Egy különös film mutatja meg igazán, hogy a család az család
A Csendes lány semmi többről nem szól annál, mint hogy milyen fontos szeretni egy gyereket.
Erre lehet azt mondani, hogy ez alig valami egy film témájaként, és lehet azt mondani, hogy ez minden, aminél többet elmondani sem lehetne. Írország Oscar-jelölt filmje azoknak való, akik az utóbbival értenek egyet.
A manapság szokatlanul rövidnek tűnő, mindössze másfél órás film mindössze annyiról szól, hogy egy rossz körülmények között élő kislányt egy nyár erejéig rábíznak egy távoli rokonra, egy gyerektelen, valamivel idősebb házaspárra, mert a sokgyerekes, zűrös családban a nemtörődöm anyának és a kicsapongó apának egyszerűen nincs pénze a nevelésére. És a kislány a nyáron be-besegít a ház körüli munkákba, vizet hoz a kútról, reggelizik, vacsorázik, alszik. Egyszer elviszik egy boltba ruhákat venni. Aztán eljön a pillanat, amikor a nyár végén hazaviszik. Semmiség.
Legalábbis a sztori – az tényleg semmiség. Csak ez mindegy, mert ez a film nem arról szól, hogy mi a sztorija. Hanem, hát igen, a szeretetről. Hangozzék ez bármilyen sután – hiszen annyi film szól a szeretetről így vagy úgy, ideértve a világ összes romantikus komédiáját és hollywoodi cukros limonádéját is. Tulajdonképpen minden gigaköltségvetést igénylő nagy vállalásnál bátrabb döntés volt az elsőfilmes rendezőtől, Colm Bairéadtól, hogy arra vállalkozott, minden hatalmas dráma, nagy fordulat, szélsőséges cselekmény vagy könnyfakasztó tragédia nélkül megmutatja azt a megmutathatatlan és láthatatlan dolgot, a szeretetet, ami az egész életet átszövi vagy a hiányával, vagy a jelenlétével, és ami úgy befolyásolja minden egyes ember életét, mint az oxigén, ami nélkül lehetetlen élni, mégsem kézzelfogható.
A csendes lány az oxigénről szól.
Képzelj el egy filmet, ami után azt érzed, a lehetőség, hogy levegőt vehetünk, valójában hihetetlen nagy kegy, pláne összehasonlítva azzal, mintha egy légmentesen lezárt kamrában fulladoznánk. Egy filmet, ami után édesebbnek tűnik a levegővétel. Így már talán jobban érthető a nehezen megfogalmazható válasz arra a kérdésre, mit is tud megragadni A csendes lány. Azt tudja megragadni, hogy egy csak úgy az asztalra letett darab sütemény mi mindent jelenthet.
Ül a kislány az asztalnál, minden reggel, fegyelmezetten maga elé néz, nem akar zavarni. Az ideiglenes nevelőanyja az első pillanattól fogva olyan kedves vele, amilyen kedvességet korábban még nem tapasztalt, de a férje már keményebb dió, épp azért, mert pont olyan zárt, mint egy fel nem tört dió, ha hozzányúlna az ember, koppan. De egy idő után ez a férfi, amikor a megszokott, mogorva csendjének utolsó cseppjét is kihörpintve a csészéből épp elindul a konyhából a napi teendői felé, csak úgy leteszi azt a sütit a kislány mellé az asztalra, vissza se néz, megy az istállóba.
Ez a film ennek a sütinek az ízét érezteti meg a nézőjével.
Azoknak a szavaknak a dallamát ülteti el a fülünkben, amikor a feleség azt mondja a minden éjjeli bepisilése után reggel lehajtott fejjel szégyenkező kislánynak, hogy sajnos ezek a régi ágyak néha könnyeznek, de nincs semmi baj, majd elmúlik. Annak a csendes örömét mutatja meg, amikor tényleg elmúlik. És még azt mutatja meg, a film csúcsjelenetében, a leges-legutolsó képben, aminek olyan drámai ereje van, mintha történne benne valami, pedig hát ebben sem, hogy mit jelent a család. Nem azt, hogy ki szült meg vagy hogy kinek a vére van benned, mert nemcsak az erekben keringő vér tart életben, hanem az a másik létfontosságú dolog is, ami nem csak az erekben, és nem csak a testben kering, de nélküle épp úgy kiszáradunk, mint haltetem a hajdani tó repedezett medrében.
A család az család, akkor is, ha nem az apa és nem az anya teszi azzá.
Azért így is ingoványos terepen lépked a rendező: nem biztos, hogy életre tudott volna kelni ez a minimalista történet, ha nem talál három ilyen jó színészt a főszerepekre, akik hasonlóan játszanak, mint ahogy maga a film működik, azaz látványos gesztusok, nagy érzelmek kifejezése nélkül, sem nem hatásvadász, sem nem semmitmondó módon. Hiszen a film (mondjuk úgy) bátorsága épp abban áll, hogy szinte teljesen elveti a megszokott dramaturgiát, aminek az a lényege, hogy valamilyen szép lassan kibomló, fokozatosan felépülő drámai csúcspont révén lesz érthető, valójában miről is szól a sztori. Itt is van ugyan egy háttérben meghúzódó, eleinte elhallgatott cselekményszál, de ez csak elmélyíti, nem pedig mindenestül megmagyarázza a történetet. Így tud még emberközelibb lenni: nemigen történik benne semmi, ami bármelyik emberrel ne történt volna már meg. Ki nem kapott már sütit valakitől? Kellett több, kellett filmre illő dráma, hogy megértse, amit a süti jelent? Dehogy kellett.
A tizenkét éves Catherine Clinch játékában az a különös, hogy egyáltalán nem mutatja sajnálatra méltónak, szánandónak a kislányt, itt nem arról van szó, hogy egy szenvedő szerencsétlent kellene megmenteni: ő egyszerűen csak passzív, ott van, ahová lepakolják, mint egy könnyű poggyászt, és nem gondolja, hogy lenne szava bármiben, hogy lehetne máshol, mint ahol éppen van – épp ezért nagyon szép a film egy fontos jelenetében a futása, amikor mégis ő dönt, és mást tesz, mint amit elvárnak tőle. A pótanyát játszó Carrie Crowley tulajdonképpen olyan, mintha nem egy szereplő lenne, hanem egy két lábon járó meleg ölelés, Andrew Bennett a férje szerepében meg épp olyan eszköztelen a maga mogorvaságában, mint a kislány: nincs szó valamiféle támadó szándékról vagy aktív rosszindulatról, csak egy megszokott ügymenethez való ragaszkodásról, aminek speciel nem része egy hirtelen jött gyerek. Szép, amikor a megrepedt dióhéj végül kinyílik, persze megint csak olyan visszafogottan, amilyen az egész film.
Amelyben azért persze mégiscsak több van a legegyszerűbb, hétköznapi történetmesélésnél. Ott van benne végig a kakukk-szimbolika: a saját utódját más fészkében felneveltető madár metaforája csak a folyamatos, háttérben hallható, nyári kakukkszó révén van jelen. Vagy ott a már említett futás kérdése, ami eleinte jelentéktelennek tűnik, aztán végül mégis értelmet nyer. Van mit nézni ezen a filmen, bár nem árt, ha a szokottnál jobban figyelünk rá.
Mert A csendes lány csendes film. És tényleg nem akar többet mondani annál, hogy a legtöbb, amit egy gyerek kaphat, az az, ha szeretik. Nem bonyolult tanulság, ahogy a tálalása sem az – de belekötni lehetetlen.
