• 2023 január 25.

Ez nemcsak az év, de az évtized egyik legjobb filmje

Ritkán születik olyan mestermű, mint A sziget szellemei, de ha csak egy ilyen film is készül évente, azért már megéri moziba járni.

Sokszorosan metaforikus, több rétegű filmről van szó, olyannyira, hogy arról szól a legkevésbé, ami a cselekményéből elsősorban látszik. A sztori azzal kezdődik, hogy egy száz évvel ezelőtti, isten háta mögötti ír szigeten egy férfi, Pádraic bekopogtat a legjobb barátjához, Colmhoz, hogy ahogyan évek óta minden áldott nap, úgy aznap is induljanak el együtt a kocsmába néhány pintre. („Hiszen már délután két óra van.”) Csakhogy a másik ezúttal nemet mond, sőt még nemet se mond, csak hallgat. A kocsmában aztán megkéri a barátját, hogy üljön egy másik asztalhoz, és amikor az köti az ebet a karóhoz, a képébe vágja: többé már nem akar vele egyetlen szót sem beszélni. Nem haragszik semmiért, nincs szó sértettségről, de itt és most véget vet kettejük barátságának. Később, mikor a másik – érthető módon – ezt nem akarja annyiban hagyni, közli vele: hogy nyomatékot adjon az elhatározásának, minden alkalommal, amikor Pádraic újra hozzászól, levágja egy-egy ujját a saját kezéről.

Így aztán a film tökéletesen működik a legfelső szinten, a felszínen is, hiszen a rém eredeti és groteszk alapötlet egyfajta lélektani krimiként bontakozik ki: mi lehet az indok emögött az érthetetlen, sőt felfoghatatlan döntés mögött? Komolyan gondolja vagy sem? Ki a negatív karakter a történetben, Colm, Pádraic, egyik sem vagy mindkettő? Meg lehet akadályozni a dolgok eszkalálódását? (Oké, aki ismer kettőnél több McDonagh-művet, az pontosan tudja, hogy nála nemhogy soha nem lesz megakadályozva semmiféle eszkalálódás, de minden egyes leírt szó lényege épp az, hogy velük eljussunk az eszkalációig.) Van kiút ebből a helyzetből, és ha van, kinek kell megtalálnia? Arról nem is beszélve, hogy micsoda érzelmi ívekre ad lehetőséget ez a felállás: már ez a két mondatban összefoglalt alapötlet annyi különböző érzelemnek ágyaz meg, ami három filmre is elég lenne, és még a prófétának is maradna belőle.

És ez az érzelemgazdagság különösen azért tűnik fel, mert A sziget szellemei szereplőgárdája olyan erős az utolsó mellékalakig, amilyen egységesen magas színvonalat nagyon ritkán látni. Ráadásul McDonagh még a hangulatfestő, a kontextust megalapozó, valójában jellemzően inkább bemelegítésnek tűnő felvezetést is kihagyja a filmből, így azonnal a dolgok sűrűjébe zuhanunk, felkiáltani sincs időnk, és már a legelső jeleneteknek olyan erős az érzelmi töltete, ameddig sok más film csak a csúcspontján jut el. Colin Farrell (Pádraic) olyan nyitott személyiséget játszik, amilyenek a kisgyerekek, akiken még azonnal meglátszik minden érzelem; elképesztő Farrell eszköztára, amellyel szó szerint minden egyes mondata mögé olyan mélységet láttat, amiből érezhető, mennyi minden van még ott, ha épp nem is látszik minden; még a szemöldöke is játszik, nem csak a szeme, az arca, a hangsúlyai. És mindez sajátos feszültséget kelt, mivel a karakterét folyamatosan azzal vádolják, hogy lapos, korlátolt, „olyan ember, akinek minden jó úgy, ahogy van”, egyszóval egyszerű lélek.

Farrell olyan színész, akinek nem kell megírni a teljes jellemét, mert nincs az a forgatókönyv, ami annyira kifejező lehetne, mint amit szavak nélkül is képes eljátszani: mély átélése, amellyel lehetőségeihez mérten próbálja felfogni azt az érthetetlen örvényt, amelybe beledobták, gazdag érzelemvilága, kifejezni nem mindig tudott, de ösztönösen kezelt bánata, szemeinek nyílt őszintesége mindent elmondanak arról, hogy tényleg ostoba vagy másoknál kevesebbet érő emberről van-e szó, mindent elmondanak arról, mit lehet még értéknek tekinteni egy emberben a puszta intelligencián vagy valamiféle tehetségen kívül is.

Mert ahogy a történet egyre jobban kibontakozik, és felfedi mélyebb rétegeit, már ilyesmik lesznek a nagy kérdések.

Az „ilyesmi” alatt pedig, ha bénán is néz ki ez leírva, de azt a kérdést kell érteni, hogy mi is az élet értelme.

Az a Mozart nevével fémjelzett párbeszéd a filmből, ami tulajdonképpen nem másról, mint erről szól, a legfontosabb dialógusok között van az elmúlt és alighanem a következő évek teljes filmterméséből. Miért érdemes élni? Mit hagyunk magunk után? Valóban annyira fontos, hogy mit hagyunk magunk után? Fontosabb a jövőt építeni, mint a jelenre koncentrálni? Persze így feltéve a kérdést olyan, mintha a film már a választ is közölné, de szó sincs erről: McDonagh pontosan tudja, hogy már a görög drámák óta csakis azok az igazán súlyos drámai szituációk, amikor mindkét szembenálló félnek igaza van, és itt is ez a helyzet. Ráadásul ezt a kérdést egy művész teszi fel, az egész életét az alkotásra feltevő McDonagh, és ez óhatatlanul ad némi önvallomásos ízt a kérdésfeltevésnek még úgy is, hogy fogalmunk se lehet, mi személyes van mögötte.

Miért élünk, és mit teszünk, hogy ne haljunk meg, vagy legalább egy kicsit itt maradjunk az után is?

És tényleg, mintha bedobtak volna minket is egy örvénybe Colin Farrell-lel együtt, úgy visz minden mondat egyre mélyebbre. Mert ahogy egy fontos ponton felvetődik a filmben a kedvesség kérdése, illetve azé, vajon mennyire fontos erény a kedvesség („Kire emlékszünk azért a 17. századból, mert annyira kedves volt?”), akkor megértjük azt is, miért épp az ír polgárháború idején játszódik ez a történet, amiben egyébként semmi nincs, ami ne játszódhatna akár száz évvel később vagy korábban. Miért akkor játszódik, amikor a szigeten túlról folyamatosan puskaropogást hallani. Amikor az ír már nem is az angolra lő, hanem a saját szomszédjára.

McDonagh-t tulajdonképpen állandóan ez a probléma foglalkoztatja, szinte minden művében felmerül, hol jobban, hol kevésbé – a Három óriásplakát…-ban, a Vaknyugatban vagy Az inishmore-i hadnagyban (másik magyar címén Alhangyában) speciel jobban –, hogy sehogyan sem tudunk békében élni egymással. Más alkotóknál úgy szokás megfogalmazni ezt, hogy „miért nem tudunk békében élni egymással?”, de McDonagh nem kérdést tesz fel, hanem állítást fogalmaz meg: nem tudunk, soha nem is tudtunk, soha nem is fogunk tudni békében élni egymással, ember az emberrel, mert ilyen a természetünk. Végső soron erről, a gyilkos természetről szól ez a film is: Colm és Pádraic párharca ha akarom, maga a háború, a két férfi két hadsereg, mert McDonagh világában

minden ember egy hadsereg,

amely bármikor nekimehet a másiknak, és akkor Isten óvjon mindnyájunkat – csakhogy nem óv meg.

Hanem még olyasmikről is szó van, hogy mennyire különleges nyelven szólalnak meg a szereplők angolul, mintha a külön világuk egy külön nyelvet is teremtett volna. (Ez a nyelv persze ismerős McDonagh hasonló helyszínen és időben játszódó színdarabjaiból.) És hogy mennyire vicces szinte minden mondat, vagy nevezzük talán inkább frappánsnak, mert nevetni azért nem könnyű ökölnyire szűkült gyomorral. De hát épp erről van szó, hogy McDonagh nem valami sötétet nyom az arcunkba, ő a nap minden részét megmutatja a napkeltétől a déli fényen át a napnyugtáig, és arról nem ő tehet, hogy az után a sötét éjszaka jön.

Túl az amúgy is sokszorosan rétegzett alaptémákon megdöbbentő, mennyi további téma is belefér még ebbe az amúgy nem hosszú filmbe a mellékszereplők révén, akik közül már csak Barry Keoghan minden egyes másodpercében különleges alakítása miatt is kiemelkedik a „falubolondja”, Dominic története: McDonagh simán beleírt egy zseniális filmbe egy olyan sorstörténetet, ami külön kiemelve és drámányira nyújtva önmagában is biztosan a szerző legerősebb darabjai közé kerülne. Vagy ilyen mellékkarakter Pádraic húga is, akit Kerry Condon tesz különösen emlékezetessé mindentudó csendessége és mélyen elnyomott bánata révén, és azért, mert Condon pár gesztussal meg tudja jeleníteni, hogy ő itt az egyetlen, aki mindent ért, vagy legalábbis mindent, amit lehet, és mivel nem tud mit tenni ellene, ez alighanem még rosszabb is, mint a tudatlanság.

Brendan Gleeson Colm szerepében (szó szerint) másodhegedűs, olyan, mint az ördög, egy Mephisto, aki csak azért szállt a földre, hogy sátáni erejével megkísértse az őt körülvevőket. Gleeson tökéletesen találja el azt a sávot, ami nem árul többet Colm motivációiról, mint ami elvenné a dolog szent érthetetlenségét, mégis ott érezni mögötte az el nem árult tudást. Ráadásul lobog Gleeson szemében valami olyan tűz, amit, mint a természeti jelenségeket általában, sem megakadályozni, sem pontosan leírni nem lehet.

Martin McDonagh sem tökéletes: mint mindenkinek, neki is voltak már gyengébb művei, de ha mindezek révén végül eljutott ide, A sziget szellemeihez, akkor minden megérte. Igen, ez a film még az Erőszakiknál is jobb. Ez egy nagyszerű alkotó végtelenül kiforrott, igazi nagy, érett, pályaösszegző műve.