Egy történelmi lehetőség, amit tönkretettek: ez a Budapest–Balaton kerékpárút
Bár inkább ne épült volna meg a Budapest–Balaton kerékpárút!
Akkor még lehetne reménykedni, hogy lesz egy bringautunk, amin letekerhetünk a Balatonig. Így nincs.
A bringás turistáknak mindig is nagy álma volt, de amióta 2006-ban kiépült az ország legjobb bringás lehetősége, a Balatont körbekerülő bringakör, főképp adta magát, hogy gépjármű nélkül is el lehessen jutni a magyarok Riviérájára. 2011-ben hangzott el először a valamivel konkrétabb terv, 2017-ben pedig meg is jelent a Magyar Közlönyben a rendelet, amely elkülönítette a Budapest–Balaton kerékpárút megépítésére fordítandó összeget. Révész Máriusz aktív Magyarországért felelős államtitkár akkor azt nyilatkozta, 2019-re meg is lesz a bringaút, 2019-ben viszont a szélfútta ördögszekereket látva már nemigen lehetett letagadni, hogy még egyetlen kapavágás sem történt az ügy érdekében.
Aztán végül még azt a határidőt sem sikerült tartani, hogy ezen a nyáron már bringázható legyen az útvonal, de a legutolsó határidő után egy hónappal azért csak átadták az egészet, hogy rá is cáfoljanak rútul rosszindulatú előző félmondatomra, hiszen akkor még bő öt nap hátra volt a nyárból. Gyorsan ki is próbáltuk még az ősz beköszönte előtt.
Melyik út megyen a Balatonra? Hát nem ez
A visszaeső bringahasználók számára tehát véget ért a hét szűk esztendő, végre teljesült az álom, ami arról szólt, hogy a bő százkilométeres távot úgy hat óra alatt lenyomva az út végén a Balatonban lehúzott fröccs legyen a jutalom. Kivéve, hogy ezt az álmot jó pár éve fel kellett adni. De hogy a végeredmény ennyire rossz lesz, még akkor sem tűnt reálisnak.
A Fidesz-kormánynak ugyanis, ahogy az már jó szokása, bármilyen szakmáról legyen is szó, esze ágában nem volt egyeztetni a szakértőkkel: egyszer csak kész tényként letettek egy kerékpárúttervet, ami nélkülözött minden logikát. A 7-es út nyomvonala környékén építendő, egyenes és aránylag sík terepen futó út helyett
beiktattak egy hatalmas kerülőt észak, lényegében tehát Felcsút felé,
ami azt jelenti, hogy bár kis alföldi országunkban szinte nagyítóval kell keresni a domborzatot, nekik azért sikerült megtalálni, és az út nemcsak összevissza fog kanyarogni, nemcsak nem a Balaton felé fog tartani, hanem még emelkedőkkel is tele lesz.
A hivatalos verzió az, hogy ezek a települések – Biatorbágy, Etyek, Pázmánd és a többi – izgalmasabbak és szebbek, mintha Érd és Martonvásár felé menne az út, de a valóság a NER viszonyait ismerve alighanem inkább az, hogy
az egyes települések fideszes potentátjainak lobbiereje döntött: ki milyen eredményesen képviselte, hogy ő is szeretne a városába több turistát.
A bringás turista ugyanis ritka kincs: mivel a táskája kicsi, a testmozgás miatt viszont sok energiára és folyadékra van szüksége, jó vásárlóerő, legyen szó lángosozóról vagy fröccsözőről, amiből az etyeki borvidék környékén azért akad egy-kettő. Ezzel egyébként nincs is semmi gond, nagyon jó, ha Budapestről bringával is lehet jutni Biatorbágyra fagyizni és Etyekre borozni, ahogy az agglomerációban élők dolgát is nagyon megkönnyíti az új bringaút. Csak ennek semmi köze se a Balatonhoz, se a rég várt Budapest–Balaton bringaúthoz.
Könyörgöm, hát a Balaton nem is erre van!
Amit pedig cserébe kapunk, azért az sem a török szultán kincseskamrája: az a roppant izgalmas környék, amely miatt elvileg érdemes volt erre vezetni az utat, olyasmiket tartalmaz három darab valóban szép kilátást kínáló pont mellett (a biatorbágyi viaduktról a városra, a Biai-tóra az első nagy emelkedőnél és egy másiknál általában a dombvidékre), mint a tordasi westernfalu, a mini dinopark, a fából kifaragott Toldi-szobor a hozzá tartozó fából faragott bringás pihenővel, ahol a fa-Toldi megmutatja, melyik út megyen Budára, azaz merre lenne érdemes gyorsan visszafordulni, és egy fa, amire csipketerítőt hímeztek. Csoda, hogy még nem állnak sorba a lenyűgözött turisták.
Eltolni a bringát
Mindez persze nem lenne akkora probléma, ha a helyzet nem lenne annyira súlyos, mint amilyen. Etyek előtt ugyanis elkezdenek gyűlni a fellegek, a szónak nem abban az értelmében, aminek a tűző napon tekerő bringás amúgy még örülne is. Etyekre már egy hosszú, meredek emelkedő visz fel, ami már csak abból is látszik, hogy a tetején hirtelen megszaporodnak a félretámasztott bringák a nyeregből leszállt, lihegő bringásokkal. De hát egy emelkedő nem a világ.
A következő bő harminc kilométeren viszont tizenegyszer kell egy 18 sebességes bringán a legmeredekebb hegymenetre való állásba, elöl és hátul is 1-es fokozatra állítani a váltót, annyi az emelkedő;
ebből hat tart legalább több száz méterig, de akár kilométereken át is, a másik öt rövidebb szakasz. Az én bringás alkalmazásom adatai alapján a teljes út során majdnem egy kilométer – 931 méter – volt az összes szintkülönbség összeadva. Így az út átadását követő első vasárnapon, amikor láthatóan sokan akarták felavatni az új utat, egy idő után bringaúthoz képest meglepő látvány fogadta az arra járót: ránézésre teljesen átlagos testfelépítésű, fiatal emberek tolták felfelé gyalog a bringájukat az újabb és újabb emelkedőkön, és a heti háromszor edzeni járó partnerem is csatlakozott hozzájuk, pedig tekertünk már együtt síkabb terepen akár napi 130 kilométert is. (Erről az útszakaszról korábban is megemlékeztünk már, amikor még csak az Etyekig tartó útszakaszt adták át hivatalosan.)
Persze létező műfaj a hegyi kerékpározás, az edzésnek is az egyik legjobb formája, szóval ha valaki testedzésnek fogja fel a Budapest–Balaton utat, annak jó lehetőség.
De arra, amire való: családoknak, a Balatoni Bringakörön is elkerekezgető hobbibringások számára ez az út tökéletesen használhatatlan; csak kifejezetten gyakorlott bringások fogjanak neki,
de ők is csak soksebességes, váltós kerékpárral. Azok közül, akiknek le kellett szállniuk a nyeregből, hányan fogják ajánlani az ismerőseiknek ezt az utat? De még a gyakorlott bringások közül is hánynak lesz kedve többször is puszta szórakozásból végigkínlódni tizenegy dombot, mint valami népmesei kihívásban? Pláne, hogy így természetesen nem hat órát vesz igénybe az út, hanem még gyakorlott, edzett bringásnak is inkább kilencet akkor is, ha az ebédszünet mellett csak egy, akkor sem túl hosszú pihenőt iktat be.
Egy történelmi lehetőség megsemmisítése ez: balatoni bringaútnak hazudni az etyekiek, biatorbágyiak, budaörsiek és törökbálintiak érdekeit tényleg remekül szolgáló kerékpáros útvonalat, hiszen így a kormány elmondhatja, hogy már megvan a Budapest–Balaton bringaút, adtak is rá 5 milliárd forintot (!). Hogy alig fogja használni valaki? Hát, ezeknek a hálátlan bringásoknak semmi sem elég jó.
Bringás mennyország a pokolban
Különösen szomorú a helyzet, ha hozzátesszük, hogy
az út maga technikai, praktikus értelemben véve sokszor egyenesen világszínvonalú.
Bár meglehetősen ügyetlen megoldás, hogy az út csak a város legszéléről, Kamaraerdőből indul, ahová a belvárosból bringával eljutni nagyjából háromnegyed óra, de az Aktív Magyarországért honlapjáról legalább letölthető a túraútvonal gpx-fájlként, és ebben már a Szent Gellért tértől szerepel az út, még ha a valóságban nincs is meg a budapesti összeköttetés a balatoni bringaúttal. Kelenföldig mindenesetre végig jelzett bringaúton, -sávon vagy -nyomon lehet haladni (a Bartók Béla útról a Tétényi útra fordulva), de az itteni, Sáfrány utcai aluljáró után már semmi nyoma nincs jelölésnek, muszáj térképet böngészni. (Az autókereskedés mellett kell lekanyarodni, majd egyenesen végigmenni a Honfoglalás úton, a Kapolcs utcán és a Kánai úton még akkor is, amikor látszólag a susnyáson kell átvágni egy lakótelep parkolójába, majd behatolni az erdőbe a magyar curling-centrum (!) felé, míg végül a Maksai Market nevű kisboltnál hivatalosan is elindul az út.)
Innentől viszont tényleg tejjel-mézzel folyó bringáskánaán az út. Az aszfalt tükörsima (az évek majd megmutatják, itt is sikerült-e a speciális magyar, a legkisebb fa gyökerének növekedésétől is azonnal szétrepedő burkolatot használni), a bringaút olyan széles, mintha minimum Hollandiában tekernénk, csak nincs akkora fűszag, a kereszteződésekben a korlátok úgy csillognak, mint a harmat a napfényben, az autópályák fölött vagy alatt gyönyörű, új hidak vagy alagutak vezetnek át, és ami talán a legfontosabb, minden egyes kanyarban vagy kanyarlehetőségben jól láthatóan, egyértelműen ki van táblázva a haladási irány, plusz a földre is fel vannak festve a kerékpáros piktogramok és a hozzájuk való nyilak.
Utóbbi különösen lényeges, mert az újonnan megépült, tényleg minden igényt kielégítő, az autósforgalomtól elkülönített kerékpárutak mellett a településeken belül sokszor meglehetősen kanyargósak az utak. Biatorbágyon például a lakók tiltakozása miatt a mostani elvileg még nem is a végleges útvonal, de a táblázás és felfestés miatt valójában ez is teljesen jól követhető, bár valóban elég sok benne a kanyar. Ahol pedig nem kizárólag kerékpárút van, ott a helyi mezőgazdasági forgalmat engedélyezték az utakon, de ez nem jelent különösebb nehézséget, persze az kérdés, mi lesz a szüret pár hetében a szőlőföldek között kanyargó úton, Etyek után.
A probléma inkább az, hogy a csilivili új út oldalait végig aprókaviccsal szórták fel, ami persze nem marad meg az út szélén, tele van vele az aszfalt is, ez pedig egy gigantikus lejtő alján egy kanyarban annyira azért nem megnyugtató dolog: 50 kilométeres óránkénti sebességre felgyorsulva az ember nem a Reszkessetek, betörők! egyik nyaktörő trükkjére számít az úton. (Mert hát a hatalmas emelkedőkkel hatalmas lejtők is járnak: az én legnagyobb sebességem lejtőn 54 km/h volt úgy, hogy mellé nem is tekertem. Ez sem garancia éppen az önfeledt családi bringatúrákra, elszabaduló gyerekekkel és holtsápadt szülőkkel.) Gondot jelent az is, hogy eleve kevés az árnyékos, pados pihenő a út mentén, de ahol épült ilyen, vízvételi lehetőség ott sincs, pedig egy ilyen út során minimum négy-hat litert megiszik az ember, és jobb, ha nem kell ennyit cipelni már otthonról. (Gyúró központjában akad egy régimódi, kék kút, érdemes itt újratölteni a készleteket.)
A Velencéig tartó, a hivatalos útkezdettől számított nagyjából 55 kilométeres út tehát tényleg olyan kerékpáros szupersztráda, amilyennel Magyarországon eddig még nem nagyon lehetett találkozni. Az átlag bringás ráadásul egyszerre kétszer is találkozik vele: először és utoljára.
Kinek az akarattya
Amikor viszont Velencén véget ér az újonnan épített út – miután az autós sztráda fölött, kilátással a tóra átkelünk egy bringás-gyalogos hídon – rögtön visszazuhanunk a korábbi időkbe, amikor még nem költöttek 5 milliárd forintokat a bringautakra. Innentől Balatonakarattyáig olyan benyomást kelt az út, mint egy tetszőleges kertvárosi utcaszakasz, ahol az évek során mindig csak egy-egy foltban javították ki az úthibákat: tökéletesen és látványosan elkülönül egymástól az új, gyönyörű bringaút meg azok a szakaszok, ahol már régebben is volt kerékpárút, így most nem is kellett hozzányúlni. Lehet például találkozni a jól ismert centrifuga-jellegű burkolattal is (ami olyan göröngyös, hogy olyan érzés áthajtani rajta, mintha nem nyeregben, hanem működő mosógépen utaznánk), már épp hiányzott a nagy elkényeztetésben.
És az is látszik, hogy arra, amire pedig igazán nem ártott volna, még az 5 milliárd forint sem volt elég: őrülten hiányzik egy Székesfehérvárt elkerülő út. Így ugyanis a „bringaút” bevisz a városba, és kanyargás közben – nem túlzás – legalább tizenötször kell megállni várakozni az újabb és újabb piros lámpáknál a zebráknál, és egyszer-egyszer az addig olyan példaszerű táblázás is eltűnik. Bizonyos szakaszokon az is látszik, hogy régebben épült az út, amikor még annyira se törődtek a bringások igényeivel, biztonságával vagy az elemi logikával, mint ma, amikorra a Magyar Kerékpárosklub már el tudta érni, hogy néha megkérdezzék őket, mit is gondol az, akinek elvileg az út épül: összevissza tekereg a bringaút a főút mellett, hol a jobb, hol a bal oldalán, és állandóan az autóforgalomban kell átkelni az úton.
De szerencsére az ilyen szakaszok abszolút kisebbségben vannak ezen a 108 kilométeren: Székesfehérvár után végre a 7-es út mentén megy tovább az út, nyílegyenesen és logikusan, aztán Polgárdinál lekanyarodik a még nyugodtabb útra Füle és Balatonfőkajár felé. Az már csak hab lenne a tortán, ha az út végén lenne valami közönségbarát installáció, ami mellett meg lehet ünnepelni, hogy végigjöttünk a Budapest–Balaton bringaúton, megtettünk (esetemben Zuglóból számolva) 130 kilométert nyeregben és az etyeki dombvidék kéretlen hullámvasútján, vagy ha ilyen nincs is, legalább ne kerülné el az út a hivatalos városnévtáblát az ünnepélyes megérkezés érdekében, de ez már tényleg apróság, semmi a komoly problémákhoz képest. Arra viszont tényleg elférne egy plusz tábla Akarattyán, hogy merre van a vízpart, mert bár – mint számomra utóbb kiderült – nyílegyenesen kéne továbbmenni egy aluljárón keresztül, a kijelölt út a másik irányba, a Magaspart felé visz, hiszen ott fut bele a Balatoni Bringakörbe. (Más kérdés, mennyire élvezetes a fizetős Bercsényi vagy az ingyenes Gumirádli/Szépkilátás strand után a talán az egész út legmeredekebb emelkedőjén még százhúsz-százharminc kilométer után visszatekerni a vízpartról a Magaspartra a vasútállomás felé, de hát a pancsolásnak ára van.)
Ritka pillanat volt tehát a Budapest–Balaton kerékpárút átadása: kaptunk valamit, de azzal a lendülettel még többet vettek vissza. A reményt, hogy kellemes, logikus és örömmel használható bringaútja lesz Magyarországnak a fővárostól a Balatonig.
