„Engedni kell, hogy a lányok iskolába járhassanak” – A tálibok megint visszavitték Afganisztánt a középkorba
A tálibok tavaly augusztus 15-én foglalták el Kabult, a korábbi elnök, Asraf Gáni erői számottevő harc nélkül engedték át az országot. Szakértők szerint a Gáni-kormány bukása elkerülhetetlen volt, miután a NATO-csapatok 2021 májusában – a tálibok és az Egyesült Államok között megkötött dohai egyezményt végrehajtva - megkezdték a kivonulást Afganisztánból. Arra azonban kevesen számítottak, hogy az ország ilyen gyorsan a tálibok uralma alá kerül.
Bár a tálibok az első nemzetközi sajtókonferenciájukon együttműködő hangot ütöttek meg, az ígéreteiket nem tartották be. Nem voltak hajlandóak többpárti, nemzeti kormányt alakítani, drasztikusan korlátoztak a média működését és jelentősen csorbították a női jogokat. A nőket a legtöbb ágazatban nem engedik dolgozni,
megtiltották, hogy afgán lányok a 6. osztály elvégzése után iskolába járhassanak.
Az ENSZ adatai szerint Afganisztán az egyetlen olyan ország a világon, ahol a lányok nem járhatnak középiskolába. Emellett a nők szabad mozgását is korlátozták, például közparkokat is csak a hét meghatározott napjain látogathatnak.
A történtek miatt a nemzetközi közösség vonakodik elismerni a tálibokat Afganisztán törvényes vezetőiként. Washington nem hajlandó feloldani Afganisztán banki eszközeinek befagyasztását, mert attól tart, hogy a pénzeket a tálibok fegyvervásárlásra költenék. Az országot időközben humanitárius katasztrófa fenyegeti: milliók váltak munkanélkülivé, az emberek a vagyonukat teszik pénzzé, hogy élelmet vásárolhassanak, a lakosság súlyos élelmiszerhiánnyal néz szembe. Az ENSZ tavaly minden idők legnagyobb összegű humanitárius segélyfelhívását tette közzé: a 4,4 milliárd dollárnyi segéllyel kapcsolatban azonban az is kérdés, hogy kire lehet rábízni a szétosztását.
A helyzet súlyossága ellenére az afganisztáni válság alig kap figyelmet a nemzetközi közösség részéről, sokkal inkább az ukrajnai konfliktus és a Tajvan körüli feszültségek vannak napirenden.
Hamid Karzai: a Nyugat már visszasírja
Hamid Karzai 2001 és 2014 között volt Afganisztán megbízott, 2004 után – kétszer is – megválasztott elnöke. Édesapját, testvérét és féltestvérét is tálibok ölték meg, ellene is többször kíséreltek meg merényletet. 2004-ben a vezetésével született meg az Afganisztáni Iszlám Köztársaság alkotmánya. Bár kormányzása alatt szabadabb lett a média, az emberi jogok erősödtek, és egyre több afgán lány kezdett el iskolába és egyetemre járni, a korrupció ugyanúgy virágzott, és nem sikerült stabil helyi közigazgatást építeni.
Karzai amerikai támogatással lett az ország elnöke (egy időben a CIA fizetési listáján is rajta volt), befolyását annak is köszönhette, hogy a család több generáción keresztül részt vett az afgán drogbizniszben, és hatalomra kerülve, néhány hadurat is kiszorítva, széles társadalmi klientúrát épített ki országszerte. 2021-ben koordinált hatalomátadást követelt, melyben ő is szerepet vállalt volna. Idén augusztusban elítélte a Talibánt pakisztáni kapcsolatai miatt: szerinte Pakisztán a tálib vezetésen keresztül tudatosan azon dolgozik, hogy Afganisztán gyenge maradjon.
A Deutsche Welle kabuli otthonában készített interjút a volt elnökkel.
DW: Karzai úr, úgy tűnik, ön nem utazhat külföldre. A tálibok foglya?
Hamid Karzai: Nem. Ami a külföldi utazásokat illeti, az tényleg nem lehetséges. Ezt meg is mondták nekem. De Kabul városán belül, ha valahová el szeretnék jutni, a tudtukra adom, és a biztonságom érdekében kapok kíséretet.
DW: Ez csak Kabulra korlátozódik, vagy a város határait is átléphetik?
H.K.: Ezt még nem tettem meg. Szóval nem tudom. Még nem jeleztem, hogy el szeretnék látogatni a tartományokba. Azt hiszem, ősszel ezt is meg kellene tennem. És akkor majd kiderül.
DW: Miért nem hagyta el az országot, mint az Iszlám Köztársaság sok más fontos képviselője, amikor a tálibok tavaly hatalomra kerültek?
H.K.: Nos, ez a mi országunk. Ez az otthonunk. Az ember nem hagyja el az otthonát, amikor a dolgok nehézzé válnak. Otthon maradsz, és megpróbálod a dolgokat rendbe tenni. Ilyen egyszerű.
DW: Szóval, ha most lenne rá esély, akkor sem menne el?
H.K: Nem, soha.
DW: Három kislánya van. Hogyan látja a jövőjüket Afganisztánban?
H.K.: Azt akarom, hogy olyan jó jövőjük legyen, mint bármelyik másik gyereknek a világon. A lányaim itt tanulnak Kabulban. A nagyobbik, Malala, aki most 10 éves, most menne hetedikbe. A dolgok jelenlegi állása szerint ez azt jelenti, hogy nem folytathatja tanulmányait.
DW: Akkor mit fog tenni? Külföldre küldi őket, ha a tálibok megtiltják az iskolába járást?
H.K.: Pontosan ez a kérdés áll előttem és több százezer más afgán család és szülő előtt. Mit teszünk, amikor a lányaink elérik azt a kort, hogy középiskolába járjanak? Az ország elhagyása az országtól való elszakadást jelenti. Tehát mindent meg kell tennünk, hogy harcoljunk gyerekeink tanuláshoz való jogáért. Nem adhatjuk fel ezt a célt.
DW: De ha ekkora igény van oktatásra, miért nem mondják a tálibok, hogy csináljuk meg?
H. K.: Ez olyan kérdés, amire nagyon hamar választ kell adniuk. Engedniük kell, hogy a lányok iskolába járhassanak. Ebben nincs kompromisszum. Ezt nagyon világosan megmondtam nekik. Ezért afgánokként össze kell fognunk, mindannyiunknak, a táliboknak és az ország többi részének, hogy változtassunk ezen. Akár a tálibok saját döntéséről van szó, akár egy kívülről ránk erőltetett döntésről.
DW: Mit ért "kívülről erőltetett" alatt?
H. K.: Hallhatta, ahogy Imrán Hán, Pakisztán korábbi miniszterelnöke az iszlám világ külügyminiszterei előtt beszélt Iszlámábádban, és megpróbálta megindokolni, hogy az afgán lányok miért nem járnak iskolába. Megpróbálta a hagyományokra fogni a dolgot, ami teljesen helytelen.
DW: De miért lenne Pakisztánnak érdeke a lányiskolák betiltása Afganisztánban?
H. K.: Az oktatás hiánya szegénységet jelent. A lányok oktatásának hiánya azt jelenti, hogy a társadalom legkevesebb fele nem képzett. Azaz nem képes a termelésben részt venni, ami egy gyenge Afganisztánt eredményezne, amely nem tud megállni a saját lábán, szegénységben él. Mi más oka lenne, hogy Pakisztán ezt akarja?
DW: Joe Biden amerikai elnök nemrég bejelentette, hogy az Egyesült Államok egy dróntámadással megölte az al-Kaida vezetőjét, Ajmán az-Zavahirit, amelynek célpontja egy erkély volt Kabul szívében. A célba vett ház olyan területen van, ahol sok tálib képviselő él. Afganisztán ismét támogatja a globális terrort?
H. K.: Afganisztán sosem volt a globális terror támogatója. Afganisztán a globális terror áldozata volt. Az afgán nép mélyen együtt érez a szeptember 11-i tragédia áldozataival is, mert mi voltunk az első áldozatok. Ami al-Zavahirit illeti, az amerikaiak bejelentették, hogy megölték őt. A tálibok azt mondták, hogy nem tudtak a jelenlétéről vagy a Kabulban való tartózkodásáról, és hogy nyomozni fognak. Hagyjuk tehát, hogy ez a vizsgálat megtörténjen.
DW: Ha visszamegy az időben egy évvel, azt láthatja, hogy a nemzetközi csapatok a kivonulás mellett döntöttek, a tálibok villámoffenzívájára az akkori elnök, Asraf Gáni elmenekült, az afgán csapatok pedig nem voltak hajlandóak harcolni. Ki hibáztatható mindezért? Ki a hibás azoknak a fiataloknak a haláláért, akik lezuhantak, amikor repülőbe kapaszkodva próbáltak elmenekülni az országból?
H. K.: Ez az egész nagyon-nagyon szomorú. Az a mód, ahogyan az Egyesült Államok kivonult Afganisztánból, szégyenletes volt. Sértő volt ránk nézve és sértő az amerikai népre nézve is.
DW: Amikor meglátja a tálibok zászlaját az elnöki palotánál, amely itt van a lakóhelye közelében, vérzik a szíve?
H. K.: Egyáltalán nem. Az a tálib zászló. Most ők vannak kormányon Afganisztánban. A mi nemzeti zászlónk a fekete-piros-zöld zászló, amely Afganisztán történelmi zászlaja, és amely legalább az 1920-as évek óta létezik.
DW: Ha megnézzük a jelenlegi helyzetet, a gazdaság szinte teljesen összeomlott. A lakosság közel fele, 20 millió ember élelmezési bizonytalanságban él. Láttam gyerekeket, akik a túlélésért küzdenek, még a kabuli kórházakban is, ahová még érkeznek segélyek. Van kiút?
H. K.: A kiút az afgánok közötti egység megerősítése, az afgán nép bevonása az ország irányításába. Felszólítom a tálibokat, mint testvéreket, hogy tekintsenek minden afgánra, mint testvérre, még azokra is, akik ellenük vannak, akik esetleg ellenálláson gondolkodnak. Lépjenek kapcsolatba velük, hozzák vissza őket a politikai folyamatba, a nemzeti párbeszédbe, hogy mi afgánok egységben és az afgán nép szavát követve kijelölhessük az utat egy jobb jövő felé. Ezt a felhívást többször is eljuttattam a tálibokhoz.
DW: Afganisztán elveszett ország?
H. K.: Nem, nem elveszett ország. A világnak ezen a részén a legrégebbi országok és legősibb civilizációk közé tartozunk. Rendben leszünk. Ez csak egy aprócska folt történelmünk évezredes történetében. El fog múlni, és újra talpra állunk és erősek leszünk.
DW: Afganisztán a nők számára elveszett ország?
H. K.: Nem, ez is csak átmeneti. Ha Afganisztán a nők számára elveszett ország volna, az azt jelentené, hogy Afganisztán önmagát is elvesztette. Ezt soha nem fogjuk megengedni. Az afgán nők nevelni fognak. Iskolába fognak járni. Mérnökök, orvosok, újságírók és parlamenti képviselők lesznek, és jól teljesítenek majd. Eljön majd az idő, és ezt önök is látni fogják.
Szerzők: Sandra Petersmann – Ahmad Hakimi – Valaczkay Gabriella. A cikket Bogár Zsolt (DW) szerkesztette.
További Deutsche Welle-tartalmak a DW magyar nyelvű Facebook-oldalán találhatóak.
(Címlapkép: Afgán lányok az általános iskolában. Forrás: Oliver Weiken/dpa/picture alliance)
