Egy Rolexszel nem lehet időt nyerni, avagy így vették át a hatalmat felettünk a tárgyaink
A rengeteg életvitelbeli, életvezetési mozgalom és trend között a minimalizmusnak évekkel ezelőtt volt egy komoly felfutása, részben a most tárgyalt könyv két szerzőjének, Joshua Fields Millburnnek és Ryan Nicodemusnak – művésznevükön a Minimalistáknak – köszönhetően.
A Minimalisták az első könyvük megjelenése óta egy egész birodalmat felépítettek az általuk hirdetett ige köré: előadásokkal turnéznak a világban, ott vannak a Netflixen, és podcastokban beszélik ki, mitől lesz jó az élet. De szerencsére nem csinálnak úgy, mintha a minimalizmus valami új keletű hóbort lenne, hiszen magát a fogalmat egészen az ókori sztoikusokig vissza lehet vezetni, nem is szólva a nagyobb vallásokról, de ha mindenképp személyekhez akarnánk kötni akkor is ott van Ralph Waldo Emerson, Henry David Thoreau vagy épp Tyler Durden.
Hogy mégis mi teszi relevánssá ezt az évezredekre visszanyúló gondolatmenetet ma, az a szerzők szerint épp az a probléma, amelyre a minimalizmus megoldást kínál: hogy a materializmus még soha nem volt ennyire csábító és megkerülhetetlen, mint most, és hogy ebből adódóan még soha nem volt ennyire belénk kódolva, hogy értelmetlen javakat halmozzunk fel a szeretteink és a kapcsolataink kárára. Az új könyvük ezúttal nem is annyira a tárgyak, hanem épp a kapcsolatok, az élet minősége felől közelíti a témát.
Az embereket szeresd, ne a tárgyakat egyszerre memoár, társadalomkritika, helyzetjelentés arról, hogy a szerzők hol tartanak most a saját minimalista útjukon, és nagyon gyakorlatias útmutató egy, nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is rendezett élethez. Ez a könyv azt járja körül, hogy mi van a szelektáláson és lomtalanításon túl. És leszámol azzal a tévhittel is, hogy a szelektálás és a lomtalanítás mindent megold, hogy varázsszer, amit csak be kell vetni, és onnantól már nincs is tennivalónk.
A minimalizmus az ő értelmezésükben nem a maximalizmussal áll szemben, hanem – ha már ennyire az izmusok felől közelítünk – sokkal inkább a materializmussal, de Millburnék egyértelművé teszik azt is, hogy amit hirdetnek, az nem dogma, nem az élet gúzsba kötése, hanem a felszabadulás egy módja. Ezen belül léteznek ugyan számszerűsített minimalista módszerek is, mint például a 333-as projekt (kihívás, amelynek során három hónapig mindössze 33 ruhadarabot lehet viselni), a 10 elemes ruhatár (szintén divattal kapcsolatos kihívás, amely 10 alapdarabban határozza meg a ruhatárat egy-egy szezonra), vagy a 30 napos lomtalanítási kihívás, de ezek inkább csak eszközök, amelyek a maguk keretezettségében segítenek megtalálni és megélni a minimalizmus lényegét, nem is szólva arról, hogy egyfajta játékosságot visznek az életbe. Minimalistának lenni simán lehet ezek nélkül is, és Millburnék épp erről próbálják meggyőzni az olvasóikat: kereteket kínálnak, de hagynak lehetőséget a keretek szétfeszítésére is.
Persze nem árt, ha egy jó és használható életvezetési írás mögött ott van a személyes tapasztalat, és ezt mind a két szerző kemény sztorikkal le is teszi az asztalra, mondhatjuk azt, hogy a saját bőrüket viszik vásárra. A könyvben is kitárgyalt ráébredésük katartikussága egyenes arányban állt az életük szétesettségével. Joshua Fields Millburn szívfacsaróan mesél arról, milyen volt egy alkoholista anya mellett, anyagi és érzelmi nélkülözésben felnőni, majd zokogni a már rákbeteg szülő halálos ágyánál. Vagy milyen volt ebből a nélkülözésből kitörve megszállottan hajszolni az amerikai álmot, feláldozva az oltárán egészséget, kapcsolatokat, lelki békét.
Ryan Nicodemus egy diszfunkcionális, szintén a napi megélhetésért küzdő családból kezdte el üldözőbe venni a boldogságot a hat számjegyű fizetés, siker és csillogás irányában, hogy aztán alkoholba és gyógyszerekbe fojtsa az életét, ahogy a könyv kíméletlenül fogalmaz: „Piára és gyógyszerekre együtt havonta több mint 5000 dollárt költött – ennyibe került, hogy tompítani tudja a fájdalmát, és el tudja viselni azt az életet, amit maga teremtett önmagának.” Túladagolás, pszichiátria, adósságok, depresszió – volt honnan felállni, volt miből kimászni. A minimalisták a személyes hitelességüket teszik oda a mondanivalójuk mögé, és ettől is lesz súlya a szavaiknak. Meg persze attól, ha az olvasó elkezdi azokat a saját életére illeszteni.
Az embereket szeresd, ne a tárgyakat nem könnyű olvasmány, legalábbis abból a szempontból, hogy a szerzők aktív gondolkodásra, számvetésre és cselekvésre biztatják az olvasóikat, ami nyilvánvalóan olyan szembenézésekhez vezethet el, amelyek fájdalmasak, amelyekkel rengeteg mentális és érzelmi munka van. A Minimalisták viszont az egész brandjüket arra építik, hogy mindez megéri, sőt elengedhetetlen, ha az életünkbe bármiféle tudatosságot akarunk vinni.
A Millburn–Nicodemus-páros – ahogy az gurukhoz illik – meglehetősen szűkre szabja a maga minimalista szabályait, nyilvánvalóan kemény leckék árán tanulták meg és alakították ki, hogy nekik mi működik. Ahogy Millburn írja:
minimalistaként minden tulajdonom vagy valamilyen célt szolgál, vagy örömöt szerez nekem. Semmi másnak nincs helye nálam.
Nyilvánvalóan ez olyan ideál, amit nem mindenki tud megvalósítani, de maga a módszer, az eszközök mindenkinek kínálnak valamit, hogy a káosz helyét valahogyan átvegye a nyugalom az életében. Magyarán, az embernek nem kell az anyagi javainak a 90 százalékától megszabadulnia, ahogy Millburn az anyja halála után, a saját, anyagilag sikeres, ám minden más szempontból kudarcos életének a néhány évvel ezelőtt megvilágosodási periódusában tette. De már azzal sokat tehetünk magunkért, ha egyáltalán felismerjük a felesleget.
A Minimalisták átkeretezik a boldogság fogalmát is, meggyőződésük ugyanis, hogy az emberek nem a boldogságot keresik, hanem a szabadságot, az igazi boldogság – vagyis a tartós jóllét – ennek a szabadságnak a mellékterméke. Sok ponton kezdik ki a megcsontosodott elképzeléseinket az élet értelméről és céljáról, de talán ez az egyik legfontosabb felismerésük, hogy minél többet hajszoljuk a látszatszabadságot – ezek az ő értelmezésükben az anyagi javak, a vagyon, a hagyományos értelemben vett siker – annál távolabb kerülünk az igazi szabadságtól. Ahogy egy, a NER-kultúrában különösen érvényes megállapítás rámutat minderre a könyvben:
egy Rolexszel nem lehet időt nyerni.
És persze lehet folytatni a sort: egy Mercedes sem feltétlenül juttat gyorsabban célba, és egy nyaraló birtokában sem lesz több szabadnapunk. A Minimalisták szépen türelmesen rávezetnek arra, hogy önként áldozzuk fel az időnket, hogy megvásárolhassuk az idő illúzióját ezeknek a tárgyaknak a formájában.
A könyv egyik fejezete (Milyen lenne a világ kevesebb hirdetéssel?) különösen relevánsnak tűnik egy olyan országban, ahol sok helyen lényegében nem látszanak a fák a rengeteg óriásplakáttól. Világszerte nagyon sok helyen tiltják az óriásplakátok kihelyezését, vagyis van élet ezek nélkül is, miközben előlünk nemcsak a természetet takarják el, hanem rabolják a két legértékesebb erőforrásunkat: az időnket és a figyelmünket. És persze a hirdetések egy lépéssel választanak el a vásárlástól, de a Minimalisták egy különös mentális gyakorlatra hívnak, hogy megértsük, mi is történik ilyenkor velünk:
„Valahányszor megválunk akár a legkisebb pénzösszegtől is, szabadságunk egy darabkájától válunk meg. Aki 20 dolláros órabérért dolgozik, annak a 4 dolláros kávé 12 percébe, a 800 dolláros iPad egy hétbe, a 40 ezer dolláros új autó pedig egy egész évnyi szabadságába kerül.” Nyilván, ha ezeket magyar viszonyokra számítanánk át, még inkább raboknak érezhetnénk magunkat.
Ha mégsem számolgatni akarunk, akkor ott a Minimalisták másik, segítségül hívható jelmondata:
bármi is az, valószínűleg nincs szükséged rá.
Ha ez mégis túl radikálisnak tűnik, akkor is van még használható kérdésük, amit minden vásárlás és vágyakozás előtt feltehetünk magunknak:
mennyi az elég?
A könyv talán épp ebben, a kérdések feltevésében a legerősebb – és leghasznosabb. A vásárlás előtt javasolt hat kérdés például komoly paradigmaváltást jelenthet abban, ahogy a tárgyainkra, a pénzünkre és a szükségleteinkre gondolunk:
A Minimalisták szerint komoly minőségi ugrást jelenthet, ha néha elbeszélgetünk magunkkal ezekről a kérdésekről. Csak a szelektálás és lomtalanítás ugyanis nem fogja megváltani az életünket.
