Elsőre és másodjára még egy plüsskutyát sem sikerült felküldeni, de célegyenesben a NASA történelmi Hold-küldetése
Szeptember 3-án szombaton, magyar idő szerint este 8 óra után a NASA újra megkísérlte új űrhajója, az Orion fellövését a floridai Kennedy űrközpontból, a világ legnagyobb és legerősebb hordozórakétájának kikiáltott Space Launch System (SLS) segítségével.
Frissítés: már délután kiderült, hogy az indítás ismét nem sikerült.
Egyelőre még csak három "próbababa" - Moonikin Campos parancsnok és két hölgy, Helga és Zohar - foglal helyet az utaskabinban, rajtuk tesztelik, hogyan bírnának egy Hold körüli utazást a valódi űrhajósok. Az asztronauták indulására még pár évet várni kell, ha hihetünk az Artemis-küldetéssorozat sokszor módosított menetrendjének. Addig sajnos a bábukon kívül csak néhány plüssállat - Snoopy, a kutya és Shaun, a bárány - tapasztalhatja meg a súlytalanságot.
A szombatra tervezett startot itt követheti élőben:
A tervek szerint az Orion-SLS szűzrepülése 6 hétig fog tartani. Az űrhajó, amint kiszabadul a Föld gravitációjából - és ledobja az SLS rakétafokozatait - elindul a Hold felé, pályára áll, majd több keringés után, valamikor október elején tér vissza a Földre (az űrkapszula a Csendes-óceánban fog landolni ejtőernyőkkel). Az előző, augusztus 29-i teszt kudarca ad ugyan némi okot a pesszimizmusra, de azért drukkolhatunk, hátha sikerül röpke fél évszázad elteltével legalább megközelítenünk a legközelebbi égitestet, ha már a holdraleszállásról egyelőre csak álmodozhatunk.
Pech
Az Orion hétfői startját több ezer rajongó szurkolta végig a Kennedy űrközpontban. A sokéves várakozás és a holdraszállás perspektívája miatt érthető is volt a lelkesedés - ami aztán gyorsan le is lohadt, ahogy sorra derültek ki a különböző, egyre durvább hibák. Már a rakéták üzemanyagtartályainak feltöltése sem ment simán, amit először szivárgás, majd túlnyomás miatt kellett leállítani. Ráadásul, ahogy az Artemis-program menedzsere, Mike Sarafin fogalmazott:
az egyik szellőzőszelep nem működött együtt velünk".
Kiderült közben, hogy az egyik rakétamotor amúgy is ereszt, amit a szelephiba még tovább súlyosbított. Ezen kívül egy repedést is felfedeztek az űrhajó burkolatán, és a kommunikációs rendszerrel is volt egy "apró" gikszer, miután az irányítóközpont parancsai csak 11 perces késleltetéssel jutottak el az utaskabinba.
Majd, ha fagy
A sok hiba - bár nem ritka, főleg ilyen bonyolult küldetések esetében - annyiban mindenképpen furcsa, hogy a NASA-nál igazán nem siették el az Orion építését, meg úgy általában a Hold-programok megvalósítását.
Az Artemis küldetéssorozat nyitányát az utolsó, űrhajósokkal végrehajtott Hold-misszió, az Apollo 17 ötvenedik évfordulójára időzítették, bár az újabb holdra szállás még az eddigi - a kudarcba fulladt első kísérlet előtt meghatározott - menetrend szerint is csak 2025-ben lenne esedékes. Az Artemis ugyan sem komplexitásában, sem célkitűzéseiben nem hasonlítható a fél évszázaddal korábbi Hold-programhoz (hiszen ezúttal már az állandó emberi jelenlét megteremtése a tét), mégsem veszi jól ki magát, hogy még ennyi idő alatt sem sikerült embereket feljuttatnunk nemhogy a legközelebbi égitestre, de még a Föld körüli pályán túlra sem.
A fél évszázados - és minden halasztással egyre hosszabb - kimaradásra rendre azt a kifogást szokás felhozni, hogy "mindig közbeszól a politika", vagy éppen a technika ördöge. Bővebben: egy ilyen összetett küldetéssorozat túl drága, túl veszélyes, túl bonyolult és túl hosszú ideig tart ahhoz képest, hogy mekkora a politikai/gazdasági haszna. Ezért a korábbi nagyszabású Hold-programok is sokszor csak kampányfogásnak voltak jók. Nem is igazi elnök, aki ne ígérné meg, hogy "az évtized végéig" újra amerikai zászlót tűznek ki a Holdon, de ezt egyre nehezebb komolyan venni, amióta szinte minden egyes elnöki ciklusban megváltoztatják az űrkutatás prioritásait.
Kennedy volt az első és (eddig az utolsó) elnök, akik tényleg teljesítette mára legendássá vált ígéretét a holdra szállásról - annak ellenére gyébként, hogy az eredetileg 7 milliárd dolláros Apollo-program költsége végül 20 milliárdra (mai áron több mint 150 milliárd dollárra) kúszott, az amerikai közvélemény pedig nem lelkesedett különösebben az ötletért. A holdra szállás megismétlése az elmúlt évtizedekben folyamatosan napirenden volt, de Bushtól Bidenig minden elnök - és a NASA költségvetéséről szavazó kongresszus - mást várt el a NASA-tól, így pedig nehéz évtizedes űrprogramokat tervezni és végrehajtani. A politikai légkör állandó változása azt eredményezte, hogy a NASA-nál becslések szerint 20 milliárd dollárt égettek el, a Hold-missziókat pedig évekkel vetette vissza a folyamatos újratervezés.
A csillagos ég
Csak néhány dátumot említve a végtelen listáról: az Oriont 2006-ban kezdték tervezni, a hordozórakétát 2011-ben. Az Artemis közvetlen előzménye, a Bush-féle Constellation-program alapján az űrhajónak már 2016-ben repülnie kellett volna, a holdraszállást pedig 2020-ra tervezték. Erre el is ment vagy tízmilliárd dollár, mielőtt Obama 2010-ben lefújta volna az egészet. Igaz, a Constellation több része megvalósult: befejezték például a Nemzetközi Űrállomást, az űrhajó+hordozórakéta fejlesztését pedig részben átmentették a későbbi Artemisbe, amit már Trump elnöksége alatt, 2017-ben indítottak. A NASA 2019-ben bejlentette, hogy csak 2028-ban tudnak a Holdra szállni, de még ez is "feszes menetrend lesz". Ehhez képest Trump ragaszkodott hozzá, hogy már 2024-ben kitűzzék az amerikai zászlót, ami persze már akkor is irreálisnak tűnt. Végül Bidenék "legkorábban 2025-re" ígérték a holdraszállást (ezúttal egyébként részben a covidra hivatkozva), így jelenleg ez a hivatalos céldátum.
Eközben a Hold-program költségei az egekbe szöktek: csak az SLS rakéta fejlesztése az eredetileg tervezett 10 milliárdról 30-ra nőtt, ezzel együtt az Artemis teljes költségvetése már most is eléri az 50 milliárdot, 2025-re viszont a NASA számításai szerint meghaladhatja a 90 milliárd dollárt:
Egyetlen fellövés költsége meghaladja a négymilliárd dollárt, amit még a űrhivatal főauditora is "fenntarthatatlannak" tart. Ha nem valósul meg, akkor kicsivel olcsóbb lesz...
Pénzégetés magas fokon
Egy-egy rakéta fellövésének költségei azért is ilyen magasak, mert az SLS (ellentétben a SpaceX rakétájával, a Falconnal) egyáltalán nem lesz újrahasznosítható, ennek köszönhetően minden egyes start után nagyjából 70 tonna űrszemét hullik majd vissza a Földre. Egyedül az Orion űrkapszuláját lehet többször használni, az összes többi alkatrészt újra és újra pótolni kell.
Robot
A holdra szállás tervének sorozatos tolódása azzal is összefügg, hogy az űrprogramokban az olcsóbb és biztonságosabb robotizált küldetéseké lett a főszerep, háttérbe szorítva az űrhajósokkal végrehajtott, jóval drágább és kockázatosabb küldetéseket. Miközben már automatizált űrtávcsövek, űrszondák, műholdak, felderítőegységek százai pásztázzák a világűrt, alig néhány nagyobb programban - mostanában leginkább csak a Nemzetközi Űrállomáson - dolgoznak űrhajósok. Mivel az "emberes" küldetések döntően Föld körüli pályára szorítkoznak, a technológiai háttér, infrastruktúra is a rövidtávú missziók kiszolgálása köré épült. Ennek köszönhetően például űrhajókból sincs túlkínálat, összesen 3 olyan űrkapszula működik, amely képes egyáltalán az orbitális pályáig eljutni, az ISS-re és a kínai űrállomásra fuvarozni az űrhajósokat (az orosz Szojuz, annak kínai klónja, valamint egyelőre egyetlen magánűrhajó, a SpaceX Dragonja). A NASA tehát még a saját űrhajósait sem képes önállóan feljuttatni az ISS-re, pedig az csak néhány száz kilométerre van (az viszont tény, hogy a Dragon fejlesztését részben a NASA pénzelte).
A hosszabb távú emberes küldetések, mint az Artemis, viszont teljesen más dimenziót jelentenek az űrkutatásban, és nemcsak azért, mert a Hold ezerszer messzebb van az ISS-nél. A 300-400 ezer kilométeres táv leküzdése önmagában is kihívás, de a leszálláshoz és az ott tartózkodáshoz szükséges technológiákkal sincsenek "eleresztve" a NASA-nál - az Apollo muzeális ereklyéit - leszámítva -, éppen a Hold-programok rendszeres újratervezése miatt.
Csapda!
A mélyűrben egyébként is számtalan olyan rizikó fenyegeti az űrhajósokat, amelyekkel mondjuk az ISS fedélzetén nem kell számolni. A Holdat ráadásul különösen veszélyes helynek tartják, az Insider technológiai szakújságírói például "egy 4,5 milliárd éves halálos csapdaként" írták le az Artemis-küldetés célpontját. Már a landolás is kiemelt kockázatot jelent a kráterekkel, hegyvonulatokkal és sziklákkal szabdalt, kiszámíthatatlan felszínen, ehhez jönnek még a mikrometeoritok és az általuk felvert holdpor (ezek külön-külön is halálos veszélyt jelentenek), nem beszélve a sugárzásról, vagy a szélsőséges klímáról.
"Légkör hiányában - továbbá az égitest "kötött keringéséből" adódóan - a Holdon extrém időjárási viszonyok uralkodnak: mínusz 180 és plusz 140 fok között változhat a hőmérséklet attól függően, hogy éppen az égitest melyik területét éri napfény. (A holdraszállást viszont a déli pólus egyik kráterébe tervezik, amelyet sosem ér napfény.)
Nem véletlen, hogy az Artemis-program célkitűzései, menetrendje (továbbá költségei) miatt nem aratott osztatlan sikert a szakmában. Több kritika érte a NASA-t a sokéves késlekedések és az elszállt költségek miatt is. Buzz Aldrin, a legendás Apollo 11 űrhajósa, aki Neil Armstrong után másodikként lépett a Holdra 1969-ben, például abszurdnak nevezte az ötletet, hogy egy külön "megállót" (Lunar Gateway) iktassanak közbe a holdraszálláshoz, amit ők annak idején "közvetlen járattal" is megoldottak.
Aldrin egyik volt kollégája, Harrison Schmitt (Apollo 17) pedig veszélyessége miatt bírálta az Artemist: szerinte az űrhajósok ismeretlen terepre fognak leszállni a Hold déli pólusán, a landolást nem előzik meg felderítő küldetések, ellentétben a Buzz Aldrinék holdraszállását megalapozó missziókkal.
Ráadásul a déli póluson, ahol a leszállást tervezik, a navigációt az extrém időjárás mellett gyorsan változó fényviszonyok is nehezítik (a kráter peremét ugyan megvilágítja a Nap, de a kráter mélyén mindig sötétség és dermesztő hideg van).
A Lunar Gateway pályájának adottságai tovább nehezíthetik a navigációt, amin Schmitt szerint az sem segít majd, hogy a Starship fedélzetéről az űrhajósok egyáltalán nem láthatják majd a leszállóhelyet. Az egykori űrhajós előbb két-három "kevésbé komplex" leszállást javasol, kevésbé zord terepen - mielőtt fejest ugornának az ismeretlenbe. És Harrison Schmitt nem a levegőbe beszél: ő volt az elsők között az utolsó, aki járt a Holdon.
1972-ben.
Amennyiben ezek a technológiák beválnak - és a menetrendet is sikerül tartani -, akkor következhet a következő nagy ugrás: a Marsra szállás, legkorábban valamikor a harmincas-negyvenes években.
