Egy vulkánból kiömlő láván tojást sütni csak olyan, mint Belgium utcáin sétálni
A legjobb dokumentumfilmek közös ismertetőjegye, hogy akármi is a témájuk, valójában mind ugyanarról szólnak: az életről.
És ha igazán jók, akkor ráadásul a témájuk még enélkül is elég lenne egy izgalmas filmhez. Pont ilyen a Tűzben edzett szerelem is, amelyet a független filmek legfontosabb fesztiválján, az idei Sundance-en mutattak be és díjaztak: ha semmi másról nem szólna, csak Katia és Maurice Krafftról, egy vulkanológus házaspárról, azokról a kutatókról, akik a legközelebb merészkedtek kameráikkal az épp működő vulkánokhoz (illetve a mondat nyelvtanilag nem is helyes: ha az ember a még lángoló lávafolyamok már megszilárdult részein ugrabugrál, vagy azon süti meg a tojásrántottáját, az nem „közel a vulkánhoz”, inkább „benne a vulkánban”), akkor is tátott szájjal figyelnénk, ahogy ez a két apró ember – mert a vulkánok dühéhez képest minden ember apró – a lávazuhatag mellett állva fotóz és kamerázik, vagy azbesztkesztyűben ragad fel izzó lávadarabokat, hogy legyen miből mintát venni. Hiszen szerintük csak a „szürke”, a robbanással kitörő vulkánok igazán veszélyesek, a „vörösek”, amelyekből jól kiszámítható pályán ömlik ki a láva, egyáltalán nem azok: olyan mellettük sétálgatni, mintha Belgium utcáin tenné ugyanezt az ember.
De a film nemcsak erről szól, hanem kettejük különleges szerelméről is; nem csoda, hogy a rendező, a Katia és Maurice sok-sok ezer órányi archív felvételéből a film képi anyagát összeválogató és hozzá narrációt író rendező, Sara Dosa ezt a címet választotta (angolul Fire of Love). A film tele van megrendítő mondatokkal: például amikor Katia arról beszél, ha Maurice meghalna, ő úgyis utána akarna menni, tehát jobb, ha akkor már együtt halnak meg egy balesetben. Vagy ahogy Katia és Maurice eldönti, hogy nem akar gyerekeket, így fel sem merül a vakmerőség okozta felelősség vagy felelőtlenség kérdése. (Érdekes véletlen, hogy a filmet Magyarországon bemutató CineFesten pont a Magasságok és mélységeket vetítették a Tűzben edzett szerelem után, amelyben Erőss Zsolt hegymászó halálát kell feldolgoznia a két gyerekkel egyedül maradt özvegynek.)
És nemcsak a szerelmükről, hanem az életről is összeáll egy merőben szokatlan és újszerű kép is, épp a halál gondolata által. Ahogy a szereplők azt mondják, ők annyi mindent láttak már, annyiszor hódolhattak annak, amit a leges-legjobban szeretnek az életben, annyiszor lehettek ott a felfoghatatlan tüzes kapujában, hogy olyan, mintha már száz évig éltek volna, száz évre elegendő élményt átélve – és már csak ezért sem félnek attól, hogy véget ér az életük. Mintha a film azt mondaná:
a teljes életet valójában nem években mérik, hanem szenvedélyben,
és mindegy, hány évig élünk, ha nem tudunk találni valamit, amiért érdemes élni. Ha így van, akkor Maurice és Katia nem is száz, hanem kétszer száz évig éltek, mert az egyik százat kitették a vulkánok, a másik százat pedig az egymás iránt érzett szenvedélyük. Egészen szokatlan, hogy egy láváról és magmáról szóló film értessen meg ilyesmit a nézőivel.
Miközben a Tűzben edzett szerelem információkat átadó dokumentumfilmként is működik, sőt ilyen minőségében is megrázó tud lenni. Többről van ugyanis szó, mint két fura hobbit választó különcről: a pár kutatásai és tevékenysége nagyban hozzájárult emberéletek tíz- és százezreinek megmentéséhez. A dokumentumfilm arról is beszél, hogy korábban hiába adtak le bőven időben jelentéseket és elemzéseket a vulkanológusok, figyelmeztetve a kormányokat, hogy az adott vulkán tevékenysége miatt 100 százalékos valószínűséggel fog bekövetkezni katasztrófa, ezt nem vették elég komolyan, míg az egyik – jó előre megjósolt – kitörés valóban húszezernél több ember életét követelte. És akkor jött Katia és Maurice, akiknek mindig, folyamatosan, mindenhol forgott a kamerájuk, és megmutatták a világnak, mit is jelent egy ilyen kitörés, amikor a felrobbanó hegytől még negyven kilométerre is tökéletes a pusztítás. És azóta komolyabban veszik az ilyesmit: a soron következő kitörés előtt evakuáltak is több mint ötvenezer embert, és el is maradt a katasztrófa.
És még ez sem az utolsó rétege ennek a filmnek, amely pedig a felszínen alig tesz mást, mint gondos munkával sorba rendezi a legérdekesebb képsorokat két ember filmtekercs-raktárának feltúrása után. Ott van még Katia és Maurice jellemének találó bemutatása, a tűzrőlpattant Katiával és a kicsit azért mégiscsak bolondnak tűnő Maurice-szal, akinek, ha meglát egy bugyborékoló kénsavoldatból létrejött tavat, az az első gondolata, hogy kievezzen rá egy gumicsónakkal (igen, megcsinálta), és egész életében azon dolgozott, hogy egy speciális titánkapszulában a lávafolyón is csónakázzon egyet. Ha ez a film humorfaktora, akkor dramedyről beszélhetünk, mert ott van mellette a tökéletes dramaturgiával szerkesztett drámai szál is: ha az ember a film előtt nem néz utána a Wikipédián a házaspár életének, végig izgulhat, vajon az lesz-e a végkifejlet, amit sajnos bárki várna két olyan embertől, akik hajlamosak utolsónak maradni egy aktív vulkán mellett, amikor már a sziget teljes lakosságát evakuálták, vagy nem ez lesz, és ha mégis ez, vajon szomorú tündérmesébe illően együtt éri-e majd őket a vég, vagy nem adatik meg nekik ez a balladai lezárás.
Ha viszont nem néztek utána a Wikipédián, akkor legalább ennyi maradjon meg meglepetésnek.
A filmet a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál mutatta be Magyarországon, de mivel a National Geographic gyártotta, a fesztiválszezon után érdemes lesz rákeresni a Disney+ streamingszolgáltató kínálatában.
