Elviselhetővé próbáltak tenni egy elviselhetetlen kort – százéves álom valósult meg a Gulácsy- és Csontváry-tárlattal
„Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli” – írta magáról Gulácsy Lajos. A Magyar Nemzeti Galériában húsvét vasárnap megnyílt kiállítás életművének ezt a kettős karakterét hangsúlyozza: az álmok és hangulatok látomásos világát, az általa megteremtett Na’Conxypan országának humoros, kedves, bohókás lényeit, ugyanakkor a természetet szenvedélyesen figyelő művész finom tájképeit és mély emberismeretről tanúskodó rajzait a mindennapi élet egyszerű alakjairól.
„Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra” – ezt viszont az 1910-es években Csontváry vetette papírra. Neki pénteken nyílik lenyűgöző emlékkiállítása a Szépművészeti Múzeumban.
Mindkét festő a magyar művészettörténet leginkább kedvelt alkotói közé tartozik, regényes életükkel, különleges, semmilyen stílusba nem sorolható képeikkel mindig is sokakat nyűgöztek le, és – ahogy az lenni szokott –, sokak számára adtak alkalmat gúnyos, lekicsinylő megjegyzésekre.
Máig erősen megosztó az életművük, talán az angolszász szakirodalom „outsider art” kifejezése illik legjobban mindkettőre, amit a hivatalos kultúra körein kívüli, átütő kreativitással alkotó művészekre alkalmaznak.
A Várban a Gulácsy-kiállításon egyébként van is egy fal, amelyen az ebbe a körbe tartozó mesterek képei sorakoznak, többek között Csontváry Az ifjú festő című műve – ami így össze is kapcsolja a két most nyílt nagyszabású tárlatot. (A Szépművészetiben nincs erre viszontválasz.)
Na’Conxypan hercege
A Budai Várban tehát – a társkurátor Plesznivy Edit állítása szerint – minden idők legnagyobb, legátfogóbb Gulácsy-kiállítása látható augusztus végéig. Ezen mintegy kétszáz mű, azon belül 84 festmény látható, több olyan is, amelyek korábban még soha nem szerepeltek kiállításon. A festmények, rajzok, illusztrációk mellett Gulácsy-kéziratok, a művészről készült fotók, illetve kortársainak néhány jellemző alkotása.
A pesti, polgári családból származó Gulácsy Lajos életművében bejárta gyakorlatilag az egész művészettörténetet: volt középkori firenzei lovag, velencei márki, piperkőc rokokó gavallér, aszketikus szerzetes, spiritualista mágus és ezekhez a képzeletbeli időutazásokhoz időnként a való életben, öltözködésével is idomult, valamint új és új neveket talált ki magának: Louis, Lodovico, Luigi Gulaxy, vagy éppen Na’Conxypan hercege.
Stílusán nyomott hagyott a szecesszió és az angol preraffaeliták érzékenysége, a szimbolizmus rejtélyessége, az impresszionizmus könnyedsége is, de mindezek mellett egy egészen egyedi világot teremtett.
A kiállításon végig sétálva az életmű sokszínűsége az, ami leginkább szembeötlő. Gulácsy önarcképei, az otthona, Itália és az általa megidézett művészeti korszakok (a rokokó, a holland aranykor) külön egységekben jelennek meg, akárcsak színházi, irodalmi kapcsolatai, illusztrációi, vagy a hol sejtelmes, hol fenyegető nőalakjait és a férfi-nő kapcsolatot bemutató Égi és földi szerelem – férfiak és nők című szekció. Most először láthatja a közönség külön kiállítási egységként, egybefüggő műcsoportként kezelve a művész Na’Conxypan-képeit.
A tárlat utolsó előtti terme – ahol már a falak is sötét tónust kapnak – a festő utolsó, a világháborús korszakban készült műveit tárja fel megrázó erővel.
Gulácsy egyre inkább elkomoruló lelkiállapotát mutatja például, hogy a nagyméretű, körülbelül 180x300 centis Rococo Concerto című képét háromfelé vágta (mondván, nem illik az ő egyéniségéhez az ekkora méret), aminek középső darabja eltűnt, a baloldali része Az ópiumszívó álma címmel az egyik legismertebb, legsejtelmesebb alkotásaként lett később ismert, a jobboldalból kihasított rész pedig Rózsalovagként. De itt van a San Servolo-szigeten található szanatóriumban készült Guerra (Háború) című megrázó képe, vagy az 1918-ban Kassák Lajos és és a Ma folyóirat kiállításra beküldött képei közül a Vita Moderna Arte is, amely afféle pályaösszegző képnek is tekinthető.
A sötét terem után hirtelen egy hófehér, szemkápráztató utolsó térbe léphetünk, az „Élet és Halál évei” című szekcióba, amelyben már nincsenek alkotások, a fehér falakon szavak kavarognak értelmetlenül, középen pedig egy tárló, amelyben Gulácsy utolsó nyolc, Lipótmezőn töltött évének és halálának dokumentumait ismerhetjük meg. És itt olvashatjuk Juhász Gyula sorait is barátjáról: „Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe.”
A Napút festője
Csontváry nagyjából akkor hal meg (1919-ben), amikor Gulácsy végleg az elmegyógyintézetbe kerül (és még hosszú nyolc évig vegetál). Bár az ő életének utolsó időszaka nem annyire tragikus, mint Gulácsyé, de ő sem alkot akkor már tíz éve. Már 1905-ben, miután elkészült A taorminai színház romjai és a Nagy Tarpatak című hatalmas képeivel, elégedetten jegyzete fel: „Észre vettem, hogy e két nagy munkával a világot már meglephetem”.
Ezután 2-3 évig azért szerencsére még olyan fontos műveket fest, mint a garzonlakás alapterületével vetekedő méretű, 30 négyzetméteres Baalbek (amely most, a Szépművészeti hatalmas, oszlopos termében kapott talán először olyan környezetet, ahol igazán érvényesülhet a monumentalitása), a védjegyévé vált cédrusos képeket, vagy a Mária kútja Názáretben, és végül 1909 végén a Tengerparti sétalovaglás, amely után végleg leteszi az ecsetet.
Lezártnak tekinti életművét, és életének utolsó tíz évében már nem fest. Egész pályáját ez a tudatosság jellemzi, és ezen szépen végigvezet a tárlat, onnantól, hogy 27 évesen gyógyszerészként rájön, hogy neki festenie kell. A pályájára tíz évig készül szellemileg, anyagilag, 40 éves korában készíti el az első, Pillangók című festményét, másfél évtized alatt bejárja és sajátos színeivel, kompozícióival megörökíti a fél világot Taorminától a Szentföldön ét a Hortobágyig ás a Magas-Tátárig, majd amikor úgy érzi, hogy a kitűzött célt elérte, abbahagyja az alkotást.
Van egy általa leírt fontos momentum a gyógyszerészből festővé válásáról, ami most, a kiállításhoz készült katalógusban kerül új megvilágításba. 1880-ban, betegségéből lábadozni Eperjesre ment családi barátokhoz, és ott egyfajta kinyilatkozást hallott: „Te leszel a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél.” Ez adott neki bizonyosságot az egyébként is akkor már elhatározott pályájához. Bellák Gábor a katalógusban lévő tanulmányában viszont azt írja különböző dokumentumokra hivatkozva, hogy ez az égi hang nem hallucináció vagy isteni kinyilatkoztatás volt, hanem az eperjesi nagybátyja kiáltott le egy neki elváltoztatott hangon egy padlásról.
A Szépművészetiben pénteken nyíló tárlaton az előbb említett képek mindegyike látható, ráadásul úgy, hogy – mint írtuk a Baalbeknél –, végre olyan teret, olyan fényeket kapnak, amelyekben valóban érvényesülhetnek Csontváry „napút-színei”, különleges kompozíciói. Összesen mintegy 40 képe látható a kiállításon, amelynek mellesleg több apropója is van. Egyrészt – ahogy a címe is mutatja – 170 éve született a festő, másrészt a Szépművészeti Múzeumban utoljára hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban nyílt kiállítás a műveiből.
A tárlatot egyébként a Szépművészeti és a pécsi Janus Pannonius Múzeum közösen rendezi. Ráadásul a budapesti kiállítás zárása (július 15.) után a géniusz műveit három hónapig Pécsett is kiállítják. (Tetőket kellett és kell majd bontani, hogy a sokszor igen nagyméretű és nem összetekerhető, műveket kiemeljék a helyéről, majd behelyezzék a kiállítás helyszíneire. A festmények szállítása sem kis feladat, még akkor sem, ha csak Pécs-Budapest távolságról van is szó.)
Molnos Péter a 2015-ös Csontváry-tárlathoz készült kötet szerkesztője szerint „egyetlen magyar művészt sem találunk az elmúlt évszázadok történetében, akinek megítélése ennyire szélsőségek között mozgott volna, s akinek életműve olyan élesen osztotta volna ketté a műértők táborát, mint Csontváryé”. Egy festő-kolléga, Bernáth Aurél a Taormina című képet „a legrosszabb nyári kocsmadekorációnak” írta le. Ugyanakkor, talán érdemes inkább Pablo Picassóra hallgatni, aki 1948-ban, miután látogatási idő után egy órát töltött az akkor Párizsban kiállított Csontváry-képekkel azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak”.
A Szépművészeti kiállítása, bár végigvezet Csontváry életútján, hangsúlyosan nem életműtárlat (sok magánkézben lévő képet nem állítottak ki, mert – a kurátor, Gergely Mariann szerint – kilógtak volna a tárlat koncepciójából), hanem emléktárlatról. Végig sétálva a képek között kirajzolódik egy rendkívül tudatos pálya: a gyógyszerészből középkorúan lett festőzseni mesés útja.
„Modernebb, mint sok, a tételes izmusokhoz kapcsolódó kortárs – ám ugyanakkor ősi sorról jött, igazi rokonai csakugyan a művészettörténet nagy korszakaiban találhatók. Épp ezért méltó hozzá, hogy műveit a Szépművészeti Múzeumban mutatják be” – írta Németh Lajos Csontváryról, amikor 1963-ban az első kiállítását rendezték a múzeumban. Hatvan év után is, amikor újra itt kapott helyet a kiállítás, egyetérthetünk a kijelentéssel.
„Nehéz volt ráfordulni a tavalyi csúcsév után az idei esztendőre” – mondta nemrég egy sajtóbeszélgetésen a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László. 2022-ben ugyanis a Cezanne, a Bosch, a Matisse, és az El Greco nagykiállításokkal igencsak magasra tette a lécet a Szépművészeti.
Nem olyan rossz kezdés – tesszük hozzá mi, a Gulácsy- és a Csontváry-tárlat bejárása után.
