Egy macska megölése mutatja meg, mi mindent csinálunk rosszul
Semmi részvét nincs az emberekben! Semmi!
– állapította meg a Vénasszony, Spiró György Csirkefej című drámájának egyik szereplője csaknem negyven éve, és hogy e téren semmi nem változott azóta, az nem kérdés, ahogy – mivel az azóta megannyi bemutatót megélt dráma ellenállt a rozsdaszín idő koptatásának – az sem, hogy Spiró György képes volt ezt a sokat használt és így már közhelyesnek ható mondatot élettel megtölteni, emberivé, hatásossá és átélhetővé tenni, azaz a fájdalmas felkiáltást a legpontosabban igazolni, egy olyan színdarabbal, amelynek legelején nem egy embert, hanem egy macskát akasztanak fel, mégis az emberség fullad és merevedik meg ott a külvárosi lakótömb udvarán. Negyven év alatt minden halott lebomlana, ez az egy az, ami nem: ennek sosem szűnik meg kipárolgása, és az emberek közti együttérzés hiányának gáza mindent megmérgez. Ennek a mérgezésnek egyik jelentős emlékműve a Csirkefej, amelyet ezúttal a fennmaradásának lehetőségéért küzdve épp a szolidaritásban bízó Pécsi Harmadik Színházban vett elő újra Vincze János rendező (a színház alapítását a dráma 34 évvel ezelőtti, nagy sikerű bemutatójához kötik, amit szintén ő rendezett).
A bérház lakásai közti poros, koszos, nyomorult kis belső udvar – vagy a benne lévő két lábnyomnyi föld miatt: kert – az a hely, ahol a lakók találkozni tudnak egymással. Vincze János rendezése pontosan megmutatja, milyen félelmetes hely is az ilyen: mintha kifordított előadás lenne ez, ami nem a színpadon játszódik, pontosabban mintha a szereplők próbálnának ellenállni annak, hogy a színpadra kelljen lépniük. Aki megérkezik, az igyekszik gyorsan átsietni a téren, és minél hamarabb kinyitni a saját ajtaját, hogy bezárkózhasson, aki pedig már bent van, nemigen akar kijönni, hiába kopogtatnak, minden ajtó csak félig nyílik ki, minden kéz ott a kilincsen, hogy szükség esetén gyorsan be is lehessen csukni. Ha lenne koreográfiája az elidegenedésnek, az ilyen lenne, bár az elidegenedés talán nem is jó szó, mert az folyamatot jelöl, aminek az egyik vége az, amikor még nem voltak elidegenedve az emberek, márpedig a Csirkefej világában ilyen nincs. Az ember társas lény, mondják az antropológusok, Spiró pedig óvást nyújt be:
az ember olyan lény, aki zsigerileg retteg a többiek társaságától.
Miközben azért, ha nem is tudják, mégiscsak jó lenne találni valakit, akinek a társasága olyan, hogy jó. Legyen az akár egy macska is. Persze abban is ott a veszély: megölik, mert olyanok, hogy megölik, és akkor még rosszabb, mintha eleve egyedül lettünk volna.
A Csirkefej szereplői a ház lakói és látogatói: a Vénasszony, a szomszédja, a Nő, aki legfeljebb alkalmilag hoz haza magával bárkit, de közben szinte megőrül egyedül a lakásában a lelkifurdalástól azért, ahogyan a lakást szerezte. Az ő szomszédja, a Tanár, aki a többiekkel ellentétben tanult ember, de ebben a közegben semmire sem megy a műveltségével, vagy máshogy mondva: a műveltsége semmire sem elég, ha emberek közti közeledésről van szó. És ott az Apa, akit már sokszor elhagyott a felesége, és akinek a gyerekeit elvitte a gyámügy, és akkor sincs otthon, amikor a fiú háromnapos eltávra hazajön az intézetből, és hiába dörömböl az ajtón, nem nyitja ki senki, pedig igazából a gyereknek semmi más vágya nem lenne, mint hogy ha lenyomja a kilincset, akkor kinyíljon az ajtó. És aki a Haverrel együtt felkötötte a Vénasszony macskáját, mert miért ne. Ezzel indul a dráma, a Vénasszony katarzisával, ami miatt a maga szavakat, fogalmakat kereső módján rájön, őt biztosan azért veri a Jóisten, mert annyi rosszat csinált az életében, úgyhogy nem ártana valami jót is tennie vezeklésképpen. De magára marad a jótettre való igyekezetében, és ez még nagyon finom megfogalmazása annak, hogy hova vezet mindez a felbuzdulás abban a világban,
ahol a jótett olyan, mint a napfogyatkozás: százévente, ha megtörténik, mindenki rácsodálkozik, és valójában csak még sötétebb lesz tőle.
De a tragédiát – az igazi nagy tragédiát, meg a sok kis konstans tragédiát – nem valami nagy dolog okozza, hanem az alapértelmezett kommunikációképtelenség: a szereplők (csak a szereplők?) egyrészt sosem tanulták meg kifejezni az érzelmeiket, sőt még felismerni sem azokat, másrészt nincs senki, aki nyitottan állna a másik felé, aki nem csak letudni akarná, amit feltétlenül muszáj. Utóbbit a legjobban az önkormányzati munkatárs jelenete domborítja ki: totális közönnyel hallgatja, ahogy az Apa rázúdítja a gyámügyi kérdésekről szóló ötleteit, és az egyetlen, amit hozzá kíván fűzni egy család dadogva előadott sorstragédiájához, hogy az nem az ő dolga. Hogy „nem az én dolgom”, az a darab jelszava is lehetne; talán azé a világé is, amit megmutat.
És ez a világ az a világ, ami körülvesz minket: Vincze János 2023-as Csirkefejet rendezett, ahol a Tanárhoz korrepetálásra érkezett Bakfis és Csitri mobillal szelfizget, és… És tulajdonképpen ez minden, amin változtatni kellett – meg egyszer Spar hangzik el közért helyett –, még a ruhákon se nagyon, mert a lényeg, amiről Spiró anno írt, mit sem változott. Habár sajnos egy réteget elvesztett mára a rendszerváltás előtt írt dráma: a két rendőr itt már nem igazán a hatalom, a Rendszer képviselője és végrehajtója, inkább csak épp olyan felesleges, semmire nem jó egyenruhások, mint az önkormányzati előadó. E réteg hiánya ugyanakkor nem okoz problémát: aki nem tudja eleve, nem veszi észre. (Egyetlen ponton bicsaklik meg mégis a szöveg: amikor arról beszélnek, hogy a házat szanálni fogják, de előbb azért még bevezetik a gázt; ez ma már nemigen áll meg, talán szerencsés lett volna átírni valami olyasmire, ami ismerős ma is, és ugyanígy kifejezi az önkormányzat, a Hivatal tetteinek totális értelmetlenségét.)
Vincze János rendezése, ahogy írtam, kifordított színház,
keringő, amelyben mindenki egyedül táncol, és minden lépés célja a távolodás a másiktól.
Szép az a néma jelenet, amelyben a Nő végül megtörné a szabályt, és az éjszaka sötétjében, amikor már senki nem figyel, mégis bekopog férfiszomszédjához: ez az egyetlen valódi, hátsó szándék nélküli közeledési kísérlet, és persze ez is eredménytelen marad, megadva az utolsó hangot a reménytelenség szimfóniájában.
De a pécsi előadást nemcsak ez a távolodóbalett jellemzi, hanem az energia is, hiszen mindenkiben hatalmas feszültséget szül a rengeteg elfojtás, a rengeteg célba nem érő, mert meg sem fogalmazott szó. A Vénasszonyt játszó Bacskó Tünde nemcsak akkor sistereg, mint a tűzön hagyott kukta, amikor a macskáját siratja, de később is, ahogy mindenképp tenni akar valamit: a színész azt mutatja meg, hogy az első kiáltása a halott állat láttán tulajdonképpen sosem ért véget, ugyanaz a kiáltás mozgatja onnantól a történet végéig. Bacskó Vénasszonya igazi mániákus, megszállottságában nem vesz észre semmit, tulajdonképpen csak magával törődik akkor is, amikor úgy tűnik, mintha nem így tenne: így próbálja feldolgozni magánya végtelenné válását. Az ő ellenpontját játssza el Apaként László Csaba, aki legszívesebben csiga lenne, és behúzódna a házába, ahol nem éri el és nem is zargathatja senki: az ő egyedülléte nem magány, hanem a maga körül mindenkibe belemaró vadállat tulajdonsága. De nem farkasról van szó, inkább mulya, lassú medvéről.
A fiát játszva Tatai Gergő nem is akar intézetis kemény srácnak tűnni: mintha ebben a három napban, amit otthon tölthet, szabadságot vett volna ki a folyamatos dühből is, hogy megmártózzon valamiben, amiről csak reméli, hogy ott van, és fáj neki, amikor kiderül, hogy a leeresztett medence kőburkolatára ugrott fejest. Tatai ugyanakkor néha túl egyértelmű eszközöket választ: a már-már sírásra görbülő száj és a hozzá tartozó hang nem mindig elég kifejező. Bánky Gábor nem cinikusnak vagy érzéketlennek játssza a Tanárt: teljes odaadással lubickol a szerepben, azt mutatva meg, hogy ez az ember mindent belead, de csak ennyire futja neki, hiába tud sokat a költészetről – Ady Endre arcképével díszített vászonszatyra telitalálat – és a művészetről, fejében tárolt könyvtárában nincsenek művek az emberekkel való, együttérzésen alapuló kommunikációról.
De ami a legfontosabb, és ami miatt erős, emlékezetes lesz az előadás, az az, hogy minden egyes színész felvillant egy embert, akinek van múltja, jelene és biztosan jövője is, bár ebbe belegondolni az előző kettő – a múlt meg a jelen – ismeretében nem túl felemelő. Mind próbálkoznak valamivel, hogy jussanak valahová az életben, ezt látjuk egy nap reggelétől éjszakáig, és amikor mindez véget ér,
már megint csak minden rosszabb lett.
A pécsi Csirkefej nem villanyoz fel, nem az egyszerűbb módon fogalmaz: nem mutatja meg, hol a kiút, mi az, ami mégis emberré tesz az emberek között. Azt mutatja meg, mi az, ami biztosan nem működik.
Aztán a többit ebből már magunknak kellene kitalálni. Ki kellene találnunk.
