Ebből a filmből tényleg fény derül a titokra, miért lett aranycsapat Benedekékből
Elkapott, megpörgetett, és huszonhárom évvel ezelőtt egy szeptemberi napon, egy gimnáziumi magyarórán tett le Zákonyi S. Tamás filmje, A nemzet aranyai már az első perceiben. Megint ott ültem a fényárban úszó tanterem második padsorában, hárommal mögöttem, az utolsóban pedig a srácok, akik stikában kisrádión hallgatták a magyar férfi vízilabda-válogatott valamelyik meccsét a sydney-i olimpián, ha pedig gól esett, rögtön megindult előre egy cetli, rajta az aktuális állással. Persze nem bírták ki, hogy ne kommentálják a történéseket, így a tanár is hamar rájött, hogy mi zajlik, de úgy emlékszem, végül ki tudtuk dumálni magunkat a dologból. Akkoriban valahogy mindenki a játékok lázában égett, még az iskolarádió is a magyar érdekeltségű események közvetítését harsogta a szünetekben.
Jólesett 149 percre visszautazni az időben, és ismét megbizonyosodni arról, amit amúgy minden magyar sportszerető tud: a kétezres évek olyan aranykorszaka volt az egyébként is nagy múltú magyar vízilabdázásnak, amilyen szinte biztosan nem lesz még egyszer. Amikor minden összeállt. Amikor az ideális edző az ideális csapatot tudta összeválogatni. Amikor minden egyes játékos képes és hajlandó volt félretenni az egóját és alárendelni magát a közösség érdekeinek. Amikor a nagyszerű pólósokból legendák váltak.
Ha akkoriban bárki csak távolról is figyelte a Kemény Dénes szövetségi kapitány vezette csapatot – benne többek között a háromszoros olimpiai bajnokokkal, Benedek Tiborral, Molnár Tamással, Kiss Gergellyel, Kásás Tamással, Biros Péterrel és Szécsi Zoltánnal –, biztosan szerette volna tudni, hogy mitől más ez a gárda, mint a korábbiak, amelyeknek az előző közel negyed évszázadban nem sikerült kivívniuk a létező legnagyobb sikert, az olimpiai győzelmet. Ha évtizedeket is kellett várni erre, a filmben sok titokra fény derül.
A mozi alapötletét és szakmai hátterét Csurka Gergely könyvei adták, amelyekben megírta a csapat krónikáját. Zákonyi ezzel párhuzamosan, a sydney-i győzelem után határozta el, hogy „meg kell örökíteni, amit a fiúk művelnek”. Évekig kísérte a csapatot, mégis csak 2021-ben tudta elkezdeni összeállítani a történetet. Merthogy történetet akart elmesélni, karaktereket bemutatni, nem csupán dokumentálni az eseményeket. A filmet összesen több mint 200 órányi anyagból vágták össze, amelyből 110 óra csak beszélgetés volt. Ehhez jöttek még az archív felvételek és a meccsrészletek, amelyeket sikerült úgy prezentálni, hogy izgalmasak maradjanak, még akkor is, ha közben a néző jól tudja, mit tartogatnak és hogyan végződtek.
Aztán ott vannak azok a bizonyos titkok. Az apró és nagy dolgok, amelyekről a nagyközönség nem tudhatott, de jelentősen hozzájárultak a csapat sikereihez. Hogy a Kósz Zoltán által csak „kölyökkutyákként” jellemzett fiatal, a csapatba először akkoriban, a kilencvenes évek végén behívott játékosok hogyan oldották az addig feszült hangulatot. Hogy Vári Attila és Székely Bulcsú a sevillai Eb előtt police feliratú szalagokkal zárta le a gárda szállodájának egy részét, a játékosoknak meg „helyszínelést” végrehajtva kellett kideríteniük, hogy ki gyilkolta meg a ketchuppal lelocsolt, fürdőköpennyel letakart „hullát”. Hogy hogyan vuduzták meg a vacsoraasztalukon hagyott „megskalpolt” körtékkel az ellenfeleiket. Hogy mit jelentett a kézilabdás hátterű, mindkét fülében hatalmas fülbevalót viselő Biros Péter feltűnése az együttesben, amit az egyikük úgy írt le: „mint egy atombomba becsapódása”. Vagy hogy a húszas évei elején járó Kásás hogyan utánozta, parodizálta a háta mögött a szövetségi kapitányt, aki éppen beszédet tartott az oroszok ellen végül 13-6-ra megnyert sydney-i finálé előtt.
És szó esik persze a komoly dolgokról is. Arról, milyen elképesztő edzésmunkát végeztek a játékosok, vagy hogy mekkora szerepe volt a csapat egységgé kovácsolásában előbb Varga Zsoltnak (aki a tavalyi, csalódást keltő budapesti világbajnoki szereplés után a válogatott szövetségi kapitánya lett), majd Benedek Tibornak. Utóbbi a társai szerint Kemény Dénes munkájának legalább negyedét maga végezte; visszaemlékezéseikben a láthatóan megrendült csapattársai közül többen is arról beszéltek, mekkora hatással volt rájuk a 2020 nyarán, 47 évesen elhunyt klasszis jelenléte.
Ha évente csak egy mondatot mondott neked, az egész életedben veled maradt”
– idézte fel egy közös emléküket Kiss Gergely.
Kemény Dénes pszichológiai módszereinek repertoárjából is bő ízelítőt nyújt a film, abból, hogyan tüzelte fel, vagy ha éppen arra volt szükség, csillapította le a csapatát. Ha valaki nem volt jó passzban, egy órát bolyongott vele az olimpiai faluban, hogy lelket öntsön belé. Időnként egyetlen mondat is elég volt tőle ahhoz, hogy „átkapcsoljon” valamit a játékosaiban. Például a meccset szinte végigjátszó Kásásban az athéni olimpia szerbek elleni döntőjében, amikor az utolsó szünetben a medence szélébe kapaszkodva pihegett:
Döntsd el: hét perc vagy négy év.”
Néha persze ő is visszakapta ezt a tanítványaitól, volt, hogy éppen Kásástól, aki Sydney-ben a végigszenvedett csoportkör után azzal előzte meg egy dühös kifakadását és erősítette meg a hitét az együttesben: „Nyugi, még csak most kezdődik az egész.”
A film kronologikus sorrendben, a nagy riválisokat – szerb, olasz, amerikai pólósokat, szövetségi kapitányokat – is megszólaltatva idézi fel az eseményeket, a meghatározó sikereket, de a nehézségeket és a kudarcokat sem hallgatja el. Például azt, hogy 2002-ben – amikor már mögöttük volt egy olimpiai bajnoki cím, ám sem az előző, sem az azévi Eb és vb nem úgy sikerült, ahogy szerették volna – a játékosok bizalma megingott Keményben. Találtak azonban módot arra, hogy egy elvonulás alkalmával kibeszéljék magukból a problémáikat. Azt is tisztázták, hogy a kapitány, bár úgy sejtették, nem haragszik rájuk. 2003-ban Barcelonából pedig ismét a legfényesebb éremmel térhettek haza az olaszok elleni győzelem után.
A mozi csúcspontja kétségtelenül a 2004-es athéni olimpia fináléja, amit az egyik játékos csak úgy jellemzett:
Ha valaki még nem látott vízilabdát, én azt ajánlanám, hogy ezzel a mérkőzéssel kezdje, majd ezzel fejezze be. Majd utána nézze meg még ezerszer”.
A meccs ugyanis rémálomszerűen kezdődött, a szerbek három góllal húztak el, s mintha csak Kiss Gergely tudta volna, hogy mi a tét: az első negyedben szerzett két találatával ő tartotta meccsben a csapatot. Nem ez volt az első alkalom, amikor komoly hátrányba került a magyar csapat, de az utolsó negyedet 3-0-ra megnyerve behúzta a 8-7-es győzelmet. Ehhez kellett Szécsi Zoltán kapus kocsisokat megszégyenítő káromokodáscunamija is, amit 19 év távlatából Kiss Gergely így fordított szalonképesre: „Zoltán azt mondja, hogy nem elégedett a védekezésünkkel, és egy nagyon kicsit koncentráljunk jobban.” Meg kellett Varga Tamás gólja, aki két évvel korábban az országos bajnoki döntőn egy verekedés során eltorzult arccal csépelte Kiss fejét, aki ennek ellenére kibékült a ténnyel, hogy a válogatottban továbbra is szükség van a játékosra és a döntőben kihagyhatatlan passzal ajándékozta meg. „Borzasztó hálás voltam neki, és vagyok most is” – mondta elcsukló hangon Varga Tamás.
A film a harmadik, történelmi olimpiai aranyig kíséri a csapatot. Pekingben, bár minden adott volt ahhoz, hogy a fináléban megismétlődjön az athéni párharc, a szerbek eltaktikázták magukat. Az elődöntőben nem vették komolyan az amerikaiakat, akik átgázoltak rajtuk, így a magyarok velük kerültek szembe. Az ellenfél – amerikai módra – szilárdan hitt abban, hogy meglehet a győzelem, de aztán szembe jött a valóság: Kemény tanítványai sima meccsen 14-10-re verték őket.
Biztosan nagyon sokat készültek erre a döntőre. Mi viszont sok esetben erre születtünk”
– sommázta az eredményt Varga Dénes.
Varga Dénes az összekötő kapocs az akkori és a mai válogatott között: a játékos, aki Londonban és Rióban egyaránt ötödik helyen zárt, Tokióban pedig bronzérmet nyert, az idén nyári vb-n párizsi kvótához szeretné segíteni a csapatot. Ehhez az is kell, hogy meg tudjon állapodni a szerepéről Varga Zsolttal, aki huszonhárom évvel ezelőtt ezekkel a mondatokkal vezette sikerre csapatkapitányként a társait:
A győzelem istennőjének nem könyörögni kell. Nem kérni kell a győzelmet, hanem méltóvá kell válni rá. Olyan harcosokká, férfiakká kell válnunk, akik elveszik azt, amit akarnak.”
A szavai remélhetőleg még most is olyan erővel bírnak, mint akkor, s elkezdődhet a magyar vízilabdázás újabb aranykorszaka.
