Egy katonai szakértő szerint visszafordíthatatlan fordulatot vett az orosz-ukrán háború
Michael Kofman, az orosz fegyveres erők, katonai gondolkodás, képességek és stratégia kutatója, a CNA – Center for Naval Analyses, nagy multú amerikai nonprofit kutatási és elemző szervezet – kutatási programigazgatója a War on the Rocks biztonságpolitikai platform legújabb podcastjében elemezte az orosz részleges (vagy nem is annyira részleges) mozgósítást, a jelenlegi harci helyzetet, az atomfegyver bevetésének lehetőségét, és a háború jövőjét.
Kofman és Ryan Evans – a War on the Rocks alapítója – korábbi beszélgetéséről szóló cikkünket ide kattintva tudja elolvasni.
Mindenekelőtt: Hogy néz ki most a front?
Kofman úgy látja, hogy a harkivi régióból teljesen kivonultak az oroszok, az ukránok pedig igyekeznek az ottani nyereségeiket konszolidálni, nem is feltétlenül az ellentámadás azonnali folytatásához, inkább azért, hogy jobb pozíciókban várják a közelgő telet. Ugyanezt teszik az oroszok Luhanszkban, míg Donyecknél az alapvetően a Wagner-csoport zsoldosaiból és a „Luhanszki Népköztársaságban” mozgósított személyekből álló orosz csapatok minimális előrehaladást el tudtak érni. Most már látszik, mondja Kofman, hogy az orosz vonalak Harkivnál azért is voltak ilyen hézagosak – amellett, hogy rengeteg katonát átcsoportosítottak egy nagyszabású herszoni ukrán ellentámadásra számítva –, mert Donyecknél és Bakmutnál az oroszok támadni akartak, hogy a közelgő népszavazásokra bebiztosítsák a területi nyereségeiket a térségben. Miközben egyértelmű, hogy az orosz hadsereg képtelen egyszerre nyugaton és délen védekezni, eközben pedig Donyecknél támadni.
Az ukránok rengeteg felszerelést zsákmányoltak a Harkiv környékéről visszavonuló oroszoktól. Kofman úgy látja, hogy az Izjumnál állomásozó demoralizált és fáradt orosz csapatok nagyon hamar megtörtek, a visszavonulásból pánik lett, a pánikból helyenként zendülés, a kialakult káoszban pedig sok minden hátramaradt.
A kezdeti sikerek után az ukrán erők megálltak Herszonnál, itt mindig is a város körbekerítése, a kivárás volt a stratégia. Azt, hogy mi van a városban lévő orosz erőkkel, nem igazán tudni, állítólag ki akartak vonulni, de Putyin nem engedi nekik, mert nem akarja egy újabb győzelmmel megajándékozni az ukránokat – mondja a szakértő.
„Point of no return”
A népszavazások elhalasztása volt az ukrán ellentámadás legnagyobb eredménye, az, hogy ezeket most mégis megtartják, egy kritikus pont a háborúban, ahonnan már nincs visszaút („point of no return”). Korábban még elképzelhető volt, hogy valamikor a jövőben az ukránok hajlandóak lennének visszaülni a tárgyalóasztalhoz, ez Kofman szerint ezután elképzelhetetlen. Ráadásul, a Krím-félsziget – amit még 2014-ben csatolt magához Oroszország, egy, a mostaniakhoz hasonló, illegális népszavazásra hivatkozva – mindeddig az orosz és az ukrán közvélemény és politikai vezetés szemében is speciális státusszal bírt, még az ukrán fél is hajlandó volt esetenként úgy kezelni, mintha valóban Oroszország része lenne, de legalábbis máshogy volt kezelve, mint a luhanszki és donyecki „Népköztársaságok”. A mostani népszavazások ezt a státuszt, ezt a különbségtételt visszamenőleg rombolhatják le, vagy tehetik elmosódottabbá – véli Kofman.
Vlagyimir Putyin hangsúlyozta a mozgósítást bejelentő beszédében, hogy Oroszország akár nukleáris fegyverekhez is nyúlhat, ha a területi integritását fenyegetik. Márpedig ha a kamu népszavazások után Oroszország annektálja a megszállt, vagy részlegesen megszállt területeket, az orosz nukleáris elrettentés azokra is kiterjed majd – mondja az elemző. „Nem blöffölök” – mondta beszédében az orosz elnök, ami Kofman szerint azt jelenti, hogy blöfföl, vagy ha azt nem is, azt biztos, hogy súlyos problémák vannak a hitelességével. Felidézi, hogy az ukránok korábban a Krímet és orosz területeket is bombáztak, és ezeket a támadásokat sem követte különösebb orosz válaszlépés.
Kofman szerint ha az oroszok atomfegyvert vetnének be, azt első körben valószínűleg demonstratíve tennék, például a Fekete-tenger fölött, a Kígyó-szigetnél, esetleg az űrben. Hozzáteszi, hogy az orosz katonai doktrína ebben a kérdésben rendkívül homályos, és különben is, az ilyen deklarált, nyilvános doktrínák arra valók, hogy az ellenfél percepcióját alakítsák, ezért nem is nagyon szokták az országok elhinni egymásét. A szakértő szerint alapvetően ezeknek a dokumentumoknak az a funkciója, hogy elrettentsenek a többértelműségükkel, többet torzítanak, mint amennyit felfednek.
Az biztos, hogy az oroszoknál van szerepe az atombombának az eszkaláció-menedzsmentben, ha nem is világos, hogy ez a szerep a sokszor emlegetett – és a szakértő szerint túlzottan egyszerűsítő – „eszkalálj, hogy deeszkalálj”, vagy „eszkalálj, hogy nyerj” doktrínában érhető tetten. A valóság az, hogy nem tudjuk, mert az atomfegyver bevetése is egy politikai döntés, amiben nincs szerepe a katonai doktrínának – teszi hozzá Kofman. Az elemző szerint annak a valószínűsége, hogy Putyin atomfegyvert vessen be, továbbra is nagyon alacsony, bár ebben a kérdésben a nagyon alacsony is nagyon magas, és évtizedek óta most állunk a legközelebb egy atomháborúhoz.
Ugyanakkor ebből a szempontból a mozgósítás jó hír, hiszen Putyin valószínűleg akkor nyúlt volna ehhez a végső eszközhöz, ha az orosz hadsereg visszafordíthatatlanul összeomlik Ukrajnában, aminek így kevesebb az esélye.
Arra figyeljenek amit teszek, ne arra, amit mondok
A mozgósítás Kofman szerint azt is jelenti, hogy az orosz vezetés egyértelműen egy regionális háborúként tekint az orosz-ukrán háborúra, amit Oroszország elsősorban az Egyesült Államokkal, a NATO-val és Európával vív. Erre a megközelítésre azért is van szükség, mert az orosz politikai elit soha nem lenne képes elfogadni egy vereséget Ukrajnától, ezért ki kellett terjeszteni az ellenségképet a teljes Nyugatra.
Kofman szerint óriási a különbség aközött, amit Putyin elnök bejelentett, és aközött, ami a mozgósításról szóló végrehajtási rendeletben van. Szergej Sojgu egy előre felvett TV-interjúban azt állította, hogy csak a katonai tapasztalattal rendelkező tartalékosokat hívják be, őket is csak fokozatosan, összesen 300 ezer embert (ami az összesen mozgósítható 25-30 millió férfi mindössze 1 százaléka). Ezzel szemben a mozgósításról szóló rendeletben semmi sincs arról, hogy ez egy „részleges” mozgósítás lenne – ami később a sajtóban is elterjedt –, inkább tűnik egy szakaszos általános mozgósításnak – állítja Kofman.
A szakértő szerint a katonai tapasztalattal rendelkező tartalékosokat már a háború legelején behívták, most pedig ki van adva a kvóta a régiós hivataloknak, hogy gyűjtsenek össze x embert, ők ezt próbálják teljesíteni, ezért összeszednek mindenkit, akit találnak, később majd úgyis kiszórják azokat, akik teljesen alkalmatlanok. De nincs, aki kiképezze őket – a tisztek már rég a fronton vannak –, kapnak majd maximum két hét kiképzést, a többit majd helyben megtanulják, különben is, a védekezéshez nem kell nagy jártasság. Kofman szerint az orosz vezetés célja most az, hogy a lehető legtöbb embert eljuttasson a frontra, mielőtt beköszönt a tél, vagy az ukránok még jobban előretörnek. Az orosz baka egyébként is annál az egységnél kapja a kiképzést, ahová küldik, nem egy erre a célra fenntartott kiképzőtáborban, ahogy az például az amerikai hadseregnél szokás – magyarázza Kofman.
Kofman nem annyira elutasító a mozgósítás eredményességét illetően, mint sok másik szakértő. Szerinte rengeteg minden van, amit nem tudunk, mivel Oroszországban utoljára a második világháború idején volt mozgósítás, emiatt az Oroszország-szakértők számára is feltérképezetlen vizek ezek. Az orosz vezetésnek is új a helyzet, eleinte biztosan lesznek fennakadások, de Kofman azt mondja, hogy már az első héten összeszedtek 60-120 ezer embert, ami sokkal több, mint amire számított. Nagy kérdés, hogy meg tudják-e szervezni logisztikailag az Ukrajnába küldött embertömegek ellátását, tudják-e őket irányítani egy ilyen hatalmas frontszakaszon. A most a fronton lévő erőik forgatását valószínűleg megoldja a mozgósítás, a friss egységek ugyanakkor mindenképpen rosszabb minőségűek lesznek, mint akiket eredetileg beküldtek.
Még egy fontos részlet a mozgósításról szóló rendeletből: a szerződéses katonák szerződése mostantól meghatározatlan időre, illetve a mozgósítás vagy a háború végéig szól. Azaz mostantól nem téphetik össze a szerződésüket, nem mehetnek haza, ha lejárt a benne foglalt idő. Azok, akik azt hitték, hogy pár hónap alatt keresnek jó sok pénzt, aztán hazamennek, most végleg bennragadtak a háborúban. A „különleges katonai művelet” meghirdetésekor az orosz vezetés azt ígérte, hogy sorkatonákat nem küldenek majd Ukrajnába. Amikortól azonban annektálják a megszállt és részlegesen megszállt területeket, azt állítják majd, hogy azok Oroszország részét képezik, tehát küldhetnek oda sorkatonákat. Még egy csavar: a sorkatonáknak hivatalosan egy évig tart a kiképzésük, utána rögtön mozgósíthatják őket és szerződéses katonákká válnak, hiszen mindenki, akit mozgósítanak, szerződéses, mert fizetnek neki a szolgálatért. A szerződéseseknek azonban most már nincs lehetőségük elutasítani a szolgálatot – mondja az elemző.
Demobilizáció vs. mobilizáció
Kofman egy másik szakértőt idézve kifejti, hogy míg Sztálin Oroszországa a tömegek mozgósítására, mobilizációjára épített, addig Putyin épp ellenkezőleg, mindig is a demobilizált, apatikus tömegekre játszva tartotta fenn a hatalmát. A „különleges katonai művelet” miatt ugyan szenved a lakosság a szankcióktól, de nem kellett feltétlenül involválódni, nem ért el hazáig a háború, nem kellett meghalni menni. Most azonban Putyin, ha csak közvetetten is, de elismerte, hogy nem állnak nyerésre és olyasmit tett amit egészen eddig próbált elkerülni – mozgósított. „Egy különleges hadműveletet be lehet fejezni, de egy háborút csak megnyerni vagy elveszíteni lehet, és a nyilvánosság tudja, hogy épp melyikről van szó” – mondja Kofman. Putyin visszafordíthatatlanul háborús üzemmódba kapcsolta az országot, egyrészt a mobilizációval, másrészt azzal, hogy minden bizonnyal annektálja majd az erőszakkal megszerzett területeket.
Kofman szerint a háború lehetséges vége mindezzel a még távolabbi jövőbe tolódott, ez Putyin jelenlegi stratégiája, az időre játszik. Az EU-nak a gazdasági fenntarthatóság a kérdés, Ukrajna katonai támogatóinak pedig mostantól hónapok helyett években kell gondolkodniuk (ez különösen a lőszer tekintetében kritikus kérdés).
