Én direkt akartam cigánynak születni
Cigánynak születtem, de nem vagyok cigány.
Honnan lehet ezt tudni? Nem lettem drogfüggő, strici, autótolvaj, még dílerkedni se dílerkedtem soha. Fürdök rendesen, tiszta ruhákban járok, és sose szexeltem egyik testvéremmel sem” – mondja az egyik roma szereplő a Háromezer számozott darab című film elején, majd hozzáteszi: mivel nem cigány, ezért őt ebben a filmben egy szőke, kék szemű fiatalember fogja játszani, és valóban, a ragyogóan fehér bőrű srác gyorsan a helyére is lép, és folytatja a jelenetet.
Mondanám, hogy sokat elmond ez a jelenet a filmről, de az igazság az, hogy legyen akármilyen szokatlan, keltsen akármennyire is megütközést, hangozzanak el benne olyan mondatok, amelyek magyar filmen valószínűleg még soha nem hangzottak el, ébresszen pár másodperc alatt máris tucatnyi kételyt a nézőben – ez a jelenet még nem is mond el semmit a filmről ahhoz képest, ami még jön.
Császi Ádám filmjéről nehéz egyáltalán egyértelmű kijelentő mondatokat megfogalmazni; olyanokat, mint például hogy „a Háromezer számozott darab arról szól, hogyan jelennek meg a romák és más kisebbségi csoportok a kultúrában”. Úgy nagyjából végül is stimmel, de még semmit nem mond el arról, milyen ez a film. A Háromezer számozott darab arról szól, hogyan használják fel a kisebbségek szenvedését bevételszerzésre és népszerűséghajhászásra a művészek, például az olyanok, akik olyan filmeket készítenek, mint amilyen a Háromezer számozott darab is. Akkor Császi Ádám szerint ő maga is egy seggfej? Vagy akkor mégsem erről szól a film? Ez a pár kérdés már kicsit közelebb visz a film világához.
A Háromezer számozott darab egy olyan kígyó, amely a saját farkába harap, le is nyeli saját magát, és ettől újra kígyóvá válik, és újra a saját farkába harap.
Hogy ez így nem túl követhető? Lehet. A Háromezer számozott darab nem is akar túl követhető lenni. Mindent, amit a témáról gondolunk, meg akar kérdőjelezni. Meg akarja kérdőjelezni, hogy ebben a témában ki a rossz ember és ki a jó ember. Sőt azt is meg akarja kérdőjelezni, tényleg vannak-e elkülöníthető jó és rossz emberek. Egyet nem akar semmiképpen: egyszerű válaszokat adni. Olyanokat, mint hogy „aki nem cigányként a cigányokkal foglalkozik a színpadon vagy filmen, az kihasználja a cigányokat, és ez rossz”. Ez a film nem fogalmaz meg kijelentő mondatokat, csak olyanokat, amiknek kérdőjel van a végén, és ettől a nézőnek az az érzése, hogy
ez az egyetlen igazán hiteles film ebben a témában.
Épp azért, mert valóban nincsenek egyértelmű válaszok ezekre a kérdésekre, következésképp aki az állítja, hogy vannak, nem lehet hiteles. Császi Ádám és Lengyel Balázs társforgatókönyvíró viszont egészen meghökkentő, zavarba ejtő, ironikus, felkavaró, felháborító, szarkasztikus, egyszóval virtuóz módon tudnak kérdéseket feltenni. Pontosabban kérdéseket feltenni, válaszokat adni rájuk, majd közölni, hogy a válasz hazugság volt, majd közölni, hogy az is hazugság volt, hogy hazugság volt a válasz, majd hozzátenni még valamit, amitől olyan, mintha az egész inkább csak vicc lett volna, de azért gyanús, hogy mégsem az.
Igen, mindez nem úgy hangzik, mint egy élvezetes film, a szónak abban az értelmében, ahogy arra a filmek kilencvenkilenc százaléka törekszik, hogy van egy sztori, és miközben eljutunk a kezdettől a csúcsponton át a lezárásig, a cselekmény részleteiből és a szereplők jelleméből megértünk pár fontos dolgot az életről. A Háromezer számozott darab leginkább Ruben Östlund filmjeihez áll közel, a Lavinához, A négyzethez és A szomorúság háromszögéhez, amelyek szintén sarkítva mutattak meg és problematizáltak a társadalomban jelen lévő emberi viselkedésmódokat és berögzült mintákat, mégsem olyan, mint egy magyar Ruben Östlund-film, és még az is csak egy kicsit visz közelebb hozzá, hogy „Ruben Östlund találkozása Tarr Bélával”, már csak azért sem, mert Balázs István Balázs operatőr képei és virtuóz vizuális megoldásai minden nemzeti elfogultság nélkül simán leiskolázzák Östlund bármelyik filmjét, ahogy egyébként a nemzetközi filmtermés átlagát is.
Ez már-már egy kísérleti film, amelynek van ugyan sztorija, de rengeteg olyan jelenete is, amelyek nem konkrétan ahhoz kapcsolódnak, csak a témához fűznek hozzá pár további viccesen vérlázító és kellemetlenül kíméletlen gondolatot. A cigány srácról, aki elmagyarázza a kamerának, hogy ő paleontológus, majd odamegy valakihez az aluljáróban, és mosolyogva lerúgja, kiveri a fogát és kirabolja. Vagy a lányról, aki mély meggyőződéssel elmondja, hogy azért akart cigánynak születni, azért akarta, hogy megerőszakolják, mert így mindig lesz mivel takaróznia az életben, mindig mindenre ráfoghatja, hogy de hát neki a nehéz gyerekkora miatt alakult így minden az életében. És aki hozzáteszi:
Sajnálsz? Persze, hogy sajnálsz. Akkor te jó ember vagy.
Így értem, hogy a film egyetlen állítást sem fogalmaz meg. Hanem folyamatosan gondolkodtat. Elhinnéd egy aluljáróban hamiskásan vigyorgó cigány srácról, hogy politológus? És miért nem hinnéd el? Nem probléma az esetleg, hogy nem hinnéd el? Mit érzel, amikor azt látod, hogy megrugdos valakit? Ha őszinte akarsz lenni magaddal, éreztél olyasmit, hogy „na ugye”? És ez probléma? Miért? Na és azzal kapcsolatban mit éreztél, hogy egy magyar filmben látod ezt? Nem a rasszisták szoktak ilyeneket mutogatni? Baj, hogy a rasszistákon kívül más nem beszél erről? És az baj, ha egy tényleg iszonyú nehéz sorsú ember a gyerekkorával takarózik később? Baj, mert inkább túl kéne lépnie rajta, és kizárólagosan vállalnia kellene a felelősséget mindenért, amit tesz? Ez tényleg ilyen egyszerű? Megoldható ez? Tudod a választ? És rossz ember, aki sajnálatot, szánalmat érez mindezek miatt? Te érezted már magadat jó embernek pusztán attól, hogy megértetted valaki olyannak a sorsát, akit a legtöbben nem értenek meg? Tényleg elég ez a jóemberséghez? Ismersz olyan művészt, aki azt gondolta, hogy elég ennyit ábrázolni, és a közönség majd mind meghatódik magától, hogy mi bizony mi itt mind tettünk valamit azokért, akikről a történet szólt, pusztán azzal, hogy megértettük őket? Baj ez? Vagy ez is jobb, mint a semmi?
Huszonegy kérdőjelet használtam az előző bekezdésben, ami nem tett mást, csak hozzávetőlegesen értelmezett nagyjából háromszor harminc másodpercet egy bő másfél órás filmből, amelynek minden háromszor harminc másodpercére minimum ugyanennyi kérdőjel jut. Na ez az első kijelentő mondat, ami valami egzaktat és megkérdőjelezhetetlent állít a Háromezer számozott darabról.
Amelynek már a sztorija is maga az idézőjelbe tett önirónia; ez csak kisebb részben követi a Cigány magyar című, pár évvel ezelőtti színházi előadást, amely alapján a film is készült, annak inkább a hatásmechanizmusát hozza át a vászonra. Egy magyar színházi rendezőről szól, aki nagyon-nagyon autentikus előadást kíván rendezni egy berlini színház felkérésére a magyarországi romákról. A rendező ehhez konkrétan pénzért megveszi és elszállítja egy roma család házát a cigánysorról, hogy igazán autentikus legyen a díszlet, de még a gyereket is benne felejti szállításkor, majd egy olyan történetet ír, ami tartalmazza az összes sztereotípiát a kisebbségi sorsokról, és amellyel kapcsolatban egyébként egyáltalán nem érdekli, a szereplőinek valóban ilyenek-e a tapasztalatai. A sajtótájékoztatón aztán felszólítja a nemzetközi sajtót, hogy kerüljék a roma és a cigány szavak használatát, hiszen a színészek színészként, művészként vannak itt; igaz, amikor ő kér támogatást az előadáshoz, természetesen elsősorban a színészei cigányságára apellál.
Egyébként nem könnyű az ő helyzete sem, mert ugyanebben a színházban próbál az Ugandai Transznemű Hadsereg nevű társulat is, akik csupa transznemű, fekete egykori gyerekkatonákból állnak, és ezzel máris legalább két tulajdonságnyi előnybe kerültek az egyszerű kelet-európai cigányokhoz képest a kisebbségi és egzotikum-skálán. És ha mindez nem lenne eléggé megcsavarva, a film kezdetekor a narráció azt állítja, hogy a szereplők saját nevükön, saját történeteikkel szerepelnek, és valóban van is, aki saját néven játszik, de a legismertebb színész, Farkas Franciska kapásból nem, ráadásul a roma Horváth Kristóf játssza azt a rendezőt, akinek a sztori szerint épp az az egyik bűne, hogy nem romaként húz hasznot a romákból.
És mindez tényleg pusztán csak az alapfelállás, nincs olyan jelenet, amiben ne lenne valamilyen csavar, valami, ami megkérdőjelezi az előző jelenet állítását, vagy ami azt állítja be seggfejnek, aki az előbb pont úgy tűnt, hogy nem az. A Háromezer számozott darab másfél óra folyamatos agymunkát igényel, és a képességet, hogy ne zavarjon, ha nincsenek megoldásaink. Úgyis hazavisszük magunkkal a filmet. Lehet, hogy nem úgy fog hatni, mint a szokásosabb formanyelvvel dolgozó alkotások, amelyek már akkor adnak valamilyen új tudást az életről, amikor elkezdődik a stáblista, de vélhetően nem is ez volt vele az alkotók célja.
Hanem az, hogy ha legközelebb bármi szembejön velünk, aminek köze van a cigányság vagy általában a kisebbségek reprezentációjához, ne ugyanúgy nézzünk vele szembe, mint életünknek abban a részében, amit a Háromezer számozott darab előtt éltünk le; ne ugyanazokkal a berögzült, automatikusan megfelelőnek gondolt mechanizmusokkal. Majd akkor jussanak eszünkbe azok a kérdések, amik e közben a film közben merültek fel, és gondoljuk át még egyszer az egészet. De talán az se baj, ha egyes szituációkban nem akarunk azonnal – vagy egyáltalán – ítéletet alkotni. Lehet, hogy néha épp ennek az elmulasztásától menne előre a világ. Vagy nem?
Még egy mondat, kérdőjellel a végén.
