Semmi azonban mégsem emiatt vált leginkább ismertté nálunk, hanem a fent idézett irodalomtanár miatt, aki hét éve felháborodott levelet írt az akkori oktatási államtitkárnak, Czunyiné Bertalan Juditnak, mert egy budapesti iskolában a Légy jó mindhalálig helyett Janne Teller regényét adták kötelező olvasmánynak a gyerekeknek.
A homofób törvény bevezetése óta már lassan megszokottá válnak a sorozatos feljelentések, amelyek a gyerekek védelmére hivatkozva kifogásolják egy-egy mesekönyv vagy rajzfilm tartalmát. A Semmi esetében évekkel ezelőtt azonban még nem a „homoszexuális propaganda miatt” indult meg a tiltakozás itthon és külföldön egyaránt – a könyvet ugyanis a megjelenésekor a hazájában, Dániában is heves ellenállás fogadta, több iskolában be is tiltották, később viszont kötelező olvasmány lett belőle.
A botrányok sorát kiváltó könyv és a belőle készült film is egy egyszerű tételmondattal indít.
Semminek sincs értelme. Ha pedig semminek nincs értelme, akkor semmit sem érdemes csinálni
– hangzik el a kamasz Pierre Anton szájából, aki ezután fogja magát, kivonul az osztályteremből és felmászik egy fára. A döbbent osztálytársak, először nem veszik komolyan a fiút, később azonban feltett szándékuk lesz, hogy lecsalják a fáról. Elhatározzák, hogy bebizonyítják neki, igenis van értelme az életnek és elkezdik összegyűjteni, majd halomba rakni a számukra fontos dolgokat. Miután ez elsőre nem hozza el a kívánt eredményt – a hozott tárgyak ugyanis nem találtatnak elég fontosnak –, úgy döntenek, egymás helyett választanak. A játék innentől kezd eldurvulni, a gyerekek egyre súlyosabb dolgokat követelnek egymástól, a tetteiknek pedig sok esetben visszafordíthatatlan következményei lesznek.
A dán Legyek uraként is becézett regényből készült filmnek szomorú aktualitást adnak az olyan manapság terjedő veszélyes Tiktok-kihívások, mint amilyen például az úgynevezett cinnamon challenge vagy a blackout challenge, amelyek már több gyerek kórházba kerüléséhez vagy akár halálához is vezettek. Több pszichológiai kutatás is alátámasztja, hogy a kamaszok sokkal jobban adnak a kortársaik véleményére, mint az idősebbekére. A szüleik helyett sokkal inkább a barátaiktól és az ismerőseiktől várnak iránymutatást, pozitív visszajelzést, és az ő megnyerésük érdekében akár komoly veszélyeknek is hajlandók kitenni magukat. A közösségi média megjelenése pedig csak rontott a helyzeten, itt ugyanis a fiatalok sokkal több embert tudnak elérni egyszerre, ráadásul számos formában (lájkok, kommentek, emojik) kaphatják meg a vágyott visszacsatolást. Mitchell Prinstein az American Psychological Association vezető tudományos munkatársa négy mechanizmust különít el, amelyek szerinte a kortársi befolyás alappillérei a tinédzserek körében:
A probléma az, hogy az egymásra befolyást gyakorló kamaszok többnyire maguk is ugyanolyan bizonytalanok. A társaikhoz hasonlóan próbálnak gyerekből felnőtté válni, miközben egyre jobban sürgeti őket az idő, hogy megtalálják az élet értelmét. Trine Piil Christensen és Seamus McNally Semmi filmjének szereplői is érzik az ebből fakadó nyomást, amikor rögtön az első jelenetek egyikében egy pályaválasztási kérdőívet nyomnak a kezükbe az iskolában. A gyerekek, akikbe a családjuk és a tanáraik folyamatosan azt sulykolták, hogy „akkor vagy valaki, ha viszed valamire”, azt sem tudják, hogy most kicsodák, nemhogy tíz-húsz év múlva kik lesznek. Csupán egy valamiben biztosak: nem akarják úgy végezni, mint a szüleik. Ebből az egzisztenciális válságból fakad a fára mászó Pierre Anton lázadása és az osztálytársai konoksága is, amivel meg akarják győzni, hogy igenis vannak dolgok, amikért érdemes élni.
Ezek a gyerekek azonban korántsem lúzerek, csupán kétségbeesettek és útmutatást várnak. Ezt azonban sehonnan nem kapják meg. A film ugyanakkor nem sokat mutat be a kamaszok családi hátteréről, épp csak pár információmorzsát szór el. Az elfoglalt politikus vagy a kisfia halála miatt idegösszeroppanást kapott anya, a családját elhagyó apa és az ennek következtében egymással kavaró szülők azonban pont csak arra jók, hogy a gyerekek elhagyatottságát illusztrálják, ahhoz azonban semmiképp nem elegendők, hogy igazán árnyalt képet kapjunk a fiatalokban végbemenő folyamatokról. Ez az egyoldalúság pedig az egész filmnek kölcsönöz egyfajta tandráma hangulatot.
Szintén nem sokat látunk abból, hogyan dolgozzák fel a gyerekek azokat a traumákat, amelyeket az egymás nyomására meghozni kényszerült áldozatok kiváltanak belőlük – rendszerint csak annyi történik, hogy a feladat elvégzése vagy elszenvedése után az illető hazaszalad, a többiek pedig követik, nehogy lehetősége legyen lebuktatni őket és szabotálni az egész akciót. Mindössze egy alkalommal foglalkozik hangsúlyosan a film azzal, hogy az adott cselekedet előkészületeit és az utóhatásait is kifejezőn megjelenítse, itt viszont indokolt is az elmélyedés. A szóban forgó lányt ugyanis olyasmire kényszeríti a játék, aminek a traumáját nagy eséllyel felnőttként is cipeli majd magával.
Az, hogy a film gyakorlatilag csak reakciók és ellenreakciókból felépülő jelenetek sora, amely fokozatosan egy kvázi szemet szemért bosszúdrámába csap át, azt eredményezi, hogy nem igazán sikerül elkülöníteni az egyes karaktereket sem. A legtöbb gyereket mindössze egy-egy szignifikáns tulajdonságuk, pontosabban a gyenge pontjuk alapján tudjuk beazonosítani, amelyre a többiek lecsapnak, hogy feláldozzák a fontos dolgok halmán. Hús-vér emberek helyett sokkal inkább erények és bűnök szimbólumai a szereplők – a film előrehaladtával nyomon követhetjük, hogyan bukik el a Tisztaság, az Ártatlanság, a Hiúság vagy az Önhittség. Pierre Anton alakja is jól illeszkedik ebbe a középkori moralitásdrámákat idéző világba. A fiú nem csak a szó szoros értelmében kerül az osztálytársai fölé, amikor felmászik a fára, hanem egyfajta szenvtelen istenségként szemléli őket a magasból, akit isteni mivoltából kifolyólag sem meghatni, sem megingatni, sem pedig meggyőzni nem lehet.
„Kell-e tocsogni a borzalmakban, az abszolút közönyös felnőttvilágot kell-e alapértelmezettnek tekinteni, jó-e az, ha a szorosan összetartó osztályban a kegyetlenkedés és az erőszak a ’természetes’?” – teszi fel a kérdést a már korábban idézett levelében az oktatási államtitkárnak író magyartanár. Bár ő a regény alapján fogalmazta meg a kritikáit, a Semmi filmváltozatával az az egyik legnagyobb probléma, hogy részben legalábbis jogosnak bizonyulnak a vádjai. Nem azért, mert az alkotók természetesnek veszik a gyermeki kegyetlenséget és nem hisznek benne, hogy egy kamaszból érző felnőtt válhat, hanem mert nem sikerül árnyalt képet adniuk arról, hogy milyen közeg váltja ki ezt a szélsőséges erőszakot, mi zajlik le a tinédzser szereplők lelki világában, és nem kínál fel érdemi alternatívát sem. Ezzel persze önmagában még nem lenne baj, ha a film célja ténylegesen az lenne, hogy „tocsogjon a borzalmakban”, csak hogy nem erről van szó.
